Mellőzik a sztárallűröket – A könnyek nem mindig megjátszottak…

Csengőszó. A sorok lassan megtelnek. A bérletesek alighanem csukott szemmel is odatalálnának évek óta bevált helyükre. A nézőtéri „szomszédok” régi ismerősként köszöntik egymást. Elsötétül a terem, kezdődik a darab. Az előadás előtti – és aztán utáni – percek forgatókönyvbe illően peregnek, még sincs két egyforma est. S nem pusztán azért, mert a színház a pillanat művészete: a reflektorfényen túl, a színpad mögött ugyanúgy zajlik az élet, csak éppen a nézők számára észrevétlenül. A színházi világnap apropóján Marics Zsuzsanna művelődésszervező mesélt erről a titokzatos világról.

Marics Zsuzsanna

A kortárs színi társulatok legtöbbje naprakész hírekkel örvendezteti meg közönségét az interneten. Exkluzív fotókat, videókat osztanak meg, így az olvasópróbától a premierig nyomon követhető egy-egy darab életútja. A színészek sem élnek már elefántcsonttoronyban: a szerencsésebb rajongók párbeszédbe is elegyedhetnek kedvenceikkel a közösségi oldalakon. Az azonban még mindig csak keveseknek adatik meg, hogy testközelből figyeljék, mi zajlik a kulisszák mögött. Marics Zsuzsannának, a Kanizsai Kulturális Központ munkatársának erre rengeteg lehetősége nyílt az elmúlt években.

– Sok előadóművész rendszeresen fellép Nagykanizsán. Többekkel, így a veszprémi Pannon Várszínház egyik-másik tagjával az idők során szinte baráti kapcsolat alakult ki. Gyakran megfordul nálunk Szabó Kimmel Tamás is, aki, ahogy egyszer megjegyezte, már csaknem minden zugát ismeri a Hevesi Sándor Művelődési Központnak. A „régi nagyok” – mint Molnár Piroska, Pogány Judit, Koltai Róbert vagy Lukáts Andor – pedig soha nem mulasztják el felemlegetni azt az időszakot, amikor a kaposvári társulattal Kanizsán vendégeskedtek, s olyan klasszikusokat vittek színpadra, mint Orwell Állatfarmja.

Marics Zsuzsanna szerint az általa ismert színészek – a pályakezdőktől az állami kitüntetettekig – mind közvetlenek és kedvesek, kivétel nélkül mellőzik a sztárallűröket. A vidéki közönséget legalább annyira becsülik és számon tartják, mint a fővárosit.

– Nemrég a Dühöngő ifjúságban és a Second life avagy Kétéletem című darabban is feltűnt Kovács Patrícia, aki nagyon pozitív benyomást tett mindannyiunkra – meséli. – Az egyik előadás után felkereste őt az öltözőjében egy nézőnk, és megajándékozta egy saját készítésű portréval. A művésznő még aznap éjszaka elbüszkélkedett ezzel a közösségi oldalán, ami talán azt mutatja: hiába az országos hírnév, az itt kapott szeretetért ugyanolyan hálás.

Gál Melinda (jobbról) egy portréval lepte meg Kovács Patríciát. A színművész még a közösségi oldalán is hírt adott erről…

A művelődésszervező úgy véli, kevesen sejtik, hogy a vakító reflektorok és az átszellemült játék ellenére is tisztában vannak a színészek azzal, mi történik előadás alatt a nézőtéren.

– A színház ebben is más, mint a mozi – mondja. – A színészt és a közönséget ugyanis összeköti egy roppant mély, élő kapcsolat, ami megnyilvánulhat a nevetésben és a tapsban, vagy abban, hogy az emberek együtt éneklik a társulattal egy közismert melódia szövegét. A tapasztaltabb művészek sok mindent kiolvasnak abból, hogy a nézők hogyan, mikor és mit reagálnak. Van, hogy egy poén késve esik le, vagy egyáltalán nem megy át, az azonban mindenki számára zavaró, amikor egy monológ közben megszólal a telefon, vagy valaki bontogatni kezdi a cukorkáját.

A nyáron nyugdíjba vonuló, ezért az utolsó évadát szervező Marics Zsuzsanna számára a bemutatót követő percek legalább olyan izgalmasak, mint maga az előadás. Egyrészt a HSMK épülete előtt még sokáig beszélgető csoportok láttán tudja, hogy a nézők jól érezték magukat, és új élménnyel gazdagodtak a színház által. Másrészt a színészek néha elárulnak egy-egy apró titkot búcsúzkodás közben: például olyanokat, hogy a történet csúcspontján a könnyek nem mindig megjátszottak, hanem valódiak…

Nemes Dóra

- - -

A héten világszerte a figyelem középpontjában állt a színházművészet, abból az apropóból, hogy 1962 óta március 27-én tartják a színházi világnapot. 1957-ben ugyanis ekkor volt a párizsi Nemzetek Színházának évadnyitója. A világnapnak minden évben van valamilyen aktuális üzenete, amelyet a színházi szakma egy jeles képviselője fogalmaz meg. Idén Carlos Celdrán kubai rendezőt, írót, színházi igazgatót kérték fel erre. A szakember levelében sok más mellett a színház közösségformáló erejére mutat rá, amely nem ismer földrajzi határokat, és beleavatkozik mindazok életébe, akik a színházzal foglalkoznak. (MTI)