Kaptafából készült lakásdekorációk

Van, aki köt, horgol, fut, vagy biciklizik, Simán Évának a kaptafafelújítás a szenvedélye. Úgy érzi, küldetése ez a fajta értékmentés. Nyugdíjba vonulása előtt 4 évvel iratkozott be felnőttképzésben asztalos szakmunkástanulónak, és a hat diplomás „inas” között ő volt az első nő, aki elsajátította ezt a szakmát. 

A közigazgatásban végzett munkája mellett az iskola műhelyébe lépni, a fa illatát belélegezni, szinte lelki felüdülést jelentett számára. Tudta, hogy sem életkoránál, sem fizikai erejénél fogva nem fog asztalosműhelyben dolgozni, és önálló vállalkozásba sem kezd, csupán apróbb tárgyakat, szappantartót, reggeliző szettet, fajátékokat, sámlit, polcos sárkonyhát akart készíteni az unokáinak. Az asztalos nagyapja szakmáját a 19 unokája közül senki sem vitte tovább. Évi elújságolta azt is, miután megszerezte a szakmunkás bizonyítványt, kiment a temetőbe nagyapja sírjához, és elmondta, hogy a két diplomája után ő már asztalos is lett, és tovább viszi a mesterségét. Amikor véletlenül rátalált a kaptafákra, a hagyományosan bükkfából készült, emberi láb alakú cipészeszközre, amelyre a cipőket építik és formázzák a lábbeli gyártásnál, arra gondolt, hogyha ezek kibírtak száz évet, és ő egy kicsit felújítja őket, akkor még újabb százat kibírnak. Az első darabok Simon József hagyatékából származnak, és nagy örömmel vett át újabbakat Rógán Gyula cipészmestertől. Azt is kitalálta, hogy dekorációs tárgyként átalakítja őket. A legtöbb időt a lecsiszolás és a tervezés igényli, de az is fontos, hogy kinek készül. Fülöp és Félix unokái a születési adataikat tartalmazó, névre szóló „kézzel fogható anyakönyvet” kaptak megszületésükkor a nagymamától. Most az a legfontosabb célja Évának, hogy rátaláljon azokra a cipészekre, akiktől át tudja venni a már nem használt darabokat, mert különben előbb-utóbb a tűzre kerülnének. A díszítéshez szükséges régi lámpaburát, gombokat, órát, óramutatót, ablakütközőt, mécses tartót, réz ablakbilincset, csipkét, üveg függőt, csatot jobbára a bolhapiacon tudja beszerezni. A legvégén, a felöltöztetés után feliratozza, kiégeti, „kirongyolja” a mintát, és paraffinolajjal lekeni a felületét. Van, akinek nem mond semmit, de így kiegészítve egy örök darab, egy szép emlék lesz belőle valakinek, vallja az értékmentő hobbijáról Éva. Nekem pedig öröm, mert látom a kezem munkáját, és megnyugtat, hogy tetszik másoknak is. 

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2026. szeptember 23-ai számában.)