Érdekes emberek, érdekes történetek 118. - Selyemre álmodott érzelmek, hangulatok

Hároméves korában már képregényt rajzolt, ezért a szülei beíratták zeneiskolába, ahol öt évig tanult zongorázni. Mivel azonban nem volt hozzá tehetsége, fellázadt, és beiratkozott Burján Kálmán tanár úr rajzszakkörébe. Kassainé Szarjas Gertrúd nyugdíjas földrajz–rajz szakos művésztanár, a Kanizsai Képző- és Iparművészeti Egyesület alelnöke. Gertivel a Sugár utcai műtermében beszélgettünk, selyemképei környezetében. Az Ablakon át című, tízrészes sorozatából már csak négy látható a műterem falán, a többi elkelt az önálló kiállításán.

Tősgyökeres kanizsaiak vagyunk, sőt monarchiabeli családból származom. Az Osztrák–Magyar Monarchia idején mindkét dédapám vasutas volt. Nagyanyám Marburg, Graz és Klagenfurt környékéről származott, nagyapám, Dlask József, szintén német volt. A Szarjasok pedig Szlovéniából kerültek Kanizsára. Anyám és apám kereskedők voltak, és mivel dolgoztak, tulajdonképpen az anyai nagyanyám nevelt fel. Sokat rajzoltam gyerekkoromban, korán kiderült, hogy van affinitásom a rajzhoz. Amikor a ’60-as évek végén Haraszti László festőművész a feleségével, Kustár Zsuzsa iparművésszel Kanizsára került, a szomszédban volt a műterme, a mostani Kerékpármúzeum helyén. Kálmán bácsi nyugdíjba vonulása után itt fogadta a városi szakkörbe járó gyerekeket. Imádtunk hozzá járni: szénrajzokat, anatómiai tanulmányokat és portrékat készítettünk, főleg amikor már felvételizni akartunk. Segítettünk neki a kórház előcsarnokába készített mozaikfal kirakásában is, amit sajnos azóta lebontottak. Amit rá lehetett bízni a gyerekekre, azzal mi – Ambrus Márta, Sörlei Ibolya, Kotnyek István és felesége, Kotnyek Mária – foglalkoztunk. Laci elvitt bennünket kirándulni Pécsre és Szombathelyre, valamint meglátogattuk a nagyvázsonyi szobrásztelepet is. Pezsgő szakköri élet folyt. Sajnos a Képzőművészeti Főiskolára senkit sem vettek fel a csapatból, tekintettel arra, hogy abban az időben oda csak 4–6 ember jutott be. Én mindenképpen szerettem volna felsőfokon foglalkozni a rajzzal és a festészettel, ezért a továbbtanulás során a Tanárképző Főiskola földrajz–rajz szakát választottam. El kell mondanom, hogy nem a pedagógusi hivatás vezérelt. Amikor azonban bekerültem a főiskolára, megtetszett ez a pálya, és elkezdtem a pedagógia területével is foglalkozni. Ötven év elteltével, 2026. június 6-án vehetem át az aranydiplomámat Pécsen.

A főiskola befejezése után a volt iskolámban, az Ady iskolában kezdtem 1976-ban tanítani, majd az iskola megszűnése után áthelyeztek a Hevesi iskolába. Érdekes egyébként – ezt még nem mondtam senkinek –, hogy amikor a pszichológiát és a neveléselméletet tanultuk, rájöttem: az én gyerekkoromban is voltak bizonyos elvarratlan szálak. Ez alapján próbáltam a tanítványaimhoz közeledni. Mindenkinek van valamilyen kisebb sérülése, traumája, és ezt a tanári pályámon is figyelembe vettem. Szerettem őket, megfigyeltem őket rajzóra alatt; az ember fél füllel is hallotta, mi foglalkoztatja őket, sokkal inkább, mint más tantárgy esetében. Szerettem tanítani, szerettem a hivatásomat. Nehezen mentem nyugdíjba, de fizikailag már nem bírnám. Amikor a Hevesi Sándor Általános Iskolában tanítottam, valóban érzékelhető volt, hogy a vizuális kultúra oktatása nagyon eredményes. Lengyák István a kiállításokat szervezte, a pályáztatás pedig az én feladatom volt. A szép emlékű Nagy Henriett tanítóként az alsós szakkört vezette, és nagyon sikeres volt a gyerekeivel. Mi is rengeteg pályázatot nyertünk, amelyeknek köszönhetően jól felszereltem az iskola rajzszertárát. Például amikor még működött a Kanizsa Trend galériája, olyan kiállítást rendeztek, amelynek részvételéért 50 ezer forintot kapott az iskola. Ebből az összegből jó minőségű akvarellfestékeket, rajzszenet és egyéb eszközöket vásároltam, amelyekre sok családnak nem tellett. Sorban jöttek az eredmények: a szakkör mellett külön tehetséggondozó órát is kaptam, ahol kifejezetten az élvonalbeli diákokkal foglalkoztam. Számos tanítványomat felvették művészeti szakközépiskolába – építésznek, ipari formatervezőnek. Már 14 évesen továbbtanultak művészeti gimnáziumban vagy a Batthyányban, és ott folytatták tanulmányaikat. Sok örömet okozott a tanítás. A Zala Megyei Gyermek- és Ifjúságvédelmi Alapítványtól eszközhasználatra kértem támogatást, amelyet rendszeresen meg is kaptunk, így komoly felszereléssel dolgozhattunk. Tudományos kutatómunkámban a helyi tantervekkel és tanmenetekkel foglalkoztam, ezzel első–második helyezést értem el. Henriett a pályázati forrásokból kerámiaégető kemencét és tűzzománckemencét is tudott vásárolni. Én is sokszor vettem eszközöket az iskolának, például videólejátszót és új televíziót. A gyermekrajz-kiállítások folyamatosak voltak. Közben egy rövid ideig az Aranymetszés Művészeti Iskolában is tanítottam, amit sajnos családi okok miatt abba kellett hagynom.

Új feladat, új kihívás a Kanizsai Képző - és Iparművészek Egyesületében

Egyesületünk 31 éves, és 11 évvel ezelőtt megújítottuk Stamler Lajos vezetésével, aki engem választott alelnöknek, Járási Ildikó pedig titkár maradt. 2024-ben, Ildikó halála után a galéria helyzete bizonytalanná vált. Ekkor Gál Barbara és Becskei Andor elvállalták a vezetését, viszont nem kaptak támogatást a bérleti díj kifizetéséhez. Miután Stamler Lajos Balatonedericsre költözött, a helyi szervezőmunkát, a kiállításokkal járó feladatokat gyakorlatilag én végeztem. Nem könnyű érzékeny lelkületű művészekkel foglalkozni. Sajnos tíz év alatt öten is meghaltak az egyesületből. Úgy éreztük, fiatalítani kell a csoportot, ezért megszólítottam a képzőművészet iránt érdeklődő fiatalokat. Bár kezdetben döcögött, az egyesület bővülése elindult, és mára már a fiatalok vannak többségben. Nagyon szeretek velük együtt dolgozni – szüksége is van Kanizsának egy ilyen művészeti közösségre. Jelenleg Ludvig Dániel képzőművész az elnökünk; nyugodt, kiegyensúlyozott ember, akivel nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Gál Barbara a titkár, a korábbi vezetésből pedig a közgyűlés szavazata alapján egyedül én maradtam a vezetőségben. A szervezői feladatokat és az emberekkel való foglalkozást most is vállalom.

Alkotás, selyemfestés

Két iskolás fiunk volt, egy háromszobás lakásunk, és én a konyhában festettem. Olajfestékkel ugyan ott is lehetett dolgozni, de az egész lakás tele volt terpentin szaggal. A gyerekeket azonban nem akartam hosszú távon ennek kitenni. Elkezdtem tanulmányozni az egyik barátomtól ajándékba kapott, selyemfestésről szóló német nyelvű, iparművészeti jellegű könyvet. A könyvben selyemfestéssel készült tárgyakat – függönyöket, terítőket – mutattak be, és ismertették, milyen eszközökre és festékekre van szükség hozzájuk. Ezeket az anyagokat abban az időben külföldről tudtam beszerezni, így elkezdtem foglalkozni a selyemfestéssel. Dekoratív képeket készítettem, majd akvarelltechnikát alkalmazva a selymen tájképeket, virágokat és virágcsendéleteket festettem; a vonalakat ecsettel húztam meg, nem filccel. Az éles peremek és az összefolyó színek adják a selyemkép lényegét. A selyemfestés lehetősége gyakorlatilag korlátozott. Egy portrét nem lehet selyemre festeni, mert amint keretre feszítik, torzulhatnak az arányok és a vonalak; ugyanez vonatkozik az épületek festésére is. A sima táj, a virágok és az absztrakt hatású témák, például az asztalon lévő Jégbarlang című festmény, nem sínylik meg a keretezést. Selyemképeket és akvarelleket festek, a színek harmóniája vonz. A selyemfestés széles lehetőséget nyújt számomra: a dekoratív motívumoktól a színek összemosódásán keresztül a lírai hangulatok kifejezéséig. Célom az érzelmek és hangulatok képi megfogalmazása. Az iskolai órákon kívül tíz évig nem vettem ecsetet a kezembe; a férjemmel a szőlőiskolával foglalkoztunk, hogy meg tudjunk élni és nagyobb lakásba költözhessünk a lakótelepi két szobából. A nedves oltványok nem tettek jót a kezemnek és az ízületeimnek.

Önálló kiállításai Nagykanizsán voltak 2002-ben, 2012-ben és 2022-ben, mindig a kerek születésnapi évforduló alkalmából. Korábbi kiállításai: 1995 – Honvéd Kaszinó, Nagykanizsa; 1996 – Magyar Kultúra Alapítvány, Budapest; 1997 – Apáczai Nevelési Központ, Pécs; Városi Kiállítóterem, Celldömölk; Dr. Mező Ferenc Gimnázium, Nagykanizsa; 2017 – Union Gallery, Budapest. A jövő évben, 2027-ben újabb kiállítást tervez. Jelenleg grafikákat készít az Egry Galéria Restart című csoportos kiállítására. „Drágák az anyagok, anyagilag sem mindegy, mivel foglalkozik az ember” – jegyzi meg. „Jönnének hozzám tanulni, de ha másokat tanítok, nem marad időm a festésre.”

Coco Chanelről és Bartal Györgynéről, a példaképekről

Tinédzserkoromban a Lányok évkönyve 1970-es kiadásában olvastam egy hosszabb cikket Coco Chanelről. Nagyon megfogott, ahogyan ő a nulláról felépítette magát – mondhatom, hatással volt rám. A tanáraim közül kiemelkedett a technika tanárom, Bartal Györgyné, Magdi néni. Ady iskolásként olyan technikaórákat tartott, hogy egyik ámulatból a másikba estünk. Egy csodálatos asszony volt: sütöttünk, főztünk, kötöttünk, horgoltunk, varrtunk, bábokat készítettünk, lombfűrésszel bohócot vágtunk ki, és rajztáblára szereltünk villanyt zseblámpa égőkből. Imádtuk a technikaórát. Annyira sajnálom, hogy a 41 éves tanári pályafutásom során egy ilyen technika tanárral nem találkoztam újra. A töltött kifli receptjét, amit tőle tanultam, a mai napig megsütöm. Modorra is tanított bennünket, a régi, polgári értékrend szerint. A környezetvédelem szószólójaként és földrajz szakos tanárként szívügyem a környezetvédelem, amelyet igyekszem képeken is ábrázolni. Egyesületünknek szeptemberben kiállítása lesz a Magyar Plakát Házban, Nagykanizsán, amelyre szeretettel várunk mindenkit.

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2026. március 25-ei számában.)