Maga a kanizsai futballtörténelem

Id. Vlaszák Géza a napokban ünnepelhette nyolcvanadik életévének betöltését, s ennek apropóján a korábbi kiváló labdarúgó kapust, a nagykanizsai futball egyik legendás alakját rengetegen köszöntötték. Ő is annak a generációnak a tagja, akik a múlt évszázad negyvenes éveiben születtek (a teljesség igénye nélkül, de tegyük hozzá, 1945 a kanizsai foci számára nem csupán az „olajos” klub megalakulását jelentette, de ebben az esztendőben látta meg a napvilágot például később az egyesület életében több színtéren is „jolly joker” Zöldvári István, vagy éppen Király László is) és idővel a dél-zalai sportban fontos szerepet tölthettek be.

– Jól tudjuk, készül a negyedik kötet(e) is a város futballjáról?

– Igen, ez így igaz, Kardos Ferenc a könyvtárból az utóbbi időszakban nagyon belejött Nagykanizsa sportjának is a feldolgozásába – adott határozott választ id. Vlaszák Géza – Együtt, úgy gondolom, az eddigi könyvek bizonyítékul szolgálhatnak arra, remek kettőst alkotunk a sportkutatásban.

– A konkrét téma ezúttal mi lesz?

– Hogyan fogalmazzak, először is, ami az előző háromból kimaradt… Na jó, ne higgye, hogy csak ennyivel elintézem, elintézzük, mivel lesz még egy speciális rész, mely Nagykanizsa és a Fradi futballjának a kapcsolódását dolgozza fel, s azokat a sorokat szó szerint zöld-fehérrel írjuk majd, végül a jelenkor évei 2015-től 2025-ig tényszerűen, ugyanakkor egyedi látószögünkből is bemutatásra kerülnek. Hogyha mindez immár egy újbóli nagykanizsai NB II-es szereplés mellett lenne lehetséges, hát akkor szólna a legnagyobbat, de ennyire még ne szaladjunk előre, viszont nagyon szurkolunk mindezért.

– Akkor tekintsünk az ön életpályáját alapul véve kicsit visszafelé, nézzünk szét tízesztendős periódusokban futballsorsára. Belevághatunk?

– Ám legyen, szóval jöjjön elsőként az 1945-54-es időszak? Mi sem egyszerűbb, Nován születtem, édesapám, Vlaszák Flórián is hálóőr volt, a kanizsai mellett szerepelt győri, fehérvári, egerszegi színekben is. Nagy hatással bírt rám is egy 1953-as, megy egy ’54-es válogatott mérkőzés. Kitalálja, ugye, a londoni 6-3-as magyar-angolra, meg a berni, számunkra „ezüstös” 3-2-es német-magyar vb-döntőre gondolok. Hol tartunk, jöjjön az 1955-1964?

– Természetesen…

– Na, hát a család 1955-ben költözött Kanizsára, itt pedig a magyar válogatott a Bányásszal is megmérkőzött. Apámnak szóltak a csapattól, legyek labdaszedő azon a találkozón a nemzeti csapat kapuja mögött. Talán ott el is dőlt a további sorsom a sport területén. Iskolaválogatott, városi csapat, s akkor már a kapuban álltam, így jöhetett a Bányász-utánpótlás, ’62-től már a NB III-as csapattagság, utánpótlásválogatott-találkozók. Ezúttal is úgy jöhet ki a lépés, hogy amikor kérdezne tovább az újabb tíz évről, lényegében akkor kerültem Pécsre. Ismertek a baranyaiak, s 1964-ben tehát már bőven náluk, az NB I-es Pécsi Dózsánál voltam csapattag, náluk védhettem. Később egy sérülés végett több időt tölthettem Nagykanizsán, megismerhettem későbbi feleségemet, erősödött tehát ismét a dél-zalai hatás. 1968-ban vissza is kerültem, csak éppen az akkor már Olajbányász SE néven szereplő klub városi riválisához, az NVTE-hez, a későbbi MÁV NTE-hez. Jöttek is városi derbik, edzőm volt Németh Lajos is, hát mit mondhatnék, számomra is pikáns volt Bányász-neveltként a Vasút színeiben ellenük védeni. S most figyeljen: 1972-től újra a Bányászban, immár az Olajban védhettem, a kicserélődött egyesületi vezetés számított rám. Mi több, úgymond a civil vonal is gyökeres változást hozott életemben, a KÖGÁZ-hoz kerülhettem, s ott dolgozhattam egészen 1995-ig.

– Alighanem engedjük el a tízesztendős felbontásokat?

– Ahogy érzi, de jegyezzük meg, az 1973/74-es bajnoki idény során már az NB I B-ben, vagyis bajnokként feljutva a második vonalban szerepelhettünk.

– S az 1975-…?

– Tudom, hogyan indítottuk a beszélgetést, nos, abban az évben a 12. helyen zártunk, volt egy emlékezetes Kanizsa – Kaposvár meccs, soroljam? Azok az évek már a stabil második vonalbeli tagságot jelentették a város futballját reprezentálva, mi több, remek nézőszámokkal. Aztán többek között Lantos Mihály kanizsai edzői munkájával, nemzetközi felkészülési találkozókkal, a hazai mag mellett remek játékosok igazolásával. Ezen időszak felénél, vagyis 1980-ban fejeztem be aktív játékos pályafutásomat, a csapat bronzérmes lett. Nos, messze azért nem kerültem az Olajbányásztól, hiszen Madár Gábor edző szinte azonnal azzal fordult hozzám, legyek mellette kapusedző. Az 1981-82-es idényben az Olajbányász SE a Nyugati csoport bajnoka lett, a sokáig emlékezetes osztályozót az NB I-ért a legfelső osztály 15. helyezettjével, a Nyíregyházi Spartacus SC-vel vívtuk. Ott 22 ezer, Kanizsán 15 ezer néző jött ki a meccsekre, végül a nyírségiek vették sikerrel a párharcot. Így 1984-re, ha kissé vissza is esett a teljesítmény, az 1985-1994-es időszak kapusedzőként, majd edzőként is hozott nagy élményeket, 1990-ből például vezetőedzői tapasztalatokat, s ne feledjük, az NB I-be jutást nekünk, sportbelieknek és a szurkolóknak! A „sör, a bútor és az Olajbányász városában” élhettünk, dolgozhattunk, (utánpótlás) edzősködhettünk. Elmondhatom, hogy fiamat, a későbbi válogatott ifj. Vlaszák Gézát is felkészíthettem, s persze itt hadd jegyezzem meg, mellette a lányomra is roppant büszke lehetek.

– Innentől lassan már a még nem sporttörténelem, hanem a még „csupán” sporttörténet szakaszába értünk…

– Elképesztő az akkori turbulencia, hiszen 1995-ben éppen búcsúzott a Kanizsa az NB I-től, 1999-ben aztán lett PNB-s tagság, ugyanakkor a futball „olajos” ága a városban lényegében 2002-vel meg is szűnt. Nem adtuk azonban fel, Géza fiam kérdezte, miért nem csináljuk tovább az utánpótlás vonalon, s a növendékek idővel beérnek. Egy alapítványt is létrehoztunk. Bátran mondhatom, remek zetés kapcsolatokkal rendelkeztünk, s így működött is a dolog, megalapítottuk az UFC Nagykanizsa klubját. Jegyezzük meg: a Vasúthoz anno hiába került át a felnőtt indulási jog NB-s szintre a kétezres évek elején, a szüneteltetés bizony a megszűnést jelentette. Az utánpótlásban a kezdeti lépéseink után jöhettek a hatalmas csatározások az UFC Nagykanizsa, valamint az NTE 1866 MÁV csapatai között. Volt ám azokon hangulat, aztán végül győzött a megfontoltság és egybeforrasztottuk a lehetőségeinket. Ez szinte már a jelenlegi formációt hozta el, én pedig immár az FC Nagykanizsánál hosszú évek óta figyelhetem a fiatalokat, s tarthatom a kapcsolatot a különböző iskolákkal. Tudom, sok névvel jöhetnék, de tisztában vagyok vele, a hasábokon lévő hely bizony véges: tehát az elnök Kovács Tamástól az utánpótlásért felelős Bene Gáborig bezárólag mindenki azon dolgozik a klubnál, hogy felnőtt keretével és utánpótlásával Nagykanizsa újra az őt megillető helyére kerülhessen a futball hazai térképén. Higgyék el, 2025-re ez egy magamfajta 80 esztendős szurkolónak is sokat jelentene…

POLGÁR László

(Megjelent a Kanizsa Újság 2025. április 30-ai számában.)