Érdekes emberek, érdekes történetek 99. - Még mielőtt megszűnne a népszokás, a kulturális emlékezet föl tudja eleveníteni

Ha mostantól fogva Gyanó Szilvia néprajzkutató semmi új gyűjtést, semmi anyagot nem venne elő, akkor is még lenne a következő 20-25 évre feladata, hogy feldolgozza mindazt, amit eddig összegyűjtött. A múzeumnak nagy a gyűjteménye és nagyon nagy a gyűjtőterülete, kevés mindehhez egyedül naprajzosként. Igazából az lenne az ideális, ha minden településnek meglenne a saját kutatója, de természetesen ez nem elérhető. 

Nagyon sokszor Kerecsényi Edit (1927-2006) néprajzkutató, múzeumigazgató anyagával dolgozom, aki hatalmas munkát végzett. Ő például nem foglalkozott népszokásokkal, folklór jelenségekkel, én viszont most folytatom az ő munkáját, hiszen rengeteg gyűjteni való van még. Mostanában inkább a Nagykanizsától keletre lévő településeket tudtam jobban megismerni a gyönyörű necces viselet miatt, de természetesen megyek tovább, nyugatra is. 

– Mi irányított a néprajzos pálya felé? A szülői háznak volt ebben meghatározó szerepe? 

– Táskán, egy somogyi kis faluban születtem és ott nevelkedtem fel, egy többgenerációs családban. Amikor megszülettem, ott voltak a szüleim, nagyszüleim és a dédszüleim is körülöttem. Gyermekkoromban nem gondoltam arra, hogy a néprajzzal fogok foglalkozni, hogy múzeumi ember leszek. Azt sem tudtam, hogy mi az. Engem múzeumba se vittek soha a szüleim. Már óvodásként is másik faluba kellett járnom. A gimnáziumot Kaposváron végeztem el, ott voltam kollégista, és emelt szintű németes osztályba jártam. Az idegennyelv-tanítás sosem volt célom, mindig eszköz volt számomra. Német szakos voltam a szegedi egyetemen, nem is fejeztem be, hanem fölvettem érdekes órának a néprajzot, folklórt, etnográfiát és nagyon megtetszett. Bellon Tibor és Barna Gábor tanáraimnak köszönhetően jöttem rá, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom, ez érdekel. Tudtam, hogy kell megszólítani az embereket, az idős emberekkel beszélni, mert köztük nőttem fel, és az jó volt nekem. Most, ha hazamegyek, az a faluközösség, az a világ megszűnt, és én pont azt szeretném, hogy máshol meglegyen. És ne legyenek olyanok a közösségek, akik hagyják elsorvadni magukat.

Ami régen a mindennapok része volt, az most már hagyományőrzés

Én nagyon szeretem megmutatni azt, hogy mi a jó a hagyományban, a hagyományőrzésben. Foglalkozom a régi népszokásokkal, különösen a kalendáriumi körül a jeles napokkal. Szeretem megmutatni – akár a közösségi médiában is – azt, hogy nézzétek meg, nektek milyen érdekes hagyományaitok vannak. 

Igaz, egy csomó dologban már nem hiszünk. Nem hisszük el, ha Szent György-nap előtt látunk kígyót, az szerencsét hoz. De amikor ezt mondom, mégis megörülnek az emberek és megjegyzik, jé, láttam kígyót, szerencsém lesz. Néha ezek a régi népszokások a mai szemmel nézve viccesek, de nem baj. Van egy csomó olyan népszokásunk, ami a mai napig megőrizte magát, ilyen a locsolás. De nemcsak azért, mert vallási jelentősége van, mert termékenységvarázsló, hanem azért is, mert jó, mert vicces, összehozza a közösséget, közben jól érzik magukat az emberek. Én ezt akarom megmutatni. Persze vannak rossz népszokások, hagyományok, amiket nem kell megőrizni. Nem kell 12 éves gyerekeket beitatni addig, amíg össze nem esnek, és  ne ez legyen a legényavató, mert van olyan település, ahol régen ez volt a hagyomány. De pont ez az érdekes a hagyományban, hogy mindig változik. A népi kultúra nem állandó dolog. Így most már a XXI. században máshogy értelmezzük, máshogy nyúlunk hozzá. 

– A népszokásokon kívül még mivel foglalkozol? 

– Eleinte a népi vallásosságot kutattam, a jeles napokat, de aztán úgy alakult, hogy a szőlészet-borászat lett az egyik fő témaköröm, amihez az utóbbi években hozzákapcsolódott a pálinkakultúra, mert a Nagykanizsa környéki hegyeken a szőlőhegyi kultúra a mai napig is él, persze máshogy. Régen ennek sokkal nagyobb jelentősége volt. Soha nem akartam népművészettel, népviselettel foglalkozni, de először, még egyetemista koromban, Keszthelyen, a Balatoni Múzeumban kezdtem el dolgozni, és ott is a gyűjteménynek egy nagyon szép és nagyon nagy aránya a népművészethez kapcsolódik, mint a pásztorművészet, a gyönyörű fehér hímzések és a gyöngyösnecces-népviselet. Amikor néhány éve átkerültem Kanizsára, itt ugyanazt tudtam folytatni, mert ha a két múzeum anyagát összehasonlítom, akkor a dunántúli pásztorművészet és a gyöngyösnecces-népviselet nagyon szépen kibontakozik. Keszthelyen dr. Petánovics Katalin néprajzkutató kezdte el a gyöngyösnecces-népviselet kutatását, itt pedig dr. Kerecsényi Edit. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy össze tudom rakni, hasonlítani a kutatásukat és a mai napig tovább tudom vinni. Edit néni még a ’60-as években kutatott, de utána már nem nagyon foglalkozott vele. Kati néni ’80-ban még foglalkozott vele, de leírta, hogy megszűnik. És mit látunk most, a XXI. században? Azt, hogy a Múzeumok Éjszakájára népviseletbe öltözve jönnek az asszonyok, merthogy nem szűnt meg, csak megváltozott a szerepe. Nagyon sok hagyományunknál ez történik. Még mielőtt megszűnne a szokás, a kulturális emlékezet föleleveníti, mert vannak, akik érzik, hogy valamit kéne csinálni, mert eltűnik a múltunk. Más lesz a szerepe. Nem az a szerepe most már a népviseletnek, hogy megmutassa azt, hogy valaki fiatalasszony vagy lány, hanem azt mutassa meg, hogy összetartozunk és kik vagyunk. Tulajdonképpen ez az identitás része lesz: az, hogy visszanyúlunk a hagyományokhoz, beemeljük a mindennapjainkba és ezáltal formáljuk saját önképünket, a közösség önképét, amihez tartozunk. Én ebben hiszek, ezt csak így lehet csinálni. Vannak olyan közösségek, akik addig sem jutottak el, hogy egy kis gyűjteményt, helytörténetet összehozzanak maguknak, ami az ő múltjukat összegzi vagy megmutatja. Ezekkel már nem lehet mit kezdeni, nem is érdemlik meg. Úgy gondolom, ha valaki nem érdeklődik a saját múltja után, annak se jelene, se jövője. Ezek a települések fognak elhalni, megszűnni, beolvadni, aztán meg nem is vonzóak. 

– Milyen aktuális feladatok várnak rád?

– Nagyon odafigyelek arra, hogy éppen milyen időszakban vagyunk a népi kalendáriumban, mert így nekem is könnyebb, jobban rá tudok hangolódni. Például milyen Szent Györgynapi szokások vannak? Mivel a szentgyörgyharmat jól elverte Magyarországot, a kanizsai hagyomány szerint a Szent György napján esett eső jobb termést ígér. Úgy tűnik, jó termésünk lesz. Én láttam kígyót és békát is Szent György-nap előtt, és ez szerencsét jelent. Sőt egy siklókígyót le is kergettem az útról, nehogy elüsse az autó. Én ezekre odafigyelek, azt nem mondom, hogy hiszek benne, de olyan jó erre gondolni. Én mindig azzal foglalkozom, hogy mi a jó, mi lesz jó. Aztán jön a pünkösdi időszak, de közben lesz az anyák napja is. A napi feladatok között, így muzeológusként az ember a gyűjteménnyel foglalkozik. Több mint 20 éves szakmai tapasztalattal merek úgy hozzányúlni a gyűjteményhez, hogy feldolgozzam. Megtalálom a nagyon érdekes, még kutatatlan dolgokat is. Ilyenek voltak a pálinkás fazekak, azokról írtam egy kis tanulmányt, és tegnap jelent meg egy kötet a Balatoni Múzeumban, Sági János néprajzi író munkásságáról. Én azt vállaltam, hogy a pásztorélettel, pásztorművészettel kapcsolatos kutatásait megírom. Meg is írtam, hogy a XX. század legelején dolgozott a Balatoni Múzeumban, és a Balaton-vidéki magyar pásztornépnek a művészetét jegyezte le. Balaton-vidéket úgy értette, hogy a teljes Zala, Somogy, Veszprém és kissé még a Vas megyei dolgokat is belevette. Úgy értelmezte, és igaza volt, hogy a pásztoréletet nem lehet pici területen belül kutatni, hiszen összefüggtek a Balaton-környéki megyék. Olyan fotókat, rajzokat közölt a már nem létező pásztoréletről, pásztortárgyakról, hogy azokkal most nekünk foglalkozni kell. Nagyon sokáig erre a területre nem figyeltek, talán csak a résztémáit dolgozták fel azért, mert sokrétű és sok bizonytalanság van benne. 

A gyűjtemény fejlesztése mindig forrás kérdése – sorolta a feladatokat a néprajzkutató. – Szerencsére Kanizsa területéről folyamatosan hozzák be a tárgyakat szatyorral, utánfutóval, de mindent nem tudunk befogadni már vagy azért, mert nagyon sok van belőle, vagy azért, mert kevés a helyünk. A nagyobb tárgyak jelentnek problémát, de igyekszünk helyet találni nekik. 

Következő feladatként 110 tárgyat akarunk bemutatni a múzeum gyűjteményéből. Én például meg tudom mutatni az 1848-ból származó festett ládát, mert nincs bent a köztudatban, hogy a közelünkben is volt ládakészítő központ. Valószínűleg Csököly a készítés helye és Csurgónagymartonból hozta be Edit néni. 

Igény szerint gyermekfoglalkozásaink is vannak a múzeumban, és iskolákban is tartok honismereti órákat. A Teleki utcai idősek otthonába minden ünnep előtt tartok előadást, viszek magammal egy minikiállítást és beszélgetünk. Ők is mesélnek nekem, amiket én feljegyzek, így lesz a legközelebbi előadásomra újabb adatom – összegezte a tevékenységét Gyanó Szilvia néprajzkutató. 

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2025. április 30-ai számában.)