Érdekes emberek, érdekes történetek 100.: „Csak lélekkel szabad hozzáfogni...”

A mai napig gyűri a billentyűzetet, fotóival dokumentál, bemutat. Lehetett volna aktmodell, az olajipar a második családja, megtalálta az igazit, de küzdés is kísérte életét. Sokan ismerik a városban, s ez nem csak a munkájának köszönhető. Nyugdíjasként is fontos neki a segítés, az unokák és a természet. Bakonyi Erzsébet eddig 99 érdekes emberrel ismertette meg Önöket. A jubileum most róla szól.

1951-ben születtem, a nagyszüleimnél laktak anyuék az Attila utcában, ott gyerekeskedtem, mert apámék ’56-ban kezdtek Sáncban építkezni. Nagyszüleim sokat vittek szőlőhegyre Cserfőre, Látóhegyre két testvéremmel. Még most is emlékszem a gyönyörű mezőkre, a csillagos égre, az isteni harmatos fű illatára. A gyerekkorom így telt. Iskolába Sáncba jártam, majd a középiskola után tanítónő szerettem volna lenni, meg cukrász. A tanítói pályáról aztán le kellett mondanom, mert egy vírus miatt majdnem hangszálbénulást kaptam és akkor az orvos azt mondta, hogy nem választhatok olyan pályát, ahol sokat kell beszélni. Aztán gondolkodtam azon, hogy védőnő leszek, végül nem mentem el felvételizni. Ennek az volt az oka, hogy a középiskola vége felé magával ragadt az olasz filmrendező, Antonioni egyik filmje. Akkor döntöttem el, hogy fotóriporter szeretnék lenni. Szakmunkás vizsgát tettem, majd Kaposvárra kerültem a Fodrász és Fényképész Ktsz-hez, ahol nem voltam sokáig, de legalább új technikát tanultam. Visszajöttem Kanizsára, majd kb. egy év után a Zalai Hírlapnál ajánlottak munkát. Itt nemcsak fényképeztem, hanem a saját és a kollégák fotóit is laboráltam. Jelentkeztem 1975-ben újságíró-iskolába. Akkoriban el kellett végezni a 3 éves Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetemet, a negyedik évben pedig Pestre jártunk oktatásra. ’78-ban édesanyám egy gyors lefolyású betegségben meghalt, a következő évben férjhez is mentem, és így jutottam vissza Kanizsára. Ekkor az olajipar nagy családjában kerülve egy meghatározó 20 év következett. Az Olajmunkás újság munkatársa lettem. A beruházásokról, tankállomásokról, üzemekről, a cég eseményeiről készítettem fotókat, beszámolókat.

GYERMEKEIM BOLONDJA AKARTAM LENNI

’81-ben és ’82-ben megszülettek a gyermekek, így egy kis kihagyás következett a szakmában. ’85-ig gyesen voltam, majd visszatértem az olajiparba. A technika fejlődésével nekünk is haladni kellett, így ismét tanfolyamokra kellett járni. Akkor hagytam el először a gyermekeket egy hétre. Nagyon nehéz volt, mivel a házasságom nem sikerült, a gyermekeket 3-4 éves koruktól egyedül neveltem, gyermektartás nélkül. Mégis a gyermekek voltak a mindenem, el akartam őket kényeztetni, egyszóval a gyermekek bolondja akartam lenni. Ez sikerült. De megmondom, nem kellett volna. (mondja nevetve – szerk.) Persze most ugyanezt csinálom az unokáimmal, a 18 éves Hunorral, és a Kőszegen élő 4 éves Petrával.

SZÓLNI VALAMIÉRT, VALAKIÉRT

Az újságírás felé az útirányt Szathmári Gábor újságíró, a Népszava főszerkesztő-helyettese erősítette meg bennem egy Esztergomban megrendezett tanfolyamon ’87-ben. A Kanizsa Újság megalakulása idején én voltam a MOL zalai tudósítója. Erős volt a lobby, hogy az Olajmunkás újság mellett a Kanizsa Újságot is kiadná a kanizsai bányászati üzem. Végül a városnál maradt a kiadás, de be kellett segítenem kisebb írásokkal, fotókkal az újság készítésébe. Főállásban 2000-ben kapcsolódtam a helyi újság munkájába, mert ekkor már nagyon erőteljes volt a kanizsai bányászati üzem leépítése. Bejelentkeztem a főszerkesztőhöz, Lukács Ibolyához, aki azt mondta, dolgozhatok külsősként, majd pár hónap után főállású lettem a Kanizsa Újságnál. Az elmúlt 25 évet a helyi lapnál töltöttem, s bár most már csak nyugdíj mellett, de máig fontos az írás, a fotózás. Hogy mit szeretek benne? Mindent! Sokan talán úgy gondolják, hogy a sok ember, a hírességek miatt lehet jó az újságíró szakma. Nekem nem ez a véleményem, sokkal inkább szólni valamiért, valakiért. Ehhez jó, régen pedig csak az egyetlen közeg volt a nyilvánosság, az újság. Azt vallom, hogy csak lélekkel szabad hozzáfogni egy anyaghoz. Saját lelkemet belevinni, az olvasók lelkéhez szólni. Nem is tudom megmondani, hogy milyen témáról szerettem írni a legjobban, egy városi lapnál tulajdonképpen nem is lehet válogatni. Úgy érzem, régebben nagyobb hatása volt az újságírásnak a közvéleményre és közvetítő szerepe által több pozitívumot lehetett elérni, mint mostanság. Szeretem az emberekből kihozni azt az értéket, azt a fontosat, aminek talán még saját maguk sincsenek tudatában. Ez például a civil szervezeteket bemutató sorozatból, az érdekes emberekkel való beszélgetésekből, de még a korábbi templomjáró sorozatban is fellelhető volt. Az újság vezérvonalát mindig a főszerkesztő adja meg, de ha szabad „kezet” ad a beosztottjának, az az igazi. Ha az ember csinál valamit, gondol arra, hogy legyen értelme. Ma már más a világ és az újságírás is, mint a pályám elején. Mindig igyekeztem objektíven bemutatni az eseményeket, tudtommal senki nem haragudott meg rám a cikkeim miatt. Inkább a köszönetet, az elismerő szavakat kaptam vissza.

ÁLMODOZÁSOK IDEJE

A szépirodalom is fontos szerepet játszott az életemben, hiszen az irodalom az életről szól. Az vonzott, hogy hogyan lehet ezt megjeleníteni. Szabadidőmben szerettem eljárni a Pék Pál vezette Kanizsa Műhely és Irodalmi Kávéház találkozóira. Azokat az észrevételeket, érzelmeket, hatásokat, amik útközben érték az embert, nem lehetett mind újságírás formájában megfogalmazni, ezeket versben vagy novellában vetettem papírra, hogy megnyugodjak. Sokáig én is az asztalfióknak írtam. 1998 előtt Szoliva János volt a vezető, majd az ő lemondása után engem választottak. Végül 2005-ig az Erkel művelődési házban havi két alkalommal találkoztunk. Olvastuk, véleményeztük egymás írásait, jöttek neves írók, költők, akik irányt mutattak. Végül a betegség és az unokázás miatt abbahagytam az írást. Egy kötetem jelent meg, Angyal mélyvörösben címmel, melyre a Kanizsa Újság korábbi főszerkesztője, Luif Ibolya beszélt rá, és a Kanizsa Újság adta ki. Alkotásaim újságokban, a Kanizsa Antológiában és más könyvekben is olvashatóak, a korábban papírokra vetett írások jó része azonban egy költözés alkalmával az enyészeté lett. A hitvallásomat – ami valójában mindkét tevékenységem iránymutatója volt –, saját magam fogalmaztam meg, bár átvehettem volna neves alkotóktól is.

A Szólj szó című versemben ez így hangzik:

Szólj szó, te suttogó,
Bút fénybe borító,
Simogató, szerelmes szó.

Szólj szó, te sirató,
Bűnünket feloldozó,
Búcsúszó.

Szólj szó, ha kell,
Ha szólni kell,
Ne hallgass el, szólj!

Te gyilkos szó,
Te romboló,
Hullj porba, ne szólj!

És egy intelem, magamnak:

Életed könyvét

Életed könyvét magad írod.
Töltsd tartalommal meg.
Ne kelljen pironkodnod érte,
Ha sorait kitörölnöd már nem lehet.

Az utolsó 2 sor is irányított, amikor hozzáfogtam az íráshoz, legyen az egy tudósítás vagy egy beszélgetés. A Szólíthatlak-e Orfeusznak? című versemmel 2003-ban bekerültem a Balatonfüreden megrendezett Nobel-díjas Salvatore Quasimodo 1961-es balatonfüredi tartózkodása emlékére 1992-ben indított költőverseny 10 díjazottja közé. 2014-ben, a Zalavári Történelmi Emlékparkban megrendezett Zala megye napján megyei újságíró díjat vehettem át.

AZ OPTIKÁN TÚL

Képekben láttam a világot, bár a gyermekek, a munka mellett nem volt időm eljárni úgy igazán fotózni. A mai napig gondolkodom egy jobb fényképezőgép beszerzésén, de mindig valamiért elmarad a vásárlás. Az elmúlt évek archívumát visszanézegetve felvillannak emlékek, emberek, események. Én magam azonban nem szerettem, ha fotóznak. Bár Kaposváron, mikor ott éltem Vencsellei István országos hírű aktfotós könyörgött, hogy rólam képet készíthessen, mert állítólag jó alakom és lábam volt. De nem engedtem lefotózni magam. Lehet, egy régi fotón híres lennék, úgy, hogy nem is tudnának róla, hogy én vagyok. De ezt az élményt kihagytam. A könyvek azonban összekapcsolódtak a fotózással is, hiszen a Deregi László által magyar, angol, és német nyelven kiadott fotós könyvekben láthatóak képeim. Ezek a Köztéri alkotások Nagykanizsán, Zalakaros története, köztéri alkotásai, valamint a Templomok, kápolnák, keresztek Nagykanizsán.

TERVEK, ELHATÁROZÁSOK

Örömmel és elégedetten éltem az életem, persze mindig voltak előttem feladatok is. Egy epekő négy évemet erősen meghatározta, tavaly három barátnőm is meghalt. Ezt nehezen dolgoztam fel, nagyon megviselt. Volt egy időszak, amikor azt gondoltam megtaláltam az igazit, valóban. De ez a találkozás is rövid ideig tartott. Egyik pillanatról a másikra jelentkezett páromnál egy végstádiumú betegség. Ezt is fel kellett dolgoznom, évek kellettek. Jelenleg is Sáncban élek, egy kiskert van az ablakom alatt, azt variálom mindig. A teraszon szeretném kicseréltetni a járólapot, kék színt akarok, mert nem jártam még Görögországban, de oda vágyakozom régóta. Mivel azonban repülőre nem merek ülni, így inkább elhoznám egy kicsit azt a hangulatot. A nappalit pedig Pompei stílusúra tervezem. Hogy mikor jutok el, ezek megvalósítását nem tudom, mert tengerimádó vagyok, és nyárra az Adriát néztem ki. Az egészségem még jó, bár a gyengeség időnként elkap, és ebbe nem akarok beletörődni. Most itt tartok. Legközelebbi terveim között szerepel egy futurisztikus ötlet is, fotóban kifejezve. Tavaly Veszprémben jártam, és ott az az ötletem támadt, hogy István és Gizella szobrát ide kellene „hozni” a Püspökvár elől a látóhegyi kápolnához. Persze nem a valóságban, hanem a Photoshop segítségével. Na de ez is csak egy álmodozás...

VUK Anita

(Megjelent a Kanizsa Újság 2025. május 14-ei számában.)