Nagykanizsa az örök kapcsolódási pont, ide jó mindig leugrani

Átrohant rajtunk valósággal az utóbbi hetekben a fedett pályás atlétikai idény, ráadásul két fő eseményével is, hiszen az idei az Európa-bajnokságon, valamint a világbajnokságon is az elmúlt hetekben jutottunk túl. Innen már csupán egy kicsit kellett továbbgondolnunk a történetet, hogy Nagykanizsát összeköthessük az atlétikával, s ha egy kicsit (s tényleg csak egy kicsit…) vissza is illett tekintenünk az időben, kézenfekvőnek tűnt Szemerédi Eszter, korábbi rúdugróbajnok megszólaltatása, akinek sportpályafutása mégiscsak a dél-zalai városból indult.

– Hogyne tartanám a kapcsolatot szülővárosommal – fogalmazott már az évtizedek óta a fővárosban élő Szemerédi Eszter, az atlétika korábbi kiválósága. 
– Édesapám ugyan nem is oly’ rég sajnos elhunyt, de édesanyám, s más rokoni kötelékek a dél-zalai városhoz kötnek, amikor tudunk, a családdal megyünk is.

– S mi a helyzet az atlétikával, kérdezhetjük egy korábbi világcsúcstartótól?

– Hát, versenyszerűen már jó ideje nem űzöm, ettől függetlenül követem eseményeit, illetve a korábbi sporttársakkal találkozunk rendszeresen, bár így rögtön a végén kezdjük?

– Jogos a felvetés, természetesen ne így indítsunk, s tényleg, hogyan is kezdődött az elköteleződés az atlétikával?

– Általános iskolában a gyerkőcöknek voltak úgymond több próbázások, s akkor az még talán nem is volt részemről olyan komoly, ráadásul a dobószámokban nem is voltam kimondottan jó. Az Olajbányász SE-hez viszont mégis lekerülhettem – a közelmúltban sajnos szintén elhunyt –, Parti Tiborhoz, az ő felkészítése mellett immár középiskolásként serdülő 300 méter gátasként, valamint 400 méter síkon kezdtek is jönni az eredmények, teszem hozzá, csapatban is. Idővel megismerkedtem a távolugrással is, szóval középiskolásként már egyéniben és csapatban egyre jobban belerázódtam a sportok királynőjének versenyszámaiba.

– Időnkénti sztorizgatások alkalmával felvetődik, hogy az atlétika és a labdarúgás viszonya – egyébként a ’90-es évek elejét írjuk –, a Bányász-pályán, hát hogy is fogalmazzak…

– … nem volt szerintem semmi probléma, inkább a stadion gondnoksága részéről volt az a határozott kérés, hogy a centerpályára aztán nagyon vigyázzunk, ne használjuk, egyébként pont Tibi bá’ révén a sportolók haverkodtak, sokat is beszélgettünk egymással, vagyis tisztában voltuk egymás eredményeivel.

– Az évek, szezonok közben teltek és egyre közelebb kerülhetünk az igazi nagy dobáshoz, vagyis a női rúdugráshoz?

– Kanizsai színekben jöttek a korcsoportváltások, s bevallom, távolugróként az ifjúsági válogatott tagjának lenni nagy élménynek, büszkeségnek számított. Természetesen a Batthyány-gimnáziumban töltött esztendők is haladtak, én pedig felvételt nyertem a pesti számvitelire. A nagykanizsai klubtól így előbb, egy rövid időszakra a KSI-hez, majd az Újpesti TE-hez kerülhettem. S ott csöppentem bele a világban is friss szakág, vagyis a női rúdugrás történéseibe. Ehhez persze kellett az is, hogy a távolugrásban különösen fontos elrugaszkodó végtag, a jobb lábam megsérült úgy, hogy az már az eredményeket roppantmód befolyásolta, viszont a rúdugrók bal lábbal ugranak el.

– Milyen egy patinás sportágban az elsők között belelendülni egy új kezdeményezésbe?

– Hát nézze, most már majd’ 30 év távlatából azért nem hangzik olyan extrémnek, de akkor nőként négy métert átugrani elképesztő volt.

– Olyannyira, hogy még a világcsúcsig is eljutott…

– Aminek külön története van, hiszen először nem is tudtuk, hogy a világ legjobbja. Előzményként csak annyi volt biztos, hogy 1997-ben, Budapesten fedett pályán ugrottam meg a 431 centimétert, amit nem csupán utánpótlás szinten könyvelhettünk már el kontinensrekordnak, majd következett a 432 centi. Erről aztán időközben kiderült, hogy mivel egy korábbi 440-es ausztrál teljesítmény nem hitelesített pályán történt, ezáltal az enyémet vették fel világrekordnak. Más kérdés, hogy nem sokkal később egy kínai megdöntötte, viszont 433-mal, holtversenyben egy ukrán sportolóval együtt, még felnőtt Európa-csúcstartó lehettem. Ráadásul addigra már gyorsan sűrűbbé is vált a mezőny, én pedig egyre inkább a civil élet felé fordultam.

– Bizonyára világeseményeken szerzett élményeiből sincs hiány.

– A finnországi U22-es szabadtéri Eb-n aranyérmet szereztem 1997-ben, Párizsban fedett pályás vb-n voltam ötödik abban az időszakban, de jött egy sérülés, mely azt is jelentette, hogy aktív pályafutásomnak az atlétikában vége is szakadt.

– Ugorjunk az évtizedekben, ilyen beállítottsággal, mint szurkoló, kiemelten várta például a 2023-as budapesti atlétikai világbajnokságot?

– Lehet, meglepődik, amikor elmondom, akkor éppen külföldön tartózkodtam. Persze, nyomon követtem, igaz, elsősorban engem az ügyességi számok érdekelnek egy ilyen világesemény apropóján, kevésbé azok, melyek a gyorsaságról szólnak. Ráadásul ahol most a női rúdugrás is jár, az hozzánk képest lényegében már az űrkategória: például az idei fedett pályás vb-győztes, 475 centiméteres eredményével magasan a mi 430-asaink felett jár.

– Viszont Nagykanizsa felett nem járt még el az ön számára sem az idő…

– Hogyan is történhetne meg ez? Édesanyám Kanizsán él, s miként már említettem, megyünk a gyerekekkel, amikor csak lehetőség van rá, illetve, ha már azért nagyok is, a fenyvesi nyaralás sem maradhat még ki a sorból nekik. S azt hiszem, mindez így is van jól.

POLGÁR László

(Megjelent a Kanizsa Újság 2025. április 2-ai számában.)