Érdekes emberek, érdekes történetek 92. - Mindegyik önkéntes tevékenységnek megvan a maga varázsa

A Civil Kerekasztal Egyesület az Év Civil Önkéntese kitüntető címet adományozta a Köszönet napja alkalmából Dobor Helgának. 

Dobor Helga egyik kiemelt segítője a Mozgáskorlátozottak Nagykanizsa és Vidéke Egyesületének, ahol a titkári feladatokat is felvállalta annak érdekében, hogy az egyesület tagjai a lehető legtöbb segítségben részesülhessenek. Ha kellett, cikket írt a nyomtatott sajtónak arról, amire fel kellett hívni a figyelmet. Weboldalakat hozott létre ellenszolgáltatás nélkül, ha megkérték rá. A Covid-járvány idején százezres nagyságrendben vett részt védőmaszkok legyártatásában és koordinálta azok eljuttatását magánszemélyek, kórházak, idősotthonok, nevelőintézetek, szociális intézmények, munkahelyek felé. Ismeretlen családoknak megszervezte, hogy szociális alapon étkezéshez vagy több támogatáshoz jussanak. Szinte láthatatlanul vett részt olyan segítségekben is, amikor nem emberekről, hanem állatokról volt szó, hogy újra gazdára leljenek vagy megfelelő orvoslásban részesülhessenek. Ha szükségesnek érezte, akkor szilveszteri állatmentési ügyeletben segédkezett. De részt vett sportolók, művészek információs adatbázisának létrehozásában, kezelésében is. 2010-2021 között segítette az internetes szakmai, tanulási, támogatói közösségek létrehozását, működtetését és mentorálta azokat. - Másfél éve látom el a feladataimat az egyesületben, a nagykanizsai csapat csoportvezetőjeként. Szeretek a mozgáskorlátozott emberekkel foglalkozni, illetve bárkivel, akinek szüksége van segítségre, a körülményei nehezítettek és önmagától nem tudna elindulni egy úton — jelenti ki az önkéntes tevékenységére utalva, magától értetődő határozottsággal a hangjában. — Teljesen más pályára indultam a középiskola után. Nagy terveim voltak, tanár szerettem volna lenni vagy orvos vagy újságíró. Tanárképzőbe jártam, de egy műtét miatt otthagytam az iskolát, elkezdtem dolgozni és innentől fogva már nehéz volt visszamenni az iskolába. Több képzésen részt vettem, marketing és technikumi végzettségem van, ami felsőfokú szakképzettséget jelent. Igazából nem is tudom, honnan ered a segítségnyújtás iránti érzékenységem.

Példaképek a gyermekkorból, családból, iskolából

A nagymamám, akivel nagyon sok időt töltöttem gyermekkoromban, nagyon jószívű asszony volt, mindenkinek próbált segíteni és minden ügyet felpártolt. Nagyanyámon kívül nyomot hagyott bennem Bátori Gyula tanár úr példája, aki első naptól kezdve vigyázott rám az iskolában, mert édesanyám csak korán reggel tudott iskolába vinni, és a többiek csak egy óra múlva érkeztek. Így lett elsősként nulladik órám. Ő mindig derűs és optimista pedagógus volt.

Édesanyám egyedül nevelt minket a testvéremmel, és emiatt sokat jártunk az önkormányzathoz. Segítséget kellett kérnünk, és volt ott egy ügyintéző, Koronczai Erzsébet, aki mindig próbált nekünk segíteni, amikor megfordultunk nála. Nekem kiskoromban ő volt a példaképem. Aztán édesanyám akkori munkahelye, a Balaton Füszértnek a vezetője, Dévényi Zoltán, aki kisgyermekkoromban az ünnepségekre a dolgozók gyerekeit is elhívta és megajándékozta, a közösség részének tekintette őket. Megemlíteném még Bicsák Miklóst, akit gyerekkorom óta ismerek és felnéztem rá azért, ahogy az emberekkel viselkedett. Mindenkivel el tudott beszélgetni, és hol reggelit vett egy rászoruló gyereknek, hol munkát szerzett egy munkanélküli idegennek.

Emlékezetes volt még az utolsó hunyadis iskolatalálkozó megszervezése, amelyen a saját családtagjaim is jelen voltak és amin szeretett nagybátyám még utoljára részt vehetett. Ő azóta sajnos elhunyt.

Gyakran megkérdezték tőlem, miért segítek az idős néniknek átmenni az úton vagy fölszállni a buszra. Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ezzel bármi pluszt tennék. Igazából így indultak ezek a dolgok. Engem még úgy tanítottak az iskolában, hogy segíteni kell az időseknek és a rászorulóknak. 

Rokkantsági ellátáson vagyok, előző munkahelyemen felmondtam és időközben az egyesületi munka annyira kitölti minden időmet, hogy másra már nem is igen lenne mellette lehetőségem, de optimistán nézek a világba. Ez az életszemlélet hiányzik szerintem a világban. Mindenki a problémájával van elfoglalva, holott a problémákat észre kell venni és meg kell oldani. 

Több mint 20 éve kezdtem el önkénteskedni. Újságíróként dolgoztam egy műkorcsolyával foglalkozó külföldi internetes magazinnál szintén önkéntesként, melynek során olimpiai bajnokoktól kezdve számtalan sportolóval beszélgethettem. Fantasztikus élmény volt, amikor Horvátországban összefutottam egy amerikai sportolóval, aki megismert és rám köszönt. Nemzetközi sportrendezvényekre jártam, amit nagyon szerettem. Utazásokat is szerveztem a versenyek helyszíneire többeknek. Közben elkezdtem egy közösségi oldalt fordítani angolról magyar nyelvre, ami a mai napig is megmaradt. Aztán jöttek a plusz feladatok. 

Kikapcsolódás és megint az önkéntes tevékenység

A hobbim az olvasás, írás, rajzolás, a csillagászat, a kirándulások mellett a társasjátékozás, társasjátékklubba is járok. Ezek a hobbijaim. Pár éve kezdtem el rajzolni egy jobb agyféltekés tanfolyam befejezése után. 

Imádom a kutyusokat. A napi kutyasétáltatás közben megállunk beszélgetni, a tapasztalatokat megosztani a környék kutyás közösségével. Ez is egy kikapcsolódás. Édesanyámnak is van egy kutyája, így hol egyet, hol kettőt sétáltatok. A héten egy napot biztosan benn töltök az irodában, a többiben itthonról intézem az egyesületi tagok ügyeit és ha kell, meglátogatom őket. Ez az elfoglaltságom szinte olyan, mint egy teljes 8 órás munkakör. 

Mindegyik fajta önkéntes tevékenységnek megvan a maga varázsa. Közülük a sportújságírást szerettem a legjobban olyan szempontból, hogy azzal világot láthattam és utazhattam, közben kapcsolatokat lehetett építeni. A mai napig nagy boldogságot jelent ha valahol összefutunk valamelyik sportolóval vagy ha felhívom őket telefonon és emlékeznek rám, pedig már 20 év eltelt azóta. Olyan érzés, mintha most váltunk volna el, és ez nagy élmény számomra. 

A legnehezebb önkéntesi munka szerintem az, amit most csinálok, mert itt rengeteg ember van, mindegyiknek más a története, az élete, mások a nehézségei és sok emberhez nehéz közel kerülni. Saját kis világukban élnek, sokszor bezártan egy lakásba és nehezen barátkoznak az idegennel, mert mindannyian idegenek vagyunk számukra, akik kintről jövünk. 

Mindig sikerélményt jelent, ha sikerül elérni számukra egy-egy támogatást vagy éppen sikerül kimozdítani őket a lakásukból és eljönnek egy rendezvényre vagy úgy döntenek, hogy részt vesznek az egyesület életében, ismerkedni szeretnének és  barátokat szerezni. Lelkileg ez a legnehezebb. 

A legmegszokottabb, amit nagyon szeretek, az a fordítás, mert az mindig ugyanolyan, egy biztos pont, és már szinte automatikusan csinálom. Voltak nagy kihívások a Covid-járvány idején, amikor sokan gyártottak maszkokat az országban. Mi is megkértünk embereket a maszkok varrására. Legalább 100 ezer maszkot szétosztottunk, megszerveztük hol van igény rá és el is juttattuk oda. Kanizsán is egy nagyon jó, tenni akaró közösség alakult ki. Saját kis pénzükből, saját anyagukból varrták otthon a maszkokat ingyen, mi pedig ingyen próbáltuk eljuttatni a rászorulóknak. Nagyon nagy kihívás volt. Több száz ember dolgozott együtt, voltak üzletek, magánszemélyek, akik ruhaanyagot ajánlottak fel. Szinte egy hálózat jött létre, és ezt ketten vezettük egy budapesti hölggyel. 

— Hogy vagy most, miután átvetted ezt a szép elismerést a Köszönet Napján? 

— Nagyon meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a díjra jelöltek és nagyon  meghatódtam az ünnepségen. Az egyik legnagyobb ajándék ezen önkéntes munkákat végezve, hogy életre szóló barátságok is köttetnek, és lélekben én is sokat kapok, értékes embereket ismerhetek meg akár a rászorulói, akár a többi segítő oldalon. 

Leköt a munka, hiszen elkezdem reggel 8 órakor, és azt veszem észre, hogy már délután 5 óra van. Szeretem, hogy lehet segíteni az embereknek. Úgy érzem, ez a legrászorulóbb közeg, ahová kerülhettem, mert a mozgáskorlátozott emberek nem is tudnak megfelelő segítséget kapni, mert úgymond egy kis burokban élnek, találkoznak a háziorvossal és körülbelül ennyi az életük. 

Az önkéntes munkát azért is szeretem, mert ott láthatatlanul a háttérben lehetek, a másik oldalon — jegyzi meg szerényen Helga. És az is nagyon jó érzés, amikor a családtagjaim, édesanyám és barátaim is jönnek az egyesülethez, önkéntesként segíteni.

Nyugodt vagyok, elégedett vagyok az életemmel, ha magamra nem is jut idő. Este úgy fekszek le, hogy el tudok aludni. Azt is megtudtuk Helgától, nem üresek a bakancslistája lapjai. Vannak rajta bejegyzések. Szerepel Szicília, Svédország, ahonnan az ottani állásából egy betegség hazaszólította Kanizsára... 

Bakonyi Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2025. január 22-ei számában)