Érdekes emberek, érdekes történetek 82. - Szerencse fel! Szerencse le! Ilyen a bányász élete…

1951-től országosan szeptember első vasárnapján tartják a Bányásznapot, az 1919. szeptember 6-án eldördült tatabányai csendőrtűz áldozatainak emlékére. A tatabányai bányászat nagyon mostoha körülményei, az 1950-es nagy bányaszerencsétlenség és az ezek miatti elégedetlenséget akarták csillapítani a Bányásznap törvénybe iktatásával.

Közeledik a Bányásznap, az iparágban dolgozók ünnepe. Felcsendül a Bányászhimnusz és egy röpke pillanatra csillogni kezdenek a szemek, s a gondolatokban átsuhan a munkahelyhez való hűség, a pontos és áldozatos munkavégzés, a becsületesség szem előtt tartása minden körülmények között. Felidéződik a nagy elődök, a példaképek emléke, s végül egy oldott hangulatú találkozással lezárul a nap. Beszélgetésünkben két szakember vall a hivatásáról, a bányászok ünnepéről: Török Károly olajmérnök, munkavédelmi és tűzvédelmi szakmérnök, a MOL Kutatás-Termelés Ágazatának EBK (Egészségbiztonság, környezetvédelem) dunántúli szakértője, és Németh Zoltán, a Rotary Fúrási Zrt. fúrómérnöke, a fúrások mélyítésével, kiképzésével, irányításával foglalkozó csoportvezető.

Mi még ringatjuk ezt a bölcsőt!

Bányásznapkor, az Olajbányász szobornál meggyújtott gázláng azt szimbolizálja, hogy még van a környéken, Zalában és Somogyban is bányászat, és azok a cégek is működnek, mint például a Rotary, akik a kitermeléshez szükséges háttérinfrastruktúrát biztosítják. Amíg a gázláng ég, addig az a remény is él, hogy a bányászat fennmarad itt a régióban – nyugtázza elöljáróban Török Károly.

– Az általános iskolai osztálytársaim közül többeknek a szülei az olajiparban dolgoztak, és nyolcadikban én is az olajipari szakközépiskolába jelentkeztem tovább tanulni. Aki ott végzett, annak egyirányú útja volt, vagy a fúráshoz, vagy a termeléshez ment dolgozni, vagy a Miskolci Egyetemre tanulni. Az egyetem elvégzése után fél évet Gellénházán töltöttem gyakornokként és utána kerültem vissza Lovásziba, kútjavító mérnöknek.

– Hol tölti a 74. Bányásznapot?

– Most szombaton Bázakerettyén lesz a nagy családi nap, ahol a két MOL-os termelési régió a Dunántúlról, együtt ünnepli a Bányásznapot. Két dolgot nagyon fontos leszögezni. Az egyik, hogy a bányászhagyományokat nem szabad elsorvasztani. Nagyon fontos számunkra, hogy a bányászok „Jó szerencsét”-tel köszönnek egymásnak és nagyon fontos a Bányászhimnusz éneklése. Az elődeinktől örökölt összes hagyományt fenntartjuk, megőrizzük. Ilyenek a szakestélyek, a szakmai napok, amelyek mind hozzánk tartoznak. Hogyha ebből elveszünk akár egy kicsit is, akkor már tulajdonképpen eltűnik a történelmünk, eltűnnek a hagyományaink. Ezért a bányászünnepségek elválaszthatatlan része a Bányászhimnusz, ugyanúgy mint a „Jó szerencsét!” köszönésünk. A Bányászhimnusz elkísér a bölcsőtől a sírig. Egy bányásztemetésen is szól a Bányászhimnusz és a klopacska, a kopogó, vagy lármafa hangja, ami elkíséri őket utolsó útjukra. Mi megpróbáljuk a nagykanizsai nyugdíjasainknak a temetésén is megtartani ezt a hagyományt, a Rotaryval közösen van egy kis kialakult közösségünk, akikkel visszük a klopacskát, és használjuk is.

– Merre járt az elmúlt közel 4 évtizedben, és melyik olajvidék a legkedvesebb a szívének?

– Mondhatni, az egész országot bejártam. Nagykanizsai születésű vagyok, Lovásziból nem költöztem el, de a munkaköreim nagyon változatosak voltak, mint ahogyan a beosztásaim is. Mindegyiknek megvolt a maga szépsége és a nehézsége. Amiben most dolgozom, egy rendkívül nagy kihívásokat jelentő terület, mert a hatósági elvárások szigorodnak, a biztonsági elvárások pedig egyre magasabb szintűek. Korábban a munkavédelem terén úgyszintén jelentős nehézséget okozott, hogy egyre kisebb létszámmal kellett ugyanazokat a feladatokat elvégezni itt a Dunántúlon. Amikor a termelésben dolgoztam, akkor meg nagy kihívást jelentett az öreg olajmezőkben – mint Lovászi, meg Bázakerettye, ahol már a kitermelés folyamatosan csökkent –, még gazdaságosan fenntartani a termelést. Kihívásokkal teli időszak volt, de mindegyikben megtaláltam azt a szépséget, amit rejtettek.

– Mi zalaiak, még napjainkban is kijelenthetjük azt, hogy Bázakerettye a magyar olajipar bölcsője?

– Hogyne! Közép-Európában nincs még egy mező, amelyik ilyen hosszan és folyamatosan tudna termelni 1937-től, egészen napjainkig. Nem nagy mennyiséget, de termel. Méltán mondhatjuk a hazai olajipar bölcsőjének, és mi még ringatjuk ezt a bölcsőt!

Együtt ünnepeltük, hogy a munkánk révén együvé tartozunk

Németh Zoltán, mint kezdő fúrómérnök 1985. szeptember 2-án kezdett el dolgozni. Az eltelt évek során a bányamérnöki képesítése mellé munkavédelmi szakmérnöki képesítést is szerzett, és munkavédelmi vezető lett, aztán csoportvezetőként visszatért az eredeti szakmájához. Amikor általános iskolásként meglátta a fúrótornyot Miklósfa határában, nyomban elhatározta, hogy olajos területen akar dolgozni.

– ’Hál Istennek, oda is kerültem, és az olajbányászat be is fogadott  – vallja elöljáróban a csoportvezető. – Az eltelt 4 évtized alatt bejártam egész Magyarországot, a kezdet-kezdetén főleg a Dunántúlon voltam. Mint kezdő mérnök, aktívan részt vettem a nagylengyeli mező szén-dioxidos, a világbank által is finanszírozott programban. Dolgoztam a barcsi nagynyomású gázkútkiképzések mellett, a Sávoly Dél-keleti mező feltárásán, foglalkoztam a Őriszentpéter-Bajánsenye területén lévő gázmező fúrásával, feltárásával, kútkiképzésével, ezen kívül jártam az Alföldön, ahol éppen fúrások voltak. Igazából, ahol elkezdtem, ott is maradtam, nem változtattam munkahelyet. Meg voltam elégedve, és most is meg vagyok a munkahelyemmel. Amit pályakezdőként szerettem volna elérni, az megvalósult.

– Mit jelent önnek a Bányásznap?

– A bányászok védőszentje igazából Szent Borbála, a központi bányásznap is a Borbála naphoz kötődik decemberben. Én a régi rendszerben is jónak tartottam, hogy szeptember első hétvégéje volt a Bányásznap. Igazából most már nincs is meghatározva a konkrét időpontja, a cégek döntik el, hogy mikor ünneplik meg. Szeptember elején lesz a Rotary Családi- és Bányásznap, ahol a cég vendégül látja a dolgozókat és családtagjaikat. Én mindig nagyon szerettem a Bányásznapot, mert összehozta az embereket, a fiatalokat, az öregeket, a nyugdíjasokat, a vezetőket a nem vezetőkkel. Együtt ünnepeljük, hogy a munkánk révén együvé tartozunk. Ez nagyon lényeges. Már az egyetemen OMBKE-tag lettem (Országos Magyar Bányászati, Kohászati Egyesület). Ez a közös hagyományápoló szervezet összefogja a csapatot, hiszen közös gondokkal, problémákkal, elemekkel próbálunk megküzdeni, és az ünnepek alkalmával ezt vicces, nevetős, mulatós formában kíséreljük meg átélni. A Bányásznapon megemlékezünk a nagyjainkról is. Kezdhetném a sort Szilas A. Pál egyetemi professzorommal, aki elérte, hogy külföldön, Amerikában is taníthatott. Aliquander Ödön professzorról is nagyon sok jót tudnék mondani, aki a fúrást tanította nekünk. Trombitás István vezérigazgató volt az, aki a „hóna alá” vett, és említhetném Buda Ernő bácsit, akit nagyon nagy szakembernek tartottam. A cégnél nagyon sokat segítette a munkámat Cziczlavicz Lajos és Magyar József. De nemcsak a munkában segítettek, hanem abban is, hogy megérezzem, mi az a bányász szak, bányász kar, mit jelent bányásznak lenni és mi a bányász összetartás, összetartozás. Az egyetemen már kollégaként fogadtak be bennünket és tegeztek. A professzor úr már az elején megkérdezte, hogy kolléga, hová mész dolgozni, mihez van kedved? A mi munkánk rendkívül veszélyes, és azért, hogy mindenki épen, egészségesen jusson haza a családjához, ahhoz folyamatosan oda kell figyelni egymásra.

– Van kedvenc területe?

– A nagylengyeli szén-dioxidos kútkiképzés nagyon a kezdet kezdetén volt. Ott megtanultam, hogy kell félni is ettől az ipartól és a veszélyeitől. Az embernek tudomásul kell vennie, hogy nagy súlyokkal, nagy nyomással dolgozunk, és vigyázni kell egymásra. Nagylengyel nagyon lényeges volt az életemben, és a barcsi gázkút kiképzés is, ahol nagynyomású lyukfejnyomással dolgoztunk, ami különösen veszélyes is. Az első 5-10 évemet Nagylengyelben és Barcson töltöttem, de a Sávoly DK-i olajmező feltárása és kiképzése is mérhetetlenül hozzám nőtt. Nagyon sok tapasztalatot szereztem ezekből a mezőkből, nehezen tudnám megmondani, hogy melyik volt a legkedvesebb. Mindig az, amelyik éppen jött.

– Nehéz a szakmájuk, és mégis szép!

– Ahogy mondja és még azt tenném hozzá, hogy változatos. Nem egyforma egy kút sem, és mindegyikből tanulnia kell az embernek, mert ha nem, akkor előbb-utóbb hibázhat, belebukhat, és rossz irányba megy. Az a lényeg, hogy minden alkalommal tanuljunk. Én sem hittem volna, hogy magyarországi viszonylatban mi vezetjük be először a barcsi mezőben a héliumtesztes termelőcsöves beépítést. A külföldről jött szakemberek a mi felügyeletünk mellett végezték el ezt a munkafolyamatot. Majd jöttek a CT-s műveletek (felcsévélhető termelőcsöves műveletek), ami megint világszínvonalú volt a ’80-as évek végén és a ’90-es évek elején. Bár most már rutinszerűen mennek ezek az eljárások, mégis minden kút más. A Bányászhimnusz is úgy kezdődik, hogy „Szerencse fel! Szerencse le! Ilyen a bányász élete...” Annak ellenére, hogy közösen építettünk ki egy HSE biztonsági rendszert, minden lépésére figyelünk egymásnak de nagyon függünk a szerencsétől is, mert elemekkel viaskodunk. Gondolja azt el, hogy a szénakazalba turkálunk bele 1 szalmaszállal, és ezen a szalmaszálon keresztül kell mindent megoldanunk! A bányászatnak mindig megvolt az az összetartó ereje, ami ezekből, a bányász összetartozásból, egymás segítéséből, hagyományokból épült föl.

– Tehát, ha megszólal a Bányászhimnusz, csillogni kezdenek a szemek...

– Így van, és ezt a családunk is így érzi. A bányászok 95 százaléka önállóan is el tudná énekelni a Bányászhimnuszt, és ennek meg kell maradnia.

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2024. augusztus 28-ai számában)