Érdekes emberek, érdekes történetek 69. - Villanyszereléstől a zenetanári diplomáig

94 népdalt sikerült lejegyeznie Zalaszentbalázson, Surdon, Nemespátrón. Népdalgyűjteményét 2000-ben a Nagykanizsa Megyei Jogú Város adta ki. A népdalok közül pedig több be is került a Zenetudományi Intézet archívumába.

Baráth Béla Celldömölkön született. Édesapja ügyvéd volt, édesanyja háztartásbeli. Mivel édesapja korán meghalt, hamar meg kellett tanulnia egyedül fenntartania magát. Győrben a főiskolai tanulmányok alatt már bálokban muzsikált, hogy jövedelme legyen. Egy ilyen báli muzsikálás során ismerkedett meg feleségével, Mártával az abdai étteremben. Házasságuk az idén már a 62. évét tölti be. A 86 éves zeneoktatóval életútjáról beszélgettünk.

- Hogyan, s miért választotta Béla bácsi a zenei pályát?

- Mivel Celldömölk búcsújáró hely, és mi ott laktunk a templom mellett, így a búcsúsoknak muzsikálgattunk a barátommal furulyán. Azért ezen a hangszeren, mert ezt volt könnyű beszerezni. Aztán amikor gimnazista lettem a celldömölki orvosi zenekar egy tagja bejött az osztályba, hogy a zenekarba tagokat toborozzon. Megkérdezte a tanárunktól, ki lenne alkalmas arra, hogy megtanuljon fuvolázni. A tanár úr egyből rám mutatott, meg még egy osztálytársamra. Így lett egy fuvolám, amin egyedül, zenei oktatás nélkül tanultam meg játszani. Persze emiatt már a hangszertartásom sem volt jó, fordítva tartottam a hangszert a kezemben. A karmester el is szörnyülködött, de segített az alapoknál, így egész jól megtanultam fuvolázni.

A kezdeti nehézségek ellenére valószínűleg meglátta rajtam a zenei tehetséget, szorgalmat, hiszen érettségi után egy ajánlással útra bocsátott a győri zeneművészeti szakközépiskolába, hogy keressem fel Eördögh Jánost, akkori kiváló fuvolaművészt, karmestert. Nem tudom, mi lehetett az ajánlólevélben, de egyből fel is vettek a konziba. Aztán amikor megkérdeztem, hogy mennyi időt tesz ki ott a zeneoktatás egy héten és mondták, hogy heti 4 óra, meg is ijedtem, hogy mit fogok csinálni a fennmaradó időmben? Mivel édesapám hamar meghalt, édesanyám pedig háztartásbeliként nem tudott anyagilag segíteni, így gondoltam egyet és jelentkeztem párhuzamosan a Győri Ipari Szakmunkásképzőbe, ahol felvettek villanyszerelő-tanulónak. Ott másfél év múlva végeztem is. Egyből kaptam is munkát a győri Rába Vagon és Gépgyárban villanyszerelőként. A bérem pedig elég volt ahhoz, hogy a zenei oktatást, megélhetést tudjam magamnak finanszírozni. Szerencsém is volt, mert a vagongyárban a csoportvezető rendes volt, adott mindig kilépőt, hogy elmehessek délelőtt a zenei órákra. Illetve a vagongyár és a konzi egymás mellett volt, így gyorsan át tudtam érni. Így tudtam végül megszerezni a zenetanári diplomámat fagott szakon.

- A zeneművészeti főiskola elvégzése után miért éppen a nagykanizsai zeneiskolát választotta?

- A fuvolatanárom, Eördögh János itt vezényelt Nagykanizsán, mert karmester is volt, és látta, hogy a zeneiskolában nincs főállású fúvós tanár. Katonazenészek voltak, akik a zenekarban is játszottak. Ők oktattak a zeneiskolában is. A tanárom beajánlott az itteni zeneiskola igazgatójának, Ivánkovics Ferencnek, akivel én is felvettem a kapcsolatot. Meg is kaptam az állást, így jöttem végül Nagykanizsára. Az első évek nagyon nehezek voltak, hiszen először is össze kellett szedni annyi fúvós növendéket, amivel egy tanszakot el lehetett indítani. Az első tanévben még rézfúvós hangszereket is kellett tanítanom, trombitát, kürtöt, de szerencsére a következő évben már jött segítségként Bogáthy József kollégám, aki átvette a rézfúvós hangszerek oktatását.

- A hetvenes években kezdett el kijárni a Nagykanizsa közelében lévő falvakba kórust vezetni. Meséljen nekünk erről az időszakról!

- Ivánkovics Ferenc igazgató úr megkeresésére vállaltam el a munkát. A hahóti kórussal kezdtem el dolgozni, majd sorra jöttek a felkérések: Zalaszentbalázs, Surdi pávakör, Nemespátró, Pat, Letenyén is nagyon jó kórusom lett. Aztán le is kellett mondani egy-két kórust, mert már nem volt annyi szabadidőm, hogy tudjam végezni a munkát. Így például Hahótot le kellett mondanom, bár ott még egy zenekart is vezettem.

Este, tanítás után indultam ki a falvakba, először busszal, majd, amikor már lett Trabantom, egy kicsit könnyebben tudtam kijutni. Este 8-tól fél 10-ig tartottak a kóruspróbák. Ezekben a kórusokban nagyon jó közösségek jöttek létre, soha nem hiányzott senki a próbákról. Nagyon szerettek énekelni, kedvvel, örömmel jöttek a próbákra a tagok. Akkor figyeltem fel olyan tagokra, akik a kórusszünetekben szebbnél szebb dalokat kezdtek el énekelni. Gondoltam egyet, kivittem a kis magnómat, és felvettem ezeket a népdalokat. Összesen 94 népdalt sikerült lejegyeznem, leírnom Zalaszentbalázson, Surdon, Nemespátrón. A népdalgyűjteményemet 2000-ben Nagykanizsa Megyei Jogú Város adta ki Dr. Horváth György segítségével. A hangzó anyag a mai napig megvan, melyet a zeneiskola népzenetanára, Scheiber Krisztina a tavalyi évtől gondozásába vett. Tanítja a dalokat növendékeinek, hallgatják az eredeti hangzó anyagot, előadást. A népdalok közül pedig több be is került a Zenetudományi Intézet archívumába.

- Meséljen a zeneoktatói munkájáról! Mit tartott fontosnak tanítása során?

- Nagy szerencsém volt, mert a növendékeim fele nagyon tehetséges diák volt. Volt olyan tanév, hogy hetente 40 diákot tanítottam, de nem fáradtam el soha, élveztem a velük való munkát. Ha visszagondolok arra az időszakra, nagyon sok értékes, tehetséges, szorgalmas diákra emlékezhetek vissza. Számomra az volt a legfontosabb, hogy szeressenek zenélni. A kamarazenélésre, duózásra nagy hangsúlyt fektettem. Óra elején elfújták a kis etűdjüket, de a tanóra nagyobb része a kamarazenéről szólt. Szerencsére azt is elmondhatom, hogy sok diákom ment zenei pályára vagy maradtak meg a zene mellett akkor is, ha más pályát választottak. A mai napig látogatnak egykori diákjaim. Szeretettel emlékszem rájuk.

- Nagykanizsán tárogatósként is ismerjük. Hogyan ismerkedett meg a hangszerrel?

- Még győri tanulóéveim alatt együtt játszottam egy népi zenekarral, ahol tárogatóztam, de sajnos nagyon hamis volt az a hangszer, így a prímás azt mondta, hogy inkább váltsak szaxofonra. De mindig vágyódtam a tárogató hangjára. Végül egy jó hangszert már itt, a nagykanizsai éveim alatt tudtam beszerezni, megvenni. Elkezdtem gyakorolni, aztán sorra jöttek a meghívások. Az egyik legemlékezetesebb a Nagy-Magyarország Emlékmű előtti 2001-es megemlékezés volt, ahol több ezer ember előtt fújhattam az ünnepi műsoron. Utána több éven keresztül voltam állandó fellépője a megemlékezésnek. De hívtak Zala több településére megemlékezésekre, sőt a megyén kívül is több felkérésem volt. Arra is nagyon büszke vagyok, hogy felkeresett Fliszár Károly plébános úr, hogy a CD lemezemből szeretne a templom harangtornyába zenét választani…

- A család mindennapjait mennyire határozza meg a zene szeretete?

- Egy lányom van, Adrien, akit már kis korától zenei pályára szántam. Sokszor volt, hogy a nagyszülőkhöz utazva Abdára végig énekeltük az utat a Trabantban, ami így visszatekintve bizony nem kis idő volt. De rengeteg dalt, népdalt tudtunk már akkor is együtt énekelni. Aztán amikor kisiskolás lett, ő is zeneiskolás lett. Először zongorázni tanult, majd megtanítottam fagottozni is. A győri konziba, ahol én is tanultam, ő is fagottból nyert felvételt. Az érettségi évében a zeneművészeti szakközépiskolások számára megrendezett országos fafúvós versenyen első helyezett lett, így felvételi nélkül került be a Zeneakadémiára. Az egyetemi évek alatt is számos szakmai sikert ért el, melyek közül a legemlékezetesebb, hogy felvételt nyert a Claudio Abbado vezényletével működő Gustav Mahler Ifjúsági Zenekarba, így bejárhatta Európa rangos koncerttermeit a bécsi Musikvereintől kezdve, Nizzán át Hamburg és Amszterdamig. Nagyon büszkék voltunk rá a feleségemmel. A diploma megszerzése után lányom hazajött Nagykanizsára a zeneiskolába, ahol a mai napig dolgozik. Minden nap érdeklődve kérdezem a nap eseményeiről, történéseiről, így nem vesztettem el kötődésemet a zeneiskolához. 

- Az unokáimat is próbáltam „megfertőzni” a zene szeretetére. Eszter unokámat kis korában naponta vittem sétálni babakocsival a Csónakázó-tóhoz. Bizony végigénekeltem a sétákat, amik sokszor másfél órásra is sikeredtek. A horgászok már megismertek bennünket: ott jön a nagypapa az unokájával. Zeneiskolába is járt, zongorán, fuvolán, bőgőn tanult és zeneszerzésre is beiratkozott. Nagyon érdekes, kreatív darabokat alkotott. Bár nem a zenei pályát választotta, de a zene világától nem tudott elszakadni. Egyre többször foglalkozik mostanában dalszerzéssel, koncertszervezéssel, saját darabok előadásával, aminek nagyon örülök. Másik unokám, Bence sokáig szaxofonos kamarapartnerem volt, hiszen ő is a zeneiskolában tanult. Végül mérnök-informatikus szakra ment, jelenleg a doktori képzést kezdte meg a BME-n. A zene azonban nála is a mindennapok része maradt. 

- És hogy telnek manapság a napjai?

- A Csónakázó-tónál van egy kis hétvégi házunk, a feleségemmel ott élünk már több mint 30 éve. Nagyon szeretek itt lakni, a természet közelsége, a mindennapi tennivalók a ház körül és a kertben kitöltik a mindennapjaimat, így nem nagyon tudok unatkozni. Sokszor leülök a zongora mellé is, előveszem a régi kottáimat és csak játszom, játszom a szebbnél szebb dalokat, felelevenítve a régi emlékeket, hiszen hosszú évtizedekig játszottam lakodalmakban, bálokban is. Nagyon szeretek olvasni is, de sajnos a szemem már nem igazán jó. Bár a testem már megöregedett, de a lelkem olyan, mint fiatal koromban, a zene szeretete megszépíti a mindennapjaimat…

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2024. február 21-ei számában)