Elhunyt Maros Sándor természetfotós, a Kanizsa TV egykori igazgatója

Amilyen szerény, olyan nagy ember volt – csengtek fülembe egy volt hivatali dolgozó szavai, amikor papírra vetettem a tévések egykori főnökére emlékező sorokat. Ebben a mondatban, azt hiszem minden benne van róla…

Tar Mihály, a Kanizsa Médiaház Nonprofit Kft. ügyvezetője:

Az élet legkeményebb pillanata a születés, mert az első lélegzetvételnél már mindenki halálra van ítélve. A kérdés csak a két pillanat között eltelt idő mennyisége és nem utolsó sorban minősége. Saját kútfőből származó gondolataim ezek, melyek mindig akkor jönnek elő, amikor valaki elmegy. Az évek múlásával pedig egyre többen vannak a füzetemben a „végleg eltávozott” oldalon... és most megint elment egy értékes ember. Elment a MAROS.

Huszonéves taknyosként ismertem meg. 1991-et írtunk akkor. A helyi tévébe jelentkeztem egy hirdetésre, riporter szerettem volna lenni. Sanyi pár hónap múlva és utána sok éven át volt a Kanizsa TV vezetője. Akkor még Városi Tévének hívtuk.

Nem fogom végigmesélni, hogy mi az, amit neki köszönhetek, de az, hogy ezen a pályán valamit talán elértem, javarészt neki tudható be. Valamit látott bennem, és hagyott dolgozni. Ha kitaláltam valamit, legyen az egy nagy szabású nőnapi monstre műsorfolyam, a Károlyi kertet felélesztő TV-Júniális, vagy éppen a középiskolás diákok „tévés-szakköre”, csak azt mondta, csináld meg!

Tulajdonképpen szabad kezet adott és ennél jobbat nem tehetett volna, mert elengedhettem a fantáziám és csinálhattam olyat, amit akkor nagyon szerettem.

Aztán az utunk kétfelé vált. 1994-ben, amikor más is úgy gondolta, hogy érdemes velem foglalkozni, elcsábítottak rádiózni. Abban az időben ez nem volt összeférhető, így szakítottunk. Sok év eltelt ezután, de időnként beszéltünk és megbeszéltünk dolgokat. Miután a Rádió megszűnt az én pályám meg az országos tévék felé fordult. Itt jött elő az a sok minden, amit tőle tanultam. A műhelyben, az igazi szakmai műhelyben, ami a Maroshoz köthető.

Némi túlzással mondhatom, hogy a mai napig azokon az alapokon végzem a napi teendőimet, ami akkor, a 90-es évek elején rám ragadt.

Utoljára a nyáron beszéltünk. Ezt a mellékelt írást, ami róla szól, azután írta meg Bakonyi Erzsi. Abban is megegyeztünk, hogy bejön a TV-be egy Kibeszélőbe, ahol ő lesz a téma. Megbeszéltük, hogy majd megbeszéljük.

Ez a műsor már nem készül el...Sanyi elment. A MAROS Sanyi!

Molnár László, a Kanizsa TV korábbi vezetője:

Őstévés. Utólag visszagondolva, nem is tudom, hogy nélküle - műszaki értelemben – megszületett volna-e a Városi Televízió. Kevés pénzből, a szó szoros értelmében úgy kellett összebarkácsolnia az 1985 utáni évek helyi televíziójának technikai hátterét. A lelkes amatőrök között ő volt talán az egyetlen profi. Mindössze három évig dolgoztunk együtt, ekkor jött el a Finommechanikától, s lett „főállású” tévés. Rengeteg volt a tennivalója, hogy a közel sem minőségi berendezések folyamatosan működősképesek legyenek. Tudtam, hogy szívesen zenél, de nem tudtam, hogy másik nagy hobbija a természetfotózás. Pörgött körülöttünk a világ, vele pörögtünk mi is, hobbira nem nagyon jutott idő. Én 1990 nyarán, a két választás között jöttem el, hagytam ott a közel sem kényelmes vezetői széket. Rövid átmenet után ő lett az utódom, s vezette két évtizeden keresztül a műsorgyártás hátterét adó gazdasági társaságot. Azt hiszem, szerencseként élte meg, hogy még időben ott hagyhatta az egyre vaduló média világát, s menekülhetett el, vagy ha úgy tetszik, menekülhetett „vissza a természetbe”.

Nagy Imre, a Kanizsa TV főszerkesztője, majd ügyvezetője:

Sem ma, sem holnap, nem tudok róla múlt időben beszélni. Az ok egyszerű, olyan erőteljes hatással volt a környezetére, amitől mindannyian változtunk, talán hozzá hasonlóan jobbak lettünk. Az ő embersége, másokra figyelése beépült mindannyiunkba, és velünk van ma, és velünk lesz holnapután is. A Sanyiról nem lehet múlt időben beszélni, ott lesz a gondolkodásunkban, a cselekedeteinkben, és ez a legfontosabb. Ha csak azt nézem, hány fiatal került ki a kezei közül és jutott magasra, akkor azt mondom, igazi tanító volt. Nem az emlékét kell ápolnunk, hanem folytassuk, amit Ő elkezdett. Nekünk ez kötelességünk.

Magyar Éva, az RTL Híradó riportere:

Még 3. osztályos gimnazista voltam, amikor meghirdették a Városi TV-nél, hogy diákműsor készítéséhez várnak tanulókat. Jónéhányan beszabadultunk a tévébe, és elkezdtük a műsorgyártást. Már akkor végképp megfertőződtem a tévézéssel. Úgy érzem, hogyha ő nem úgy dönt, nem nyitja ki a „kapukat”, nem engedi oda a fiatalokat, akkor lehet, hogy egész másfelé sodort volna az élet. Neki köszönhetem, hogy a mai napig azt csinálhatom, amit szeretek. – Hogy milyen ember volt Maros Sándor? – Nagyon bölcs. A legszenzációsabb az volt benne, hogy nem nyesegette a szárnyaimat, hanem hagyta, hogy repüljek. Mindent kipróbálhattam, megbízott bennem. Amikor elvégeztem a középiskolát, ő munkát ajánlott nekem és én ottragadtam. Néhány év után tovább léptem és a Magyar Rádió Győri Szerkesztőségéhez mentem dolgozni. Semmiféle akadályt nem gördített elém, hanem azt éreztem, hogy örült neki. Mindig nyitva volt az ajtaja, és mindig be lehetett hozzá menni. Nagyon jól értett a fiatalok nyelvén, hiszen a két lánya mellé még egy csomó gyereket a szárnyai alá vett, és terelgetett minket nemcsak a szakmában, hanem az életben is. Jó társaságot hozott létre maga körül.

Czigóth Sándor egyéni vállalkozó, a Kanizsa TV egykori gyártásvezető, adásrendező, szerkesztő-operatőre:

A ’90-es évek elején kerültem a Kanizsa TV-hez. Volt olyan időszak, amikor az a szóbeszéd járta a vidéki televíziók között, ha meg akarod tanulni a szakmát, akkor gyere el Kanizsára dolgozni. Volt, aki Debrecenből, Siófokról leköltözött Kanizsára ingyen televíziózni, hogy megtanulja a szakmát. Erre nagyon büszke volt Sanyi. Nagyon sok embernek adott szakmát a kezébe.

Igazából az is tetszett, hogy a ’90-es évek elején, amikor még nem volt város napja, Maros Sanyi vezetése alatt a Kanizsa TV rendezte a városi kulturális rendezvényeket. A Csónakázó-tói juniálisokat, a Károly-kertben az Indiánnyár nevet viselő koncertet a TV élő adásban is közvetítette. A TV sportvetélkedőket is szervezett általános és középiskolásoknak. Alkalmanként több száz diák mérettette meg magát a Winkler-tornacsarnokban középiskolások számára megtartott tornavetélkedőkön. Mindezek azt mutatták, hogy előrelátóan gondolkodott, szinte a jövőbe látva megelőzte a városnapi rendezvényeket.

Hogy mit köszönhetek a Marosnak? – Azt, hogy mindig támogatott mindenben. Mint szerkesztő, operatőr és vágó, mindenféle stílusban kipróbálhattam magamat. Mindig jó szándékú, de szigorú kritikával illette a munkámat. Közel 4 évig dolgoztunk együtt, s miután eljöttem az RTL-től, független filmkészítésbe kezdtem, bekapcsolódott az én régészeti, tudományos-ismeretterjesztő és a Kis-Balatont bemutató természetfilmjeim készítésébe is. Mindig bíztatott, hogy ne féljek a kihívásoktól, csak menjek előre, és csináljam. A kapcsolatunk az utolsó pillanatokig nem szűnt meg. Gyakran meglátogattam, sokszor beszéltünk telefonon. Nagyon szerény és pozitív gondolkodású ember volt.

Maros Sándor temetése 77. születésnapján, 2024. január 20-án lesz a nagykanizsai köztemetőben.

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2024. január 10-ei számában)