Érdekes emberek, érdekes történetek 51. - Egy plakát, sikerek, tanítványok és közel 80 év…

Némi aggodalommal indultam el a vívás kanizsai „fellegvárába”, melynek világot járt „várkapitánya”, Kiss György, az NTE 1866 vívó szakosztályának vezetője nemcsak a kard, a tőrforgatás technikájára tanította meg a kezdőket. Keze nyomát őrzi a vívócsarnok alapvonalának kijelölése is. Jövő ilyenkor lesz éppen 4 évtizede annak, ahogy az Öreggel, Bálits Károllyal és Kanyó Tamással zuhogó esőben verték le az építmény körvonalait jelző cölöpöket.

Úgy lép be a csarnokba, mint aki hazajár. Nem is tagadja ezt a megállapítást, hiszen az építkezés idején – biztonsági őr híján –, egy évig szinte ott is lakott. A Nagykanizsai Torna Egyletnél a szamárlétra minden fokát végig járta. 2013-17-ig volt a tornaegylet elnöke. Ennek indoka: mivel az egyesület a csőd szélén állt, ezért ki kellett húzni a slamasztikából. Sikerült. Gondolatban számba véve a megannyi versenyeredményt, serlegeket, érmeket, emléklapokat úgy éreztem, már nem marad hely magára az emberre, a gondolkodásmódjára, a sportág elhelyezésére úgymond a zakatoló világunkban. Nem így történt. Fordítva alakult beszélgetésünk fonala.

- A minap megkérdezte tőlem egy általam tisztelt, szintén nyugdíjas politikus, hogy mi az ördögnek kell dolgoznom 20 évvel a nyugdíjazásom után. Azt válaszoltam neki, hogy ez alatt az idő alatt, amit itt láttam, megéltem, óriási tudásanyag gyűlt össze a fejemben és a kezemben. Ha ezt valakik nem használják ki, és én nem adom tovább, hanem a zsebemben tartom, akkor bűnt követek el! Ezért is csinálom – mondtam neki.

Hogy vívó lettem, az a véletlenen múlt. Előtte két edző is csábított engem, az egyik birkózó, a másik bokszoló volt. Kodics Lőrinc birkózó edzőnek azt válaszoltam, nem szívesen jönnék ide, mert nem akarok karfiolfülű lenni. Az 52 kg súlyomhoz képest nagy volt a fizikai erőm, nagyot tudtam emelni és ütni is. A bokszolást ki is próbáltam egy rövid ideig. Egyszer azonban orrba ütöttek, s ha engem egyszer orrba ütnek, reggelig eltüsszögök. A tüsszögésért pedig kiszámolják a bokszolót. Megmondtam az edzőnek, hogy én ide többet nem jövök. Ez volt szeptember-októberben, majd ’58 novemberében megláttam a Fő úton egy plakátot, ami a vívás-tanulásra hívta fel a figyelmet. Másodéves ipari tanuló voltam akkor, és beiratkoztam. Az edzés az Ady Endre utcában zajlott, később a Kun Béla utcában folytatódott. Az Ady úti épület falán látható Szabó János katonai vívómester emléktáblája. Kezdetben még nem vettem annyira komolyan a vívást. Jól éreztem magamat, jó volt a társaság. Vásároltam magamnak egy fegyvert 70 Ft-ért és az Öreg utasítására elvívogattunk a gyerekekkel 20 éves koromig. Aztán elvittek Keszthelyre katonának, ahol az edző lakott. Egyszer-kétszer ott is elmentem edzésre. Amikor leszereltem, a János bácsi már igencsak közeledett a nyugdíj felé, és a tudtom nélkül gondolkodott rólam. Időnként, amikor valamiért nem ért rá, azt mondta nekem, hogy tartsam meg az edzést. S ahogyan tőle láttam, megtartottam. Egy órát vívtunk, utána egyet fociztunk, mert jól éreztük magunkat abban is. Később megnősültem, és le-lejártam edzésre. Miközben dolgoztam a korábbi munkahelyemen a Volánnál, egyszer csak kaptam egy értesítést, hogy jelenjek meg Zalaegerszegen a sporthivatalban, mert vívóedző tanfolyamon veszek részt. Fogalmam sem volt róla, hogy kerültem oda, aztán kiderült, hogy János bácsi a tudtom nélkül beíratott. Amikor épp elvégeztem, közölte, hogy elmegy nyugdíjba. A nyáron odajött hozzám Russay Olivér testnevelő tanár, az akkori MÁV NTE vezetőségének a tagja és arra kért, hogy én legyek az edző, amiért kapok havi 400 Ft fizetést. Az éppen jól jött, mert volt részletem. Szerződést kötöttünk, és én lettem a vívóedző. Még azt sem mondhatom, hogy nagyon komolyan vettem a megbízatást, de szerencsére ott volt Bálits Károly és dr. Horváth György Tanár Úr, akik a háttér-munkát komolyan vették. A munkahelyemen el kellett végezni a kétéves politikai iskolát, a Marxizmus-Leninizmus esti iskolát, de közben eszembe jutott, hogy nem ártana a vívásban is előbbre lépni. Beiratkoztam a testnevelési főiskolára, és még el sem végeztem az oktatóit a TF-en, amikor főállásba kerültem a vasúthoz, ahonnét azonnal illetmény nélküli szabadságra bocsájtottak. Így lettem főállású vívóedző.  

– A szakosztály minőségivé válásához nemcsak tornateremre, hanem edzésekre, versenyek lebonyolítására is szükség volt. Visszatekintve a nagykanizsai vívás történetére, önnek nemcsak csapatot kellett építenie. A Kun Béla iskola tornaterme után a Vasutas sportcsarnok megépítése ugyan komoly előrelépésnek mutatkozott, de négy szakosztály egyidejű edzése zavaróan hatott a felkészülésre. Mikor merült fel a saját vívóterem gondolata?

– A sok tervezgetés, tárgyalás után 1983-ban nyílt lehetőség érdemi megbeszélésekre. A vívóterem ügyét Mózes Pál akkori tanácselnök támogatta és közölte, annyi pénzt ad hozzá a város, amennyit a vívók gyűjtenek, ezen kívül térítésmentesen megkapjuk a területet. 1984. április 27-én kimérték a vívócsarnok helyét, és 1985. április 1-jén felavatták. Megállapodás történt abban is, hogy a tornatermet délelőtt testnevelési órára, délután pedig vívásra használják.

1971-től megrendeztük az egyre nagyobb érdeklődést kiváltó és 1986-ig tartó gyermek vívóversenyt, a Fabik Kupát. Dömötör Miklósné, az Úttörőház igazgatójának ösztönzésére Bálits Károly azt is elérte, hogy nemzetközivé vált a verseny. Aki idejött, annak csak az utazási költséget kellett kifizetnie. A szállás, az étkezés ingyen volt, azonban 10 év után már kellett fizetni, de akkor sem nagy összeget. Volt olyan év, amikor 400-nál több, 12-14 éves gyerek versenyzett itt. A hazaiakon kívül olaszok, németek, bolgárok, lengyelek, románok, oroszok. Az Úttörőház zenekara nagyon vidám hangulatot teremtett a szünetekben. Persze az olaszok mindjárt megmozdultak, táncba lendültek. Egy ilyen alkalommal valami technikai hiba történt, és szólni akartak nekem. Igen ám, de a többszáz gyerektől meg sem lehetett mozdulni a teremben. Az előttem álló gyerek hátsójára rápaskoltam, hogy menjen már arrébb. Erre a gyerek hátrafordult, és azt kérdezte, hogy mi van, ismerkedünk, ismerkedünk? – Elek Ilona olimpiai bajnok volt. Jézus Mária! – mondtam, elnézést kérek! – Nem történt semmi! – válaszolta mosolyogva.

Óriási sikere volt ennek a versenynek, amelyből kifejlődött a mostani Diákolimpia. Az országban mi rendeztük az első úttörőolimpiát vívásban, itt Nagykanizsán. Aztán máshol is követték a példánkat. Ez volt a gyökere a Kadett Európa és Világbajnokságnak, mert annak idején a 18 éves junior kortól voltak csak világversenyek. Most már alatta is vannak viadalok.

A vívóteremben 3 főállású vívómester dolgozott, és jöttek az eredmények is. Először Szmodics Zoltán lett válogatott vívó, ment világbajnokságra a Kanári-szigetekre. Utána Dy-di, azaz Dani Diána, aztán Piecs Adrienn, aki Európa-bajnok is lett, majd Milassin Mór csapatban, egyéni versenyben viszont 3. lett.

Több magyar bajnok is lett közülük. Itt hiányzik nekem a Tanár Úr, aki nyilvántartotta őket. Erre nekem már nincs időm, energiám. Elfogyott a pénz, elfogyott a főállású edző. Hat világkupát rendeztünk Kanizsán. Amikor az utolsóra került a sor, a szakosztály költségvetése több, mint 10 millió Ft volt. Most az egész egyesületé mintegy 7 millió. Igen nagyot esett a forint értéke. Most lehetne akár politizálni is – mondja elgondolkodva. – A politika mindig beleszólt a sportba, a római korban is és most is. Végülis egymást használják. A politika a sportot, a sport meg a politikát. És a magánérdekek is beleszólnak. Ezt én nem nagyon díjazom.

Most egy kicsit visszafogottabbak az eredményeink, mert amióta Adrienn elment, maradt egy űr, és el kellett kezdeni újra építkezni. Pályafutásom során 20 vívóedzőt neveltem, s majdnem mind dolgozott a vívásban. Például Kisgyura István, Tóth Tamás Totya, Adrienn és Csalló Zoltán – aki most szerzett vívóedző képesítést –, de 2 éve itt a fiam is Zoltán. Valamennyien ingyen dolgoznak. Csalló Zoltán például most jött meg Franciaországból, a Veterán-Európa-bajnokságról. A 41 indulóból a 26. lett. Egy-egy ilyen verseny durván félmillióba kerül – tette hozzá. – Nem sajnáltuk rá a pénzt, mert újra bekerültünk a nemzetközi vonalba, ha a veteránok révén is.

– Kiss György a vívás konzervatívabb oldalát képviseli. Ezt ki is fejtette a minapi szövetségi közgyűlésen a főtitkárnak. A Borsodi iskolán nőtt fel, akik őt tanították, katonák voltak. – A katonás rend, a fegyelem a vívásoktatásomnak az alapja – hangsúlyozza.

– Hogy mit szeretne még megvalósítani? – Már mondogatom a fiúknak, hogy kifelé áll a szekerem rúdja, de valamilyen módon el szeretném érni, hogy újra legyen főállású edzője a vívóknak, és meg is tudjon élni belőle. Igaz én sem éltem meg a vívó-edzői fizetésből, máshogy is kellett pénzt keresem.

Annak idején volt itt 3 főállású edző, főállású gondnok, ráadásul takarítónő is. Most se gondnok, se takarítónő, se főállású edző. Régen kifizették a villany és a gázszámlát, most mindent magunknak kell fizetni. Azt mondják, miért nem kér kétszer annyi tagdíjat az emberektől. – Kérhetek, válaszoltam, de akkor a mostani 50 emberből marad 10, és akkor mit értem el? Semmit! – Még mindig jó nevük van a magyar vívómestereknek külföldön. Sok tanítványom van a világban. A külföldön lévők közül egyik Angliában, a másik Dubaiban oktat vívást.

Sokat köszönhet a vívásnak – ismeri el Kiss György szakosztályvezető. – Nem anyagiakban, hanem másképp. Az utcán sokan ráköszönnek és van, aki megkérdezi tőle, hogy megismeri-e? Hát hogyne, válaszolja lelkesen, csak akkor egy tizenéves ifjú hölgy voltál, most meg nagymama! A fiai, Zoltán és Csaba is vívott, most a gyerekeik is idejárnak. Az unokákat – Gergelyt, Dorottyát és Barnabást –, sem kellett arra erőltetni, hogy kardot vegyenek a kezükbe…

BAKONYI Erzsébet