Amerikai álom a Vécsey utcában
Egy amerikai olajcég kertvárost épített munkatársai számára - 1942-ben, Nagykanizsán.
Kényelmes, tágas családi házak, hatalmas kertek, fasorok. Ezek a képek élnek bennünk az "amerikai álom" korszakának kertvárosairól. Érdekes módon az egyik legautentikusabb, máig építéskori állapotát őrző amerikai típusú kertváros éppen Magyarországon, Nagykanizsán található. Az igazi városépítészeti kuriózumnak számító negyedet az akkor felfedezett zalai olajmezőket kitermelő Standard Oil leányvállalata, a Magyar-Amerikai Olajipari Rt. építtette munkatársai számára (a cég Bázakerettyén is felépített egy egész "amerikai kisvárost"). A máig MAORT-telepnek hívott városrészben a cég mérnökei, adminisztrációs vezetői és munkásai éltek. Az "olajváros" a belvárostól délre, a vasúton túl helyezkedik el, két, egymással párhuzamos utcára, és az arra merőleges rövid bekötőútra szerveződik (Olaj utca, MAORT-utca és Vécsey utca). A háború miatt az építkezés félbeszakadt, addig mindegy 40 villaszerű ház és a munkásházak készültek el. Sok magyar teleppel ellentétben a kanizsai olajtelep szerencsés sorsú volt: a háború után a jogutód vállalat jó gazdája volt az épületeknek, és a város viszonylag korán felismerte a telepben rejlő hatalmas értéket és 1992-ben védetté nyilvánította. Az azóta privatizált "olajváros" máig Nagykanizsa kedvelt és gondozott lakónegyede.
A kertváros egyik legfőbb értéke a növényzet: az Olaj és a Vécsey utcákat platánok, a MAORT-utcát nyírfák és vadgesztenyék szegélyezik, az elmúlt nyolcvan évben időközben mindegyik hatalmas matuzsálemmé fejlődőtt. A magánkertek ráadásul máig óriási méretűek, telis-tele értékes fákkal.
A negyed terveit Berkes József, a vállalat vezető építésze dolgozta ki, vegyítve az amerikai megrendelő ízlését a helyi építészeti hagyományokkal és az akkori konzervatívabb modern mesterek elveivel, mint Kotsis Iván, aki főleg a Balaton déli partján tevékenykedett. Berkes céges munkáiról könyvet is kiadott, így pontos képet kaphatunk tervezési elveiről, az építkezés körülményeiről. A telepen hatféle típusterv alapján építkeztek. A vezető mérnökök a legelegánsabb, legegyedibb, villaszerű házakban éltek. Ezek a negyvenes amerikai felső középosztály sztenderdjeit követik: földszintesek, nagy alapterületűek (100 négyzetméternél nagyobbak), óriási sarokablakokkal (korabeli elnevezéssel virágablakkal), hatalmas kerttel. Mindegyik villában óriási nappali, ebédlő, hálószobák és cselédszoba is helyet kapott. A részletek is elegánsan kidolgozottak, többnyire art deco hatást is mutatnak.
A következő típusterv-kategóriát a tisztviselőházak jelentik. Ezekből többféle típust dolgoztak ki, amik részleteikben eltérőek, hogy az utcakép ne legyen túl monoton. Ezek a mérnökvilláknál kisebb alapterületűek, de tágasak és kényelmesek. Meredek tetővel épültek, amit a későbbiekben többnyire beépítettek. A házak az utca felé zárt tömegűek, de a tömb belseje, a kertek felé verandákat is létesítettek.
Az utca felé kerítések is épültek, de az egyes telkek határára csak sövényt ültettek, vagy ahogy a képen látható, még azt sem. Ez a megoldás is visszaidézi a hagyományosan kerítés nélküli amerikai kertvárosokat és szemmel láthatóan működőképes. A képen láthatók az említett tornác-szerű verandák is, amik kis helyi, zalai ízt visznek az amerikai hangulatba.
A telep harmadik kategóriáját a munkásházak képviselik. Jól látható, hogy a vállalaton belüli hierarchia jól nyomonkövethető a házak méretén, kialakításán, elrendezésén. A munkások lakásait sorházas formában rendezték el. A házak visszatükrözik, hogy egy olajipari dolgozó a korabeli munkásosztály elitjéhez tartozott, hiszen egy-egy lakóegység máig kényelmes és kellemes környezetet nyújt, ráadásul mindegyikhez elő-és hátsó kert is tartozik.
A képeket nézve feltűnik a negyed jó állapota, egységessége, gondozottsága. Itt szerencsére nincsenek a történeti telepeinket (Wekerle-telep, győri ágyúgyári lakótelep, stb.) elcsúfító sufnik, önhatalmúan lecserélt ablakok, rózsa - és padlizsánszínű épületek. Az egységes kerítést megőrizték, a tetőtéri ablakok nem lógnak ki a tető síkjából, a házak őrzik megszokott, szolid színezésüket. Ennek több oka is van: egyrészt a város már 1992-ben védetté nyilvánította az együttest és azóta többször is módosított, kiegészített építési szabályzattal védi, és ahogy látható, ezt be is tartatja. De ez önmagában még nem elég, ehhez kell egy öntudatos, igényes lakóközösség is, akik tudják, milyen érték felett rendelkeznek. Mert a MAORT-telep valóban nagy érték, egy darab a negyvenes évek Amerikájából - a zalai dombok között.
Az eredeti cikkért kattintson»
Forrás: Szende András tájépítész/architextura.hu