Érdekes emberek, érdekes történetek 26. – Amit képesek vagyunk megtenni, azt teljes szívünkből tegyük meg a másikért

Írásunkat ezúttal úgy is kezdhetnénk, hogy érdekes emberek, érdekes házaspárok. A Baráth házaspár, Baráth Yvette magánének-szolfézs tanár, énekművész, a Farkas Ferenc Énekegyüttes karnagya, és Baráth Zoltán Artisjus-díjas nyugalmazott zenetanár, nyugalmazott művészeti iskolaigazgató, tantervíró, hangszerelő, zeneíró életútja ezt példázza.

Zoltán: Érdekesek vagyunk? Pedig nincs botrány körülöttünk, nem villantottunk semmit, nem öltözködünk és nem viselkedünk kirívóan, nem jelenünk meg percenként a Facebookon.

Kívülről úgy tűnik, egy harmonikus házaspárt látunk. Ennek az oka talán az, hogy mindketten zenetanárok vagytok?

Z: Talán ez is közrejátszik. Mindenesetre a zenészek között a különféle hangszereket művelők különböző személyiségtípusokat képviselnek. Mások a hegedűsök, a fúvósok, a zongoristák, és a többi művészeti ágról ne is beszéljünk.

Yvette: Én egy hagyományos, örökölt kanizsai énekiskolát képviselek, melyet Szentendrey Zsuzsa nénitől vettem át, ő pedig Ivánkovits Ferencnétől.

Z: Úgy érzem én mindig úttörő voltam. Eredeti hangszeremen, a kürtön szólistaként nem tudtam kibontakozni, így kürt tanár lettem. Később kiderült, egy súlyos tüdőgyulladás maradványaként nem volt elég levegőm. Nyitott gondolkodásom miatt érdeklődésem a 90-es években a zenei informatika irányába fordult. Ennek előzménye a jazz, a hangszerelés, a komponálás és az improvizáció iránti fogékonyságom. Ezeknek köszönhetően kértek fel a számítógépes zene zeneiskolai tantárgy tantervének megírására. Ma a tanítás mellett és azzal összefüggésben leginkább a korai gyermeki kreativitás érdekel.

Hogyan találkozott ez a két eltérő személyiség, hogyan lett egy pár?

Z: 1977-ben kezdtem a kanizsai zeneiskolában dolgozni. Városi igény volt egy ifjúsági fúvószenekar működése. Ezt sem úgy csináltam, mint az hagyományosan elvárt lett volna. Az általános iskolás korosztályból létrehoztam egy olyan zenekart, amelyben voltak fúvósok, énekesek, zongora, dob és basszusgitár is. A repertoár is eltért a megszokottól. A középiskolásokból pedig létrehoztam a jazzt játszó Hot Brass Band együttest. Ide hívtam meg énekelni Dávidovics Yvettet, aki akkor még csak 16 éves volt. Eleinte a kislányt láttam, de két évvel később már észrevettem a változást. Egy pillanatban rájöttem, hogy vele kell leélnem az életemet.

Mire jöttél rá, mi tetszett meg benne?

Z: A végső döntés talán egy vonaton történő utazáson született meg bennem. Egy barátom kisgyermekével játszott. Látszott, nagyon szereti a gyerekeket, és van érzéke a gyermekneveléshez. Tetszett fiatalsága, ártatlansága, pozitív életszemlélete is. Mit adhattam én neki??? Ennek ellenére bepróbálkoztam, megkértem a kezét.

Y: Hát igen! Nagyon fiatalon nem volt egyszerű a döntés. Még továbbtanulás előtt álltam, határozott szakmai elképzeléssel, célokkal. Végül a szív szava döntött, és lám jött az égiek segítsége is, hogy megvalósulhassanak az álmaim. Lett továbbtanulás, a zenében való elmélyedés, feladatok, melyek mindig megtaláltak. Énektanárom, drága Zsuzsa néni mindig bíztatott: „Ne félj! Tanítva tanul az ember.” És ez így igaz! Segített, támogatott a munkámban és emberileg is. Nagyon sokáig mellette lehettem. Ezért hálás vagyok nagyon. Zolival a zenei utunkban is rengeteg a kölcsönös kapcsolódás, valahogy mindig voltak közös dolgaink. Először a zenekarával való közös muzsikálás, később a fúvósötössel való évekig tartó munka, mely számos hazai és külföldi fellépést is tartogatott számunkra. Ezek közül kiemelnék egy franciaországi koncertet, melyen már második gyermekünkkel a pocakomban énekeltem, és gyertyát gyújthattam a születendő babánkért a Notre Dame-ban. 30 éve éneklünk együtt a Farkas Ferenc Énekegyüttesben. Igazán felemelő érzés hétről-hétre együtt zenélni, közös célokért dolgozni, együtt átélni az élményeket, örömöket egy kivételes baráti társasággal, ahol mindig önmagunk lehetünk és számíthatunk egymásra. Zoli 26 évig vezette a zeneiskolát. Ez nem kevés idő! Különösen a mi közös életünkben nem az. 

Milyenek voltak az első együtt eltöltött évek? Sikerült összecsiszolódni, segíteni egymást?

Z: A súrlódásokat mára már elfelejtettük. Azt gondolom, mindenféle kapcsolatban fontos, hogy ne azt mérlegeljük, ki mit csinál, mennyit vállal, hanem azt, hogy amit képesek vagyunk megtenni, azt teljes szívünkből tegyük meg a másikért méricskélések nélkül. Igyekeztem figyelni, hogy mi a fontos neki. 

A tanításról is egyformán gondolkodunk. J. W. Goethe: „Ha úgy viselkedsz valakivel szemben, amilyen ő valójában, akkor egyre rosszabb lesz– de ha úgy bánsz vele, amilyennek lennie kellene, akkor olyanná is válik, amilyennek lennie kellene.”

A szabadidőtökben is sikerül harmóniában együtt lenni?

Z: Szeretjük a természetet, a különleges helyeket, ha tehetjük kirándulunk, utazunk. A tenger szerelmesei vagyunk. A tenger szeretetét a feleségem édesapjától örököltük. Eleinte kempingeztünk, amit megszerettettünk a gyermekeinkkel is. Nemrég ismét megpróbáltuk a kempingezést. Kíváncsiak voltunk, még bírjuk-e, mert szeretnénk ezt az élményt az unokáinknak is átadni. Kiderült, nagyon is szeretjük!

Hogyan tudjátok egymást segíteni a tanításban? 

Z: Valahogy mindig megtalált a vezető szerep. A hatalom sohasem érdekelt. Így volt ez a főiskolán, a katonaságnál, s végül rábeszélésre a zeneiskolában is. A több mint 5 vezetői ciklus közben jöttek az azzal összefüggő kihívások. Pl. a vezetői szakmával kapcsolatos tudás, a szakvizsga és később az egyetemi végzettség megszerzése. A 90-es évek vége felé megszületett a zenén kívüli művészeti ágak oktatására az igény, így létrehoztam az Aranymetszés Művészeti Iskolát alapítványi fenntartásban. Ennek vezetését vette át egy év után Yvette. Majd a kényszer a két intézmény egyesítését eredményezte 2005-ben. Már az is nehéz volt Yvette-nek, mikor én voltam vezető, de amikor ketten! Szerencsére kivételes munkabírással rendelkezik. Közben jócskán akadtak még pluszok! A szimfonikus zenekar szervezése, vezetése, 1998-tól szakértőként tevékenykedtem a művészetoktatás országos ellenőrzésében, a számítógépes zene tantervének megírása, majd 10 év után a módosítása. 20 éve veszek részt a pedagógus továbbképzésekben. Yvette-nek mindezt támogatnia kellett.

Y: Az iskolai munkám mellett pár évig hangképző mesterként színházban is dolgoztam. Nehéz, de szép feladat volt. Zoli ebben is segített.

Milyen örökséget hagytok a gyermekeitekre?

Z: Nem sikerült kikerülniük a művészi pályát, pedig soha nem erőltettük, hogy legyenek zenészek vagy bármi egyebek. Azt szerettük volna, hogy a munkában is megtalálják a boldogságukat. Azt hiszem ez sikerült. István fiunk az Észt Nemzeti Filharmonikusok trombitaművésze, rézfúvós együttest vezet, saját kottakiadót működtet, és nem utolsó sorban két gyönyörű kisfiú édesapja.

Éva lányunk építész, aki egy nemzetközileg elismert norvég cég munkatársa, és a tavalyi évtől saját építészirodát működtet Budapesten. Hobbiként rendszeresen balettezik. 

Az örökség? Semmi lényegesebbet nem tudunk továbbadni, mint amit mi kaptunk a szüleinktől. Tisztességet, becsületességet, a munka szeretetét, kitartást, nyitottságot, a természet szeretetét, egymás megbecsülését. Természetesen a művészetek szeretete mindig ott van közöttünk.

Mindig nagyon komolynak, megfontoltnak látszatok. Így van ez?

Z: Egyáltalán nem! Sokat bolondozunk, viccelődünk. A humor elmaradhatatlan a hétköznapjainkból, a munkánkban és akár egy családi, vagy baráti összejövetelen.

Mi lesz a jövőben?

Y: Remélhetőleg még sok szép szakmai feladat vár ránk előadóként, zenetanárként. Tagjai vagyunk a Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesületnek, mely országos és nemzetközi szinten keresi és mutatja be a „Kodályi Örökséget”, új zenepedagógiai módszereket. Az egyesület programjaiban előadóként vettünk, veszünk részt. 

A tanítás, a gyerekekkel való foglalkozás rengeteg energiát igényel, de ugyanakkor nagyon nagy örömforrás is. Látni, hallani a fejlődésüket, több éven át követni, terelgetni a tanítványokat, osztozni a sikereikben, örömükben, bánatukban. Szeretnék még sok gyönyörű zenét megismerni és a közönségnek általuk örömet adni. Nagymamaként szeretnék minél több időt együtt tölteni az unokáinkkal. Bízom benne, még jó ideig tehetem mindezt.

Z: Nyugdíj mellett még óraadóként dolgozom. Részt veszek mentorként a Zeneakadémia tanárképzésében. Éppen most diplomatanított egy mentorálltam. A múlt hétvégén játszották egy országos versenyen iskolám növendékei a kompozíciómat. Tavasszal szólt – immár sokadszor – a Nagykanizsai Tavaszi Fesztiválra komponált nyitófanfárom, legutóbb a Város Napján hangzott el az általam hangszerelt nyitófanfár. Hangszerelek, komponálok, kutatómunkát végzek. Nem panaszkodhatom. Szeretnénk segíteni unokáink nevelésében is. Ez a távolság miatt nehéz. Tervezzük a jövőt, igyekszünk felkészülni a közeljövő változásaira. 2023-ban leszünk 40 éves házasok. Szeretnénk méltóságban, együtt megöregedni!

BAKONYI Erzsébet

 

Ennek a cikknek a nyomtatott változata elolvasható a Kanizsa Újság május 6-án megjelent számában.