Március 15. a szabad sajtó napja is – Hol kezdődik a sajtó szabadsága?

„A média fontos pillére a demokráciának, ezért nem engedhető meg, hogy politikai nyomás nehezedjen rá” (Vera Jourova alelnök, Európai Bizottság 2021. 03. 10.)

Jó dolog a kommunikációban dolgozni, már csak azért is, mert a foci és a politika mellett ez az a tevékenység, amelyhez mindenki ért. Aki a pályán dolgozik, az megszokhatta, hogy amit csinál, az minden, csak nem jó. Évtizedek óta újságírásból élők szakértelmét kritizálhatja bárki, de ezt el kell viselni. Elviseljük, de igyekszünk munkásságunkat úgy végezni, hogy még, ha támadások célpontjává válunk, akkor se lehessen azzal vádolni, hogy amit leírtunk, az hazugság. 

Ha ezt megtesszük úgy, hogy meg is tehetjük, akkor szabadnak érezhetjük magunkat. Ha mindent úgy írunk meg, hogy az a lehető legszélesebb körben, a legtöbb oldalról mutassa be ugyanazt, akkor nehéz kifogást találni. Azt gondolom, hogy a sajtó munkája kettős: bemutat és ugyanakkor tükröt tart. A propaganda már nem része az újságírásnak, az egy különös kommunikációs forma. Nem is szeretném a sajtó napján, a szabad sajtó napján ezt ennél részletesebben taglalni. 

Ezen a pályán 2021-ben már nem könnyű szabadon gondolkodni, de még nehezebb a gondolatokat következmények nélkül papírra vetni. Aki ezt teszi, sokat kockáztat. Percek alatt kerülhet utcára az, aki szabadon szeretne írni, beszélni. Kevés hely maradt, ahol erre még van lehetőség, ahol nem kell attól tartani naponta, hogy a megfelelésből nem tud valaki eleget mutatni. Mára ugyanis már nem elég az, ha valaki munkásember. Csak a nekik megfelelő jó munkásemberek maradhatnak, de ők is csak addig, ameddig használni akarják őket. 

Nem könnyű ma jó szerkesztőséget találni, mondhatnám, hogy kell hozzá egy nagy adag szerencse. Kevés az a hely, ahol nincs tabu téma, ahol nem korlátozzák a személyeket, ahol nincs tiltó lista. 

A Kanizsa Médiaházban volt ilyen lista. Eltöröltem. Annyira, hogy mindössze egy ember van, aki nem jelenhet meg semmilyen formában a platformjainkon. Ő azonban ezért alaposan megdolgozott. Van ennek persze egy másik oldala is. A sajtó rendelkezésére állni nem kötelező. Az egy lehetőség, ha valakinek a véleményére is kíváncsi a szerző. Akit felkérnek, döntse el, hogy akar vagy sem szerepelni. Ha azonban nemet mond, utólag ne reklamáljon, hogy nélküle íródott meg valami, aminek adott esetben ő is részese. Tetszik tudni: a pénztártól való távozás után…

A sajtó bemutatás és tükörtartás szerepei közül ez utóbbi talán az izgalmasabb. Egy-egy eseményről beszámolót írni nem nagy ördöngösség, bár annak is megvan a szépsége, ahogy egy politikus átvág egy szalagot.  Aztán pár órával később egy másikat. Ugye, hogy unalmas? 

A tükörtartás, na, az már más. A szalagot átvágók ennek már nem örülnek annyira, mert nem ők határozzák meg a tartalmat. Az szabadon készül, és minden esetben kritikát tartalmaz. Az újságíró tisztessége ilyenkor persze az, hogy a kritikával kapcsolatban megkeresi az érintettet. Felajánlja számára, hogy reagáljon. Jó esetben ezt megteszi, kevésbé jó esetben a telefont se veszi fel,  emailre sem válaszol, semmilyen módon nem kommunikál. Ők azok, akik még abban az antivilágban élnek, amikor a nem nyilatkozással bármilyen tartalom megjelenését meg tudták akadályozni. Ez a világ azonban elmúlt. Nagykanizsán mindenképpen. 

Itt a Kanizsa Médiaház az elmúlt 15 hónapban mindenképpen egy új, egy a korábbinál szabadabb, de tisztességes és nem utolsósorban becsületes pályára állt át. Nincs helye a propagandának, ha valaki valamit állít, akkor a másik felet is megkérdezzük. 

Tudom, hogy ez furcsa, tudom, hogy sokan nem ehhez vannak szokva. Azt pedig napi szinten tapasztalom, hogy mindent megtesznek azok, akik azt gondolják, erőből le lehet nyomni. Ők azok, akik nem riadnak vissza a legaljasabb lejárató kampányok kitalálásától, és abba mintegy versenyszerűen kapcsolódnak be azok, akiknek két forintja is múlik azon, hogy melyik csapatban fociznak.

Ők nem tudják elképzelni, hogy egy újság, egy televízió nem játszik egy oldal csapatában sem.

Persze azoknak ez furcsa, akik eddig címlapon szerepeltek. Elég volt valahova elmenniük, mindig ment a stáb, a fotós, és mindenki tudhatta, hogy melyik faluban ittak vizet, hol ettek bundás kenyeret, és mikor ültek be egy műfotó erejéig egy traktorba.

Nagykanizsán ez elmúlt, a város lapjában ennek már nincs helye, mert vannak értékes emberek, érdekes történetek, a közelmúltat felidéző visszaemlékezések, és persze még a kiskertekhez is kaphatnak tanácsot az olvasók.

A közéleti adok-kapok is helyet kap, de nem túltolva. Ez lett az új Kanizsa Újság, amelyik most elbúcsúzik az új formájától, mert a hatalom másképpen akarja. Egyeztetés nélkül köteleznek bennünket arra, hogy térjünk vissza a korábbi megjelenéshez. Én nem ezért dolgoztam, de az egyeztetés nélkül, erőből meghozott szabályokkal nem mehetek szembe tovább. Kiírjuk a közbeszerzést újra, elköltünk erre egy csomó pénzt, de ez a hatalom döntése.

Ezt most cégvezetőként kénytelen vagyok megtenni. Az új forma három számot ért meg, de ahogy már többször megígértem, tartogat még ez a csapat meglepetést! 

Köszönöm a figyelmüket. Vigyázzanak magukra! Két hét múlva jövünk! 

Tar Mihály, újságíró és ügyvezető

(Borítókép: tudomanyplaza.hu)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Kanizsa Újság 2021. március 12-én megjelent számában olvasható.