Ragyogó májusi délben elindult velünk a vonat… – 1944 tavasza, a borzalmak tavasza volt (I. rész)

A Nagykanizsai Zsidó Hitközség hagyományos holokauszt megemlékezését idén, a koronavírus-járvány miatt májusban nem tartják meg. Az időpontról később döntenek a szervezők. A II. világháború vége előtt egy évvel, 1944 április végén, május közepén 3000-nél több kanizsai polgárt hurcoltak el a vallása miatt. Közülük 300-an voltak azok, akik túlélték a borzalmakat. Ők sem maradtak sokáig a városban, miután visszatértek, a legtöbben elhagyták Nagykanizsát. Új életet kezdtek másik városban, másik országban, másik földrészen.

(Fotó: Bakonyi Erzsébet)

76 évvel ezelőtt, 1944. április 23-ának reggelén a Zsinagógában és környékén kialakított gettóba begyűjtötték a város zsidó lakosságát, gyerekeket, öregeket, férfiakat, nőket nem kímélve a betegeket sem. Egyes források szerint Szombathelyről hoztak rendőröket, ők gyűjtötték össze a város zsidó lakóit. A helyi SS-parancsnok, Hörnicke parancsára a 16 és 60 év közötti zsidó férfiakat április 29-én elkülönítették, és „kivételes alapon" Auschwitzba vitték.  Az első csoportot 1944. április 28-án marhavagonokba zsúfolva indították Auschwitzba. A második csoport 1944. május 17-én indult.

Fotó: archív

Az egyik túlélő Galla Józsefné született Pauk Anna zeneművész, a Zeneakadémia egykori ének- és zongora szakos növendéke, nagykanizsai zenepedagógus volt. A háború után visszatért Kanizsára, és „A 12539-es számú fogoly című és Birkenau-Auschwitz-Sömmerda 1944-1945 alcímű kötetében megírta visszaemlékezéseit. Írásunkban a 2001-ben megjelent könyve alapján járjuk végig gondolatban a Zsinagógától a vasútállomásra vezető utat.

Pauk Annát szüleivel először a Zsinagógában kialakított gettóba hurcolták 1944. április 23-án.

„Kis könyvem visszaemlékezéssel kezdődik. Élményeket akarok rögzíteni, ha tudok, amiket jobb lenne elfelejteni, de nem lehet. Egyre többet kísértenek az elmúlt évből hangok, emlékek, és talán agyongyötört idegeimnek is jobb, ha bátran kiírok magamból mindent. 1944 márciusából csak egy kis jelentéktelen eseményt jegyzek fel. Március 18., szombat volt. Sokat dolgoztam, tanítottam, fáradt és ingerült voltam. Moziba mentünk fiatal tanítványaimmal, akik részben zongorázni, részben énekelni tanultak nálam. Rossz kedvem egész este nőtt, és hazamenet kulminált. Reggel arra ébredtem, hogy Magyarországot megszállták a németek. Más szín, keserves szín, halálszín. Az első napok kábult rémülete után az események drámai gyorsasággal követték egymást. Az újságok szélsőséges hangokat ütöttek meg. A tanítványaim két nap leforgása alatt mind elmaradtak, elvették a telefont, a rádiót, naponta újabb kilakoltatások jöttek, a sárga csillag is megjelent, és végül április 23-án reggel 6 órakor jöttek értünk a rendőrök, hogy börtönné alakított templomba zárjanak bennünket. A kétszáz éves öreg templom lett a gettó.

A templomajtóban átvettek bennünket a német katonák. Az első napunkat a templomban nehéz leírni. Majdnem mindenki tele volt halálfélelemmel, és éjjel olyan volt a hangulat, hogy csak egy hangos szó kellett volna, és kitör a pánik. A puszta padlón feküdtem, és nagyon fáztam, ami kis holmi velünk volt, azt anyámék alá raktam. Lassan lett reggel. Éjjel néhányszor lenéztem a kis éjjeli lámpa fényénél a földszintre, szívbe vágó kép volt, emberek feküdtek végig a kövön, a padok között, és fent az oltár szőnyegén, ami páholynak számított. Sokan beszélgettek, sokan sírtak. Nekem rettenetesen fájt a fejem, fáztam, de nyugodt voltam. Itt volt apám, anyám, barátaim, bármi jön, együtt vagyunk. Istenem, milyen naiv voltam!

Bakonyi Erzsébet