Mindig együtt! Zavsze Razem!

A függetlenség visszaszerzésének évfordulóját ünnepelte Lengyelország – és ebből az alkalomból megemlékezést tartottak Kanizsán, a Csengery úti evakuációs emlékhelyen is. Lengyelország 1918 novemberében – 123 évnyi idegen elnyomás után – lett ismét szabad. Balogh László, Nagykanizsa polgármestere azt mondta: a két keresztény nemzet közös múltja és barátsága okán Lengyelország sorsának alakulása nemcsak lengyel, hanem magyar ügy is. Beszédét szó szerint idézzük.

„Nekünk – remélem, mondhatom minden jelenlévő nevében… – Magyarország az első!

Miért van akkor mégis, hogy Nagykanizsa a mai napon, hagyományteremtő szándékkal, egy külföldi állam legnagyobb nemzeti ünnepén koszorúzási ünnepséget tart?! Amikor Magyarországnak, Nagykanizsának annyi barátja van, miért egyedül Lengyelország függetlensége visszaszerzésének ünnepét tartjuk meg?

Ennek több oka is van:

„Lengyeleket látott a szemünk, de önmagunkat, saját jövőnket láttuk bennük”  – emlékezett vissza 1939 őszére egy magyar résztvevő. Így vagyunk ezzel ma is. Valljuk be, tükörbe nézünk. Amikor arról beszélünk, mit szeretünk és tisztelünk a lengyelekben, jó értelemben vett önzés munkál bennünk.  Éppen ezeket az erényeket akarjuk erősíteni nemzetünkben, s azt, hogy hiányosságaink e téren csökkenjenek.

„És kérdik, egyre többen kérdik, Hebegve, mert végképp nem értik – Ők, akik örökségbe kapták –: Ilyen nagy dolog a Szabadság?”

Márai Sándornak ezzel a klasszikusával adom a második választ kezdő kérdésemre. A függetlenséget nem ajándékba, nem örökségbe kaptuk, hanem visszaszereztük.

Közös közép-kelet-európai, lengyel-magyar tapasztalat ez: nekünk azért értékesebb a szabadság, mert megharcoltunk érte. De ez a tanulság nemcsak a múltból következik, hanem a jelenünkre és közvetlen jövőnkre is szolgál. Van mire büszkének lenni a múltunkban. Elutasítjuk a „Merjünk kicsik lenni” lelkületet. Ám ez a múlt egyben kötelezettség is: méltónak kell lennünk elődeinkhez. Ebből a büszkeségből nem szabad, hogy elbizakodottság származzon. Annál inkább elszántság és kötelességtudat.

A történelemben ugyanis nincs végső győzelem és nincs végső vereség, ami elvész, az visszaszerezhető, ami megvan, az elveszíthető. Amit egy nemzedék kivív, azt a másiknak meg kell tartania. A történelemben élet van, amelyet élnünk kell. Szabadon, bátran és felelősségteljesen: méltóan az előttünk járók áldozataihoz, és elkötelezetten az utánunk jövők iránt.

Harmadik válaszomhoz Stanislaw Worcellt, Kossuth Lajos kortársát idézem:

„Magyarország és Lengyelország két örökéletű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt messze futnak, összekapcsolódtak és láthatatlanul egybefonódtak. Ezért egyiknek léte és erőteljessége a másik életének és egészségének feltétele.”

Negyedik válaszomat pedig hadd adjam Krátky István polgármesterünk szavaival: „Kanizsa a törhetetlen élni akarás városa.”

Kanizsaiként hogyne tudnánk ma örömmel együtt ünnepelni?

Remélem, e négy válasszal eloszlattam minden kételyt: ma itt a helyünk!

123 évig Lengyelország Európa térképén sem szerepelt, ám bennük – ugye nekünk, magyaroknak is ismerős? – a vereség nem áldozati önsajnálatot, hanem csak azért is: dacot és aktivitást váltott ki. Annak érdekében, hogy ne uralkodjék el a kényelmes tehetetlenség érzése, ismételten felkeléseket robbantottak ki. Adam Asnyk nem érhette meg a szabadságot, két évtizeddel előbb elhunyt, mégis így írt:

Reméljetek! De ne a vakszerencsét, a kacér, csalfa játékasszonyt várva! Az a remény kell, mely – bár sírba rejtsék – fegyverrel vár az égi trombitára.

És bátorság! De nem az egynapos, mely szétfoszlik egy vérbefúlt kalandba, de bátorság, mely büszke, csillagos, és őrhelyét és bástyáját nem adja!

De a függetlenség 1918. évi visszaszerzésekor sem bízták el magukat. Megfogadták Piłsudski marsall mondatát: „Vereséget szenvedni és nem feladni – győzelem, győzni és megpihenni a babérokon – vereség.”

A budapesti Lengyel Intézet YouTube csatornáján megtekinthető a varsói Nemzeti Emlékezet Intézete két rövid animációja, éppen erről a drámai évszázadról. Amikor a 39-es német megszállást követte a több mint 40 évig tartó orosz. Mi a címe mégis? Niezwyciężeni!  Legyőzhetetlenek!

Felczak professzor nevét érdemes megjegyeznünk. A háború alatt veszélyes futárszolgálatot teljesített Budapest és a megszállt Varsó között. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy Lengyelország hitleri megszállását felváltja a sztálini. Úgy döntött: hű marad esküjéhez, s folytatja a harcot. Erre biztatta édesanyja is, akivel csaknem öt év után, 1945 februárjában találkozott a kirabolt családi udvarházban.

Azt tudta, hogy három bátyját ölték meg a nácik. Egyik nővére még a megszállás kezdetén elhunyt. Amikor tanácsot kért édesanyjától, mit tegyen, kíméletlen választ kapott: „Dédnagyapád részt vett az 1831-es szabadságharcban, Szibéria lett a sorsa, nagyapád részt vett az 1863-as szabadságharcban, Szibéria lett a sorsa… Tudod, mit kell tenned.”

Hogy is kérdezte Márai?

„Ilyen nagy dolog a Szabadság?”

A mai napon tanúságot kell tennünk arról az erőről, ami nagyszüleinknek, szüleinknek, egyházainknak, a polgári-nemzeti közösségeinknek lehetővé tette a túlélést. A gyermekeknek beszélni kell arról, hogy mi az az erő, ami legyőzi mind a nácizmust, mind a kommunizmust.

Mert ezek az évek nem voltak elveszettek abban az esetben, ha sikerül továbbadni azt a tapasztalatot, hogy a hit és a hazaszeretet képessé tesz bennünket a diktatúrák túlélésére.

Mi, magyarok teljes szívünkből tudunk ma a lengyelekkel együtt örülni és ünnepelni, mert sorsközösségünk okán Lengyelország sorsának alakulása nemcsak lengyel, hanem magyar ügy is – s ezáltal egyben közép-európai ügy is. Keresztény államaink egy évezrede történt megalapítása óta ugyanis a történelem megtanított bennünket arra, hogy nemzeteink emelkedésére, fejlődésére és gyarapodására csak akkor van esély, ha létezik a nemzetét szolgálni képes független, szuverén és cselekvőképes állam.

A kérdés ma ez: demokratikus rend és nemzeti szabadság fogja uralni gyermekeink és unokáink Közép-Európáját, vagy antidemokratikus és nemzetellenes, sem Istent, sem embert nem ismerő globalista erőcsoportok?

Fotó: Gergely Szilárd

Mint már annyiszor a két nép történelme során, ismét együtt küzdünk lengyel barátainkkal: nemzetállami létünkért, biztonságunkért, függetlenségünkért, önrendelkezésünkért.

Ezúttal nem a kommunizmus a közös ellenfelünk, hanem egy másik, egy modern elnyomó diktatúra, amely Európa nevében ugyan, de mégiscsak egy szűk csoport politikai és társadalmi koncepcióját akarja ráerőltetni az egész kontinensre. Éppen ezért, és csak ezért támadnak bennünket.

Márpedig – amint ennek az evakuációs emlékhelynek az avatásán is leszögeztem – a lengyel vér nélkül ma nem lenne Európa, csak a két, egymással hol szövetséges, hol ellenséges totalitárius rendszer. Mi lett volna, ha Európa legbátrabb nemzete nem adja oda a legdrágábbat: fiai-lányai életét…?

Soha többet nem engedhetjük meg, hogy országainkat birodalmak megszálló csapatai vagy arctalan érdekcsoportok hálózatai foglalják el. És soha többet nem adódhat olyan helyzet, hogy Közép-Európa nemzetei ne dönthessenek saját sorsukról. Ehhez viszont össze kell adnunk erőnket. Barátoknak kell lennünk, nemcsak a bajban, hanem jó sorsunkban is. 

Mindig együtt! Zavsze Razem!”