„A legkisebb alkotás is a Jóisten lába elé helyezett virágszál”

Minden hétfő délután asszonyok egy kis csoportja gyűlik össze a Hevesi Sándor Művelődési Központban. Hímzésminta, tű, gondosan feltekert fonal kerül elő a táskák mélyéről, és néha frissen sütött sütemény is – csak hogy jobban menjen a munka. A szorgos kezek órákon át dolgoznak heti rendszerességgel azért, hogy élővé tegyék a népművészetet, immár hosszú évtizedek óta. A Népi Díszítőművészeti Műhely negyvenéves lett az idén.

Nagy az egyetértés és a szeretet (Fotó: Gergely Szilárd)

Vidám duruzsolás hangjai szűrődnek ki a művelődési ház egyik terméből. Kétség sem fér hozzá: összeszokott társasághoz érkeztünk látogatóba. Bár a Népi Díszítőművészeti Műhely legutóbbi foglalkozásán nem mindenki vett részt – többeket megviselt a szeszélyes időjárás, s inkább otthon maradtak –, a tagok egyetlen találkozót sem hagynak ki szívesen. Hiába negyvenéves a szakkör, ráunni nem lehet: ahányan vannak az asszonyok, a kézművesség annyiféle változatát képviselik. Így tanulnak hétről hétre egymástól valami újat. Ha valaki például Pannónia-csipke varrására adja a fejét, Horváth Lászlóné Ilihez biztosan fordulhat egy-két jó tanácsért. A különleges technika egyébként ízig-vérig helyi specialitás: 1908-ban egy nagykanizsai ügyvédfeleség, Győrffy Jánosné Ilona álmodta meg, majd szabadalmaztatta is az ötletét.

– Románné Hadri Veronika népi iparművész egyik nyári táborában tanultam meg ezt a fajta kézimunkát. Első ránézésre hasonlít a halasi csipkéhez, csak itt a motívumok közti üres részeket pókhálószerű varrással kell kitölteni – magyarázza. – Aprólékos folyamat, nagy türelmet igényel, ráadásul olyan vékony cérnát kell használni, amilyet itthon nem is lehet kapni. Az említett kurzusra Spanyolországból hozattak alapanyagot. Én a mai napig abból dolgozom, mert nem kell belőle egyszerre sok, és lassan fogy.

Ahogy a Pannónia-csipke Nagykanizsa sajátja, úgy a gyöngyös necc is helyi nevezetesség volt Kiskomáromban, Komárvárosban és Zalakaroson. Szvetics Jánosné Rózsa Galambokról származik, a fejdísz ott szintén a népviselet szerves része volt. Ő akkor készített először ilyet, amikor az édesanyjáé elvásott, és újra volt szüksége.

– A faluban a helyi néniket kérdezgettem a gyöngyös neccekről. Egyszer ráakadtam egy igazán különleges darabra, ami 1920-ból származik, és egy 16 éves menyasszonyé volt. Az akkori hagyományoknak megfelelően a fejdísz fekete színű, vagyis minden bizonnyal református menyecske viselte. A neccet elől-hátul masni díszíti, és fekete zabszemgyönggyel varrták rá a motívumokat. Szemmel láthatóan nagy becsben tartják a mai napig: majdnem százéves, mégis úgy néz ki, mintha a minap fejezték volna be. Egy rövid időre kölcsön kértem a tulajdonosától, így volt alkalmam elkészíteni a replikáját.

Ha alkotnak, egyek a Teremtővel…

Stiller Gáborné Pannit annak idején azzal a feltétellel „engedte el” a férje a Népi Díszítőművészeti Műhelybe, ha kihímez és varr neki egy felsőt. A szakkör tagjai még ma is emlékeznek a hetési bujtásos ingre, amit az évek folyamán újabbak követtek.

– Kislánykoromban, az édesanyámtól tanultam meg hímezni. Egy időben rengeteget foglalkoztam ezzel. A számtalan színes matyó és kalocsai minta után aztán egyszer csak kedvet kaptam a hetési fehér hímzésekhez. Ezenkívül kötni szeretek, elsősorban érmelegítőket. Régen ezek is a népviselethez tartoztak: a férfiak egyszerűbbet hordtak a favágáshoz télen, a nőkét viszont – akár több száz – gyönggyel díszítették. Avatott szemnek azonnal feltűnhet, hogy a gyöngyöt nem rávarrom a kész termékre, hanem felfűzöm a fonálra, hogy ne tudjon elforogni. A csuklómelegítők mellett – ugyanezzel a technikával – kitaláltam, miként lehet más praktikus kiegészítőket csinálni, például mobiltokot vagy épp divatos csizmagallért.

A csoport vezetője Pulainé Cserti Ilona népi iparművész. Fáradhatatlanul biztatja társait, hogy zsűriztessék kézimunkáikat. Ő a ’70-es években kezdett járni Keszei Sándorné hímző szakkörébe, majd 1978-ban meg is örökölte Irma nénitől a foglalkozások vezetését. Egy idő után már nemcsak hímzéseken dolgoztak – a műhely a mai napig őrzi sokszínűségét.

– Az csak egy dolog, ha én értek valamihez – mondja –, de ennek a tudásnak akkor van igazán értelme, ha meg is osztom másokkal, legyen szó a kanizsai és a szlovéniai csoportjaimról vagy az unokáimról, akikre nagyon büszke vagyok. Dorottya szenvedélyesen horgol, azt mondja, egész nap tudná csinálni, Viktória pedig – két kisgyerek édesanyjaként – a csuhéjátékok iránt érdeklődik. Remélem, hogy ezeket a hagyományokat ők is tovább viszik és éltetik majd, mert attól tartok, ha mi már nem leszünk, akkor az emberek elfelejtik, milyen gazdag is a magyar népművészet. Mi idestova negyven éve próbáljuk felhívni erre a figyelmet. Meggyőződésünk, hogy még a legkisebb alkotás is a Jóisten lába elé helyezett virágszál. Mondják, akkor vagyunk egyek a Teremtővel, amikor a két kezünkkel alkotunk valamit – talán ezért is olyan nagy az egyetértés és a szeretet műhelyünkön belül.

Nemes Dóra