„Amivel dolgozunk, időt és kompromisszumot követel”

Fotókból, plakátokból és szobrokból nyílt kiállítás a minap Csepelen. A tárlattal egy olyan művészpár mutatkozik be, amely Nagykanizsa térségében képzeli el a jövőjét. A fiatalok egyike, Gál Barbara ugyanis Magyarszerdahelyről származik. Barátjával, Becskei Andorral közös tárlata december 15-ig látható a Csepel Galériában.

Minél több mindent előállítani, minél rövidebb idő alatt –ez ma már nemcsak a termelői világ sajátossága. Manapság a művészeknek is hasonló elvárásokkal kell megküzdeniük, különösen a pályájuk elején. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen tervezőgrafikusként végzett Gál Barbarának legalábbis ez a tapasztalata. Már az iskolai feladatok többsége is digitális megoldást kívánt, Barbitól azonban ez valahogy távol állt. Automata beállítások és szerkesztőprogramok helyett ő camera obscurával és filmes fényképezőgéppel kísérletezget. Ami másnak – kis túlzással – három kattintás, az neki hetek vagy akár hónapok munkája.

– Nagyon sajnálom azokat a régi, értékes tudásokat, amelyek az idők folyamán elfelejtődnek, mert már nem számítanak trendinek – mondja. –Ilyen például a szolárgráf, amit régen arra használtak, hogy megfigyeljék vele a Nap mozgását. A kiállításra hoztam is egy sorozatot, amit egy ilyen, házi barkácsolású lyukkamerával készítettem.Fényérzékeny papírt raktam egy olyan dobozba, amin van egy nagyon apró, tűhegynyi lyuk – ahogy azon bejut a fény, nyomon lehet követni, hogyan szeli át a Nap az égboltot. Kell hozzá türelem, csak az expozíciós idő hat hónap…

A Csepel Galériában Barbara munkái közül jó pár, analóg géppel készült fotó is látható.Ennek az eljárásnak a stílusjegyei a grafikusművész plakátjain, képinstallációin is visszaköszönnek. A régimódi, mégis újszerű ötletek megvalósításában olykor a véletlen is közrejátszik, mint például annál a fotósorozatnál, amely Barcsay Jenő művészeti anatómiájának látványvilágát idézi.

–Ezekben a képekben az az érdekes, hogy valószínűleg még nincsenek készen, de ezt én is csak sejtem… Azt hiszem, az előhívás során nem mostam ki eléggé a vegyszert, amitől begombásodtak a fotók. Ennek következtében egy nagyon szép, aranyszínű réteg képződött rajtuk: olyan, mintha festék lenne, s ahogy látom, egyre nagyobb területen jelenik meg. Ez a folyamat a sorozat minden darabjánál elkezdődött, és furamód eltérő ütemben halad.A kezdeti ijedtség után már nagyon érdekesnek találom, s mivel most még nem tudni, milyen lesz a végeredmény, igyekszem minden fázist megörökíteni.

A lányhoz hasonlóan a saját útját járja barátja, Becskei Andor szobrászművész is. A csepeli kiállításon figurális és absztrakt műtárgyai egyaránt helyet kaptak.

– Öt év terméséből kellett válogatnunk a tárlatra. Ez bizony sok fejtörést okozott, annál is inkább, mert néhány szobrom nehezen mozdítható. Például a vasból készült diplomamunkám, ami kétszáz kilót nyom…Egy kisebb „testvérét” viszont ki tudtuk állítani: ez ugyanazt a művészi problémát járja körül, vagyis az anyag torzulását hegesztés közben. Hasonlóan izgalmasnak találom a rozsdásodást, ami számomra azt mutatja, hogy az enyészet nem értelmetlen, és része lehet a műalkotás folyamatának.

Valahogy ilyen szemmel nézik a fiatalok a fővárost is. Bár Andor tősgyökeres pesti, Barbarával elhatározták: amint tehetik, Magyarszerdahelyre költöznek, ahol nemcsak otthonukat, hanem saját műtermüket is berendezik. Sőt, az álmaik közt még egy művésztelep elindítása is szerepel.

– Budapest kétségtelenül inspiráló hely, de egyszerre jó és rossz értelemben – véli Andor. – Művészi szemmel nézve roppant izgalmas, a mindig nyüzsgő embertömeg viszont sokszor elviselhetetlenné teszi az itt-létet. Látjuk azt is, hódít a trash kultúra, amit a gyorsaság, illetve az olcsó, művi és mulandó alapanyagok jellemeznek. Ezzel szemben mi maradandót szeretnénk készíteni, ráadásul azok a technikák, amikkel dolgozunk, nem kevés időt és kompromisszumot követelnek tőlünk, de ezt nem bánjuk: kitartóak vagyunk mindketten.

Barbi és Andor öt éve alkotnak egy párt. Tanulmányaik alatt végig támogatták és inspirálták egymást, idén pedig mindketten Best Of Diplomával búcsúztak az egyetemtől: diplomamunkájukat a legjobbak közé válogatták.

– Ha valamin dolgozunk, azt mindig megbeszéljük egymással – mondja Barbi. – Ez, persze, nem azt jelenti, hogy beleszólunk abba, mit csinál a másik, de azért ki szoktuk kérni egymás véleményét. Andornak van olyan, a kiállításon is látható szobra, amiben párként megjelenünk, én pedig, azt hiszem, neki is köszönhetem azt, hogy a 3D-s és rajzpados eszközök térhódítása ellenére is megmaradtam a kézzel készített alkotásoknál.

Nemes Dóra