Ha már Zala, legyen laza!
Egy gyerek négyszázszor nevet egy nap, egy felnőtt 18-szor. Persze, értjük a finom különbséget: a lazaság nem azonos a felelőtlenséggel. A felelős gondolkodás sem a szorongással, aggódással. Az alábbiak hátha segítenek azt a 18-at följebb vinni…
Egy gyerek 400-szor nevet egy nap, két gyerek 800-szor… (Fotó: Kanizsa/archív)
„A túlélésnek négy szabályát állítottuk föl a tíz esztendő alatt, ez a négy szabály tartott minket életben, mert a poklot túl akartuk élni – mondta egy 10 évvel ezelőtti Kanizsában Placid atya, a gulágot megjárt, akkor 92 éves bencés szerzetes, majd így folytatta: – Első szabály: A szenvedést nem szabad dramatizálni. Attól csak gyengébb leszek, márpedig a szenvedés elviseléséhez minden energiámra szükségem van. Mi ezt úgy csináltuk, hogy nem engedtük, hogy valaki is elkezdjen panaszkodni. Ha valaki elkezdett panaszkodni, akkor az első fél mondat után leállítottuk, és azt kértük, hogy beszéljen a szakmájáról. A tíz év alatt annyi szakmát tanultam, hogy borzasztó. A méhészetet, a pulykatenyésztést, a szőlészetet, a bányászatot, a könyvkötészetet, a kutyafülét.
Virágot locsolok az erkélyen. Gyöngyöző gyermekkacaj a lombok alól. Andrást és Hunort csitítja édesanyjuk, hiába…(Fotó: Papp János)
A második szabály: Keresni kell az élet apró örömeit. Észre kell venni, és meg kell örvendezni. Csak egy példát mondok. Mínusz húsz fokban erdőirtás volt. Kimentünk az erdőre dolgozni, de bennünket örökké motoztak, mert a kék parolis belső őrök átadtak a piros parolis külső őröknek, és akkor megmotoztak. Ilyenkor a pufajkánkat szét kellett tárni, megtapogattak, hogy sugárhajtású repülő, vagy atombomba nincs-e a hónunk alatt. De ha a katona elfelejtette levenni a vattasapkámat, micsoda öröm volt, mert mire ő azt kikutatta volna, addigra én megfáztam volna. A versenyt úgy csináltuk az öröm észrevételére, hogy összeálltunk reggel, hogy máma lesni fogjuk, milyen apró örömök érnek, és este, ha a káposztalevest meg a zabkását megettük, összejöttünk, és aki többet tud mondani, az lett a győztes. Egyszer volt egy olyan bajnokunk, aki 17-et sorolt föl. A végén azt mondta: Gyerekek, hát én nem értem rá ma szenvedni, nekem örökké lesni kellett az apró örömöket, és örökké mondogatnom kellett magamban, hogy föl tudjam mondani.
„Nekem a tíz esztendő milliószorta könnyebb volt, mert nekem ott feladatom volt”
Nekem tartanom kellett a lelket a fogolytársaimban, a kétségbe eső, talajt vesztett fogolytársaimban. Nekem a tíz esztendő milliószorta könnyebb volt, mert nekem ott feladatom volt.”
Oloffson Placid tanítása jó talajra hullott a miniszterelnöknél, Orbán a nem könnyű 2012-es évben szólt így: Temérdek igazságtalanság érte a magyarokat az elmúlt másfél száz évben, és sok igazságtalansággal nézünk szembe ma is. Pedig mi soha nem kívántuk a másét, és senkinek sem akartuk megmondani, hogyan éljen és mit gondoljon. Mégis többször áldozatául estünk a világpolitikai széljárás irányváltásainak. Mégsem engedhetünk a csábításnak, hogy az olcsó önsajnálat szélcsendes és langyos vizű kikötőjébe manőverezzük Magyarország hajóját. Az önsajnálat és az áldozati méltatlankodás a vesztesek, a bukásukat és tehetetlenségüket magyarázó vesztesek szokása. Semmi köze a 48-asok, az 56-osok, a szabadságharcosok bátorságához, tetterős életösztöneihez. Ha mindenki áldozatnak érzi magát, hogy jutunk ki a bajból? Ha mindenki áldozatnak érzi magát, ki fog itt dolgozni? Az önsajnálat legyengít, felpuhítja a csontot, és gyávává aszalja a jellemet. A győzelemhez, a sikerhez, a méltányos bánásmód kiharcolásához bátorság és erő kell.
Igazi áljárványként járta be Európát a rémisztő hír: a magyar alaptörvény Istennel kezdődik. Éppen úgy, mint az angol himnusz, de a magyar nem az uralkodónak kér hosszú életet, hanem a népnek jókedvet és bőséget. Vérzivataros történelmünk állandó ellenpontja is a jókedv, békebeli várainkban is „kedv s öröm röpkedtek”. Az sem véletlen, hogy a Himnuszban előbb van a jókedv, és utána a bőség, mert ez a helyes sorrend.
Papp János