… hogy semmi ne villanjon!

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a divatvilág meghökkentő trendjei kizárólag a mai kor sajátjai, pedig már száz évvel ezelőtt is akadtak egészen elképesztő tervezői megoldások. Igaz, ezeket nem a figyelemfelkeltés vagy a polgárpukkasztás szándéka hívta életre; a ruhakészítők egészen egyszerűen igyekeztek minden szigorú erkölcsi és társadalmi kritériumnak megfelelni. Így fordulhatott elő például az, hogy a XX. század hajnalán a nők strandfelszerelésébe még éppúgy beletartozott a főkötő, mint a harisnya.

A szoknyás úszódressz már egy új szemléletről tanúskodik, mutatja Horváth Franciska (Fotó: Gergely Szilárd)

Nem lehet elégszer rácsodálkozni a régi idők fürdőruhadivatjára. A korabeli illusztrációk a tengerpartokon is nyakig zárt, fodros és szalagdíszes ruhakölteményekben ejtőző dámákat örökítenek meg. Ezek a képek egyszerre mosolyogtatják meg, s töltik el hálával – főként – az ember lányát, amiért ma már nem gurulós fürdőkabinban tolják, mondjuk, a Balatonba, valahányszor hűsölni támad kedve. A XIX. század derekán ezek az olykor lóval vontatott fülkék, majd valamivel később a túlméretezett, mai „szakzsargonnal” élve, oversize fürdőköpenyek arra voltak hivatottak, hogy megóvják a hölgyeket egy-egy könnyelmű és illetlen boka- vagy vállvillantástól – hogy mást már ne is említsünk…

Ehhez képest Dr. Surányi Lajosné Mair Gréte 1930-as évekből származó fürdőruhája – bő és szemérmesen visszafogott szabása ellenére is – már egy új korszak és világnézet beköszöntéről árulkodik. A fekete klottból varrt, szoknyás úszódresszt most a hónap műtárgyaként lehet megnézni a Thúry György Múzeumban. Az intézmény munkatársa, Horváth Franciska emlékeztet rá: a fürdőruhák nagy családja hosszú és rögös utat járt be, mire mai változatai népszerűvé, és nem utolsósorban elfogadottá váltak. Ez mind a női, mind a férfi viseletekre igaz.

– A fürdőruhák története szorosan összefonódik magának a fürdőkultúrának, illetve a XIX. század társadalmi berendezkedésének az átalakulásával – kezdi a történész-segédmuzeológus. – A nyilvános fürdőzés korábban egyáltalán nem volt szokás, s miután azzá vált, a nők csak később, az 1800-as évek első felében vehették ki a részüket belőle. Egy illemtudó hölgy természetesen még akkor sem mutathatott meg magából semmit, amikor mártózni indult, ezért hosszú ujjú, földig érő ruhát vett fel, alatta szintén hosszú nadrággal, valamint – biztos, ami biztos alapon – fürdőharisnyával. A test teljes elfedése nemcsak feléjük, hanem a férfiakkal szemben is elvárás volt. Ezeket a ruhaneműket ráadásul akkor még jó vastag anyagból készítették, hogy vizesen is megőrizzék a tartásukat, és ne tapadjanak rá az ember testére.

Az első úszódresszek ugyan minden erkölcsi kívánalomnak és prűd eleganciának megfeleltek, ám ennél többet már nem igazán lehetett a javukra írni. Egyáltalán nem voltak praktikusak, még kevésbé kényelmesek, ezért aztán ezeket fel is váltotta a rövid ujjú és térdig érő fürdőruha az 1890-es években. Fürdőharisnyát még sokáig, csaknem három évtizedig használtak.

Korabeli stranddivat…

– A századforduló újabb változást hozott ezen a téren: az úszóversenyek női indulói egyre nagyobb számban bújtak férfi sporttrikóba, amivel eleinte nagy port kavartak, de végül mégis lazultak a fürdőruha viselésének írott és íratlan szabályai. A gurulós fürdőkabinok és az óriási köpenyek helyére léptek a még mindig hosszú ujjú, viszont vékonyabb anyagból készült fürdőingek, az 1920-as évek nap- és mozgáskultuszával pedig új nőideál született: a napbarnított bőr letaszította trónjáról az arisztokratikus porcelánfehéret, s egyre fontosabbá vált a jó alak is, így nagyobb szerephez jutott a rendszeres testmozgás és a diétázás. Jelzésértékű, hogy húsz évvel később már lehetett kapni kétrészes fürdőruhát, majd ’46-ban berobban a köztudatba a bikini, amit Spanyolországban és Olaszországban olyannyira nem néztek jó szemmel, hogy be is tiltották – egy időre.

A Thúry György Múzeumban több fürdőruha is őrzi a ’30-40-es évekbeli divatot: van, amelyik Chicagóból érkezett, kettő pedig valaha egy igazi, köztiszteletben álló kanizsai lokálpatrióta, Dr. Surányi Lajosné Mair Gréte tulajdona volt.

– A hónap műtárgyaként kiállított darab vállpántos, V-nyakkivágású felsőrészből, valamint egy szoknyarátétes rövidnadrágból áll, tehát ez még mindig egy meglehetősen szolid viselet, amit asszonykorában hordott – magyarázza Horváth Franciska. – Dr. Surányi Lajosné Mair Gréte visszaemlékezéseiből egyébként kiderült az is, hogy fiatal lányként többször járt külföldön. Nővérével és annak családjával gyakran felkereste például Riminit, ahol egy alkalommal nem más volt a kabinszomszédja, mint a híres orosz író, Makszim Gorkij, s annak színésznő kedvese. Az asszony elárulta, a két társaság hamar összebarátkozott, s Gorkijék nemcsak a felnőttekkel beszélgettek nagyokat, hanem a gyerekekkel is megtalálták a közös hangot. Arról azonban már nem szól a fáma, hogy ezen az olaszországi vakáción vajon milyen fürdőruhát viselhetett a fiatal Gréte…

Nemes Dóra