Érdekes emberek, érdekes történetek 115. - Csillagjárás, szuperhold, tánckarnevál

A közelmúltban mutatták be Varga György fotóriporter „Nagykanizsa ég és föld között” című fotóalbumát a Halis István Városi Könyvtárban. A mintegy 100 felvételt tartalmazó kiadvány képei magával ragadják a nézőjét. A különböző nézőpontokból készült felvételeket szemlélve egy mélyet lélegzünk, és óhatatlanul ki kell mondanunk, hogy milyen szép! Milyen csodás a városunk, amit a mindennapi teendőink sorában valljuk be, szinte észre sem veszünk. Beszélgetésünk vonalát Gyuri szenvedélyei, a fotózás, az oktatás és a motorozás adja, beleszűrve az életről alkotott tapasztalatait.

Nagykanizsa ég és föld között

A könyv fotóinak összeállításánál arra törekedett, hogy ne szokványos, hanem elgondolkodtató legyen. Használt 600 mm-es teleobjektívet, halszemoptikát és a kicsi helyre is elhelyezhető GoPro kamerát. – Régen Ferinc Vince barátomnak köszönhetően sárkányrepülővel repültem, még a drónok előtt. Ma már a technika is más és az ember is folyamatosan változik – vallja. Volt egy jó elgondolásom a városról, a kép megszületett a fejemben. Addig agyaltam rajta míg megvalósult. Így született meg több száz felvétel, amit Seres Péter a szerkesztő még jobban összeválogatott. A könyv nekem is egyre jobban tetszik, egyre többször nézegetem, és egyre több visszajelzést kapok róla. Az ismerősök által eljutott szanaszét a világba. Ez a könyv egy picit a lelkemet is tükrözi, mert megmutatja, hogy milyen szép a város. Szeretem fényképezni a klassz, jó hangulatokat. Sokat gyakoroltam, mire a legjobb nézőpontot megtaláltam például a kilátótoronyból a városra. Ha üzemórában néznénk, nem is tudom kiszámítani, mennyibe kerülne ennek a könyvnek az előállítása. A csillagjárás lefotózásához másfél órás expozícióra volt szükség, amit még sok számítgatás megelőzött. Két éjszaka mentem ki a Csó-tóhoz, a második alkalommal festettem meg zseblámpával a parton álló fát, hogy a rózsaszín virágai láthatóvá váljanak a sötétben.

Varga György pályája kezdetén a Kanizsa Újság, valamint a Somogyi és a Zalai Hírlap számára készített felvételeket. A kezdeti időszakban – két-három hónapon át – a digitális képeket flopilemezre mentve, buszsofőr közvetítésével juttatta el a kaposvári szerkesztőségbe. A mindennapjairól és szemléletéről röviden, de annál határozottabban fogalmaz: politikával nem foglalkozik. Úgy véli, a társadalomnak több szakácsra, pékekre és jó buszsofőrökre lenne szüksége – olyan emberekre, akik a mindennapi élet működéséhez nélkülözhetetlen munkát végeznek.

Az oktató

Nyolc éve behívtak a NSZC Zsigmondy Technikumába önvédelmet tanítani, és az óraadóból 5 éve főállású oktató lettem. Nagyon jó a tanári társaság, a testnevelő tanárok zseniálisak, a vezetőség nagyon jó. A tanítás mellett fotózok is. Csak az igényes munkákat vállalom el, és most már azt is megtehetem, hogy nemet mondok. Egy kicsit bele is fáradtam abba, hogy éjjel-nappal csörögjön a telefon, és akkor én fussak, pláne úgy, hogy nincs érte megbecsülés. Most benn vagyok az iskolában, önvédelmet, speciális testnevelést tanítok a Rendészet és Közszolgálat Ágazatban, amit nagyon imádok. Ha apukám élne, érdekesen nézne, mert ő mindig megkérdezte tőlem, hogy a fotózásból meg lehet élni? A fotózás szeretetét tőle örököltem. A bunyós sportra meg azt mondta, „Hát fiam, ennek nem sok értelme van. Szétszeditek egymást!” – Aztán láss csodát – mondja, majd rátér a következő, felemelő szép élményére, az első szalagavatójára, amikor feltűzi az iskolás évek lezárását szimbolizáló szalagot a végzős diákjainak.

– Útravalóul mindenkinek azt mondom, ha megtalálja azt a tevékenységet, amit igazán szeret, akkor egész életében nem kell dolgoznia. Az életünk viszonylag gyorsan lezajló folyamat. 20 évesen úgy vagyunk, hogy azt sem tudjuk, miről beszélünk, aztán jön a 30. év, amit fel sem fogunk, és a 40.-en kezdünk el azon gondolkodni, hogy vajon jó helyen vagyok az életben, jót csinálok? Mert így 56 évesen én úgy érzem csak a fontos és jó gondolatokat fogadom be. Remélem leszek 75 éves, és lehet, hogy nem leszek olyan fitt, mint most, de ezt a húszat még szeretném jól csinálni. Úgy vagyok vele, hogy a munkámat szabadidőnek szeretném felfogni annak ellenére, hogy ott is vannak nehézségek, kötelező feladatok. Az iskolában tanuló fiúk máshova is járnak edzeni, mégis nagy sikerélményt jelentett, hogy az Országos Kinizsi Haditorna Versenyen több arany és ezüstérmet szereztek a tanítványaim. Tele vagyok lila és zöld foltokkal, így öregemberként lassan regenerálódok, de mégis nagyon jó érzés. Minden napom olyan, ha felkelek, azon agyalok, mit fogok fotózni, mert van egy-két munkám, meg ötletem, vagy bemegyek az iskolába, és azon gondolkodom, hogy melyik gyerekkel fogok találkozni és mit fogok megtanítani neki. Közben tartunk egy bemutatót, vagy kimegyünk iskolákhoz és népszerűsítjük a rendészeti szakmát. Nem unatkozok. Szívesen olvasok etológiai, vagy életrajzi témájú könyveket. Nem nézek tévét, nem nézem a híreket, de képben vagyok. Az interneten látni lehet, hogy nem jó fele megy a világ, de sok esetben nem tudom eldönteni, kinek van igaza.

A motor begurult az életembe

Tulajdonképpen a születésemkor gurult be a motor az életembe. Már 14 évesen szerettem volna motort venni, de nem tudtam. Aztán vettünk egy Rigát a szomszédom papájától, egy másikat meg a MÉH telepen, és ahogy nőttem lett nagymotor is. 28 éves koromban azonban eladtam, mert lakásra kellett a pénz. Utána jött a Trabant, majd jöttek a gyerekek, és akkor úgy éreztem, többet már nem is lesz  motorom. Aztán most már 4 éve van újból motorom. Egy klasszikus, 22 éves, 600 köbcentis, 100 lóerős gyönyörű Yamaha fazer. Kislánynak hívjuk. Rengeteget túrázunk vele. Nagy boldogság, amikor tavasszal felülök rá, és megállás nélkül megyek. A szlovén tengerpart a kedvenc helyünk, évente 6000 kilométert teszünk meg a kedvesemmel. Egy régi motoros cimborával éppen arról beszélgettünk a minap, hogy annak idején, amikor összeraktuk a viszonylag komolyabb motorokat, örültünk, de nem volt pénzünk. Annyi pénzünk volt csak, hogy a placcon leraktuk a motort és ráültünk. Nem azért ültek ott a fiatalok mert rosszat akartak, hanem azért, mert nem volt arra pénzünk, hogy tankoljunk. Nagyon szeretek a szlovéniai Piránba leutazni, nekem nagy szerelem az Adriai-tenger és a környéke. Most azt várom, hogy jöjjön a tavasz, és amikor tudunk menni, akkor menjünk.

Számomra a motorozás azt jelenti, hogy egyedül lenni, szabadnak lenni. Akkor állok meg, amikor én, illetve a drágám akar.  Csak olyan emberrel motorozok együtt, akit annyira ismerek és szeretek, hogy képesek vagyunk együtt hallgatni. Csendben ülni, ugyanazt érezni.

Az alkotási vágy az ég bennem, de fényképezőgépet nem viszek az útra, helyette ott van a telefon. Az utóbbi időben elkezdtem pici úti filmeket gyártani magamnak, és a nyaralásokról is készítek egy fotókönyvet. Idén szeretnék hosszabb túrákra menni, hágókat megnézni Szlovéniába, Ausztriába, esetleg Svájcba. Nem látogatok ilyenkor múzeumokat. A telefont kikapcsolom, órámat lerakom, egy kávéval ülünk a parton, esetleg olvasgatunk, sétálok, élvezem, hogy csend van, hogy béke van. Beszélgetek egy jót az egyik éttermes ismerősömmel. Ezek tesznek engem boldoggá. Nem akarom a kötelező dolgokat csinálni. A taposómalomból elég volt. Mindenki jó valamire, mindenkinek van valami értéke és találja meg, csinálja azt, hiszen annyira rövid az élet. Ezt kívánom a tanítványaimnak is. Ugyanakkor fogadjuk el azt is, hogy vannak nálam okosabb emberek, és ha mond egy bölcsességet, gondolkodjunk el rajta.

Két lányom van, 20-22 évesek. A kisebbik a lelkemnek az oldala. Amikor kicsi volt, én voltam a borsó, ő meg a héja, most Pécsen tanul. A nagyobbik Pesten idén végez óvónéniként. Nagyon jól megvagyunk, napi, percnyi viszonyban beszélgetünk, keressük egymást mind a kettővel. A nagy terv az volt, mint mindenkinek, hogy együtt éli le az életét a gyerekei anyjával, de nálunk úgy alakult, hogy elváltunk.

Tervasztalon a következő fotóskönyv

Nagyon sok gondolat jár a fejemben. Egyelőre azokat a fényképeket keresem a régi Nagykanizsáról, amikhez tudok olyan képpárt adni, hogy mind a kettő megdöbbentsen. Például még nem voltak meg a fák, a régi képen lovaskocsik láthatóak az úton, az asszonyok kosárral a fejükön mennek hazafelé a piacról, a mostani képen meg rollerrel közlekednek az emberek. Most már elkezdek menni a videózásnak abba az irányába, ami nem kimondottan dokumentarista videózás, hiszen rengeteg olyan szép, érdekes nézőpont található a városban, amit meg lehet örökíteni. Egy kisgyerek szemszögéből megmutatva; például egy bicikli oldalára kirakott halszem optikával végigkerekezni a városon, és megörökíteni azt, amit lát. Rengeteg szép épületünk van, és nem látjuk. Kis cégnek is készítek bemutatkozó videókat, s ha van rá lehetőség, szubjektív oldalról plusz dolgokat szeretnék beletenni. Ha fagyit fényképezek, akkor szeretnék fagyi lenni, a búvárt szerettem alsó gépállásból fényképezni, az ipari alkimistát meg felülről. Olyan szemszögből, ami mindenkinek valami pluszt mond. Úgy akarok élni, hogy valami maradandót csináljak...

BAKONYI Erzsébet