Érdekes emberek, érdekes történetek 98.: Videókamerával – a gépgyártól a televízióig

Mielőtt hivatalosan 1985. április 1-jén elindult az adás a Kanizsa Tv-ben, Hajdu György operatőr már egy évvel korábban készült anyagban szerepelt. Az örökké nyugtalan természetű videós nyugdíjasként most már nyugodtan ül otthon, a nappali sarkában kialakított stúdiójában. Rendezgeti a fotóit, videófelvételeit. 

Az életem a Dunántúli Kőolajipari Gépgyárban kezdődött – jelentette ki nem kis elfogultsággal a hangjában az egykori Városi Tévés operatőr. Kezdetben három műszakban dolgozott esztergályosként a gyárban, és ott került a kezébe első alkalommal videókamera. Ez a tevékenység és a videotechnika folyamatos fejlődése jelentős változásokat hozott az életében. 

Ahogyan ő mondja: sok szerencsém volt a gépgyárban, és a szerencséimet annak köszönhetem, hogy olyan igazgatóm volt, aki az esztergályos szakmám mellett megengedte, hogy heti 3 alkalommal technikumba járhassak tanulni. Tornyos Ferenc igazgató úr értékelte a humán beállítottságú érdeklődésemet. Ennek egyik megnyilvánulása éppen a gépgyár fúvószenekarához kötődik. Egy német város zenekara látogatott el a fúvósokhoz, akik meglepték a gyárat videokamerával. Ezt a kamerát én kaptam meg használatra, mert az igazgató úr tudta, hogy engem érdekel, mivel a gyár régi, csöves kameráját én kezeltem a szokásos munkám mellett. 

A Városi Tv-ről akkor még szinte semmit nem tudtam. Aztán ezzel a kamerával nagyon sokat „játszottam.” Igazából ennek köszönhetően kezdődött el a kapcsolatom a Városi Tv-vel. Az Országos Kőolaj és Gázipari Trösztön belüli munkaversenyben a legjobb anyagvizsgáló brigád lettünk, és ennek kapcsán keresett meg bennünket egy stáb azzal, hogy készítenek rólunk egy filmet. Ekkor ismertem meg a Szentgyörgyi Levente-féle csapatot. Úgy emlékszem, Antalics András és Donát Attila invitálására kerültem a tévéhez. Megkérdezték tőlem, hogy érdekel-e a videózás és bejönnék-e operatőrnek a tévébe. Igent mondtam, és a gépgyári munkaköröm mellett több mint 10 évig operatőrködtem ott külsősként. Amikor a minap, a Kanizsa Tv megalapításának 40. évfordulója alkalmából készített Kibeszélőben láttam Bali Juditot, az egykori szerkesztőt visszaemlékezni, nekem is eszembe jutott az egyik közös munkánk. A szerb-horvát háború vége felé utaztunk Judittal Eszékre, ahol egy részletes összeállítást készítettünk még VHS kazettára. Olyan szerencsém volt nekem – visszagondolva a DKG-s időkre –, hogy sok lehetőséget kaptam arra, hogy kimozdulhassak a gyárból, ha szükséges volt. Nagyon sokat jártam a Városi Tv-től a Ceausescu-éra végén, a forradalom első napjaitól kezdve Romániába. Az első utunkon a milícia veszélyesnek látta az esti autózást, így egy nagyváradi szállodába irányítottak, ahol éppen a Ceausescu házaspár kivégzését mutatták a román tévében. Volt olyan, hogy egy héten két alkalommal is mentem a segélyszállítókkal Erdélybe. A kanizsai kórház is több teherautónyi berendezést küldött például Székelyudvarhelynek, és én majdnem minden ilyen útra elmentem velük rögzíteni az eseményeket. 

Nagyon sok érdekesség, élmény ért Erdélyben. Sokat utaztam Szabó Imre vállalkozóval, aki az első naptól kezdve hordta ki a segélyszállítmányokat. Kovásznán is jártam egy másik alkalommal, ahova több ezer könyvet ajándékozott a kanizsai könyvtár. A könyvtár akkori igazgatója, Pintér Béla kezdte előkészíteni a testvérvárosi kapcsolatok felvételét Kovásznával. 

A háborús területeken is jártam. Örökké nyugtalan voltam – vallja be őszintén magáról az egykori operatőr. Irakban is dolgoztam – folytatja a kalandos útjait. – Egy siófoki cég hivatalosan kikért egy évre, mivel nem volt ultrahangos anyagvizsgálattal foglalkozó szakemberük. Akkor engem már ismertek, mert minden héten jártam Paksra, az atomerőmű építésénél ugyanezeket a vizsgálatokat elvégezni. Így kerültem Irakba, ott is háború volt, de akkor még nem videóztam. Nem volt veszélytelen, mert közben bárhol kitörhetett lövöldözés. Mi nem a frontvonalban dolgoztunk, de az iráni határ közelében, ahol bizony halt meg magyar ember is. Haza is kellett menekülnünk 3-4 hónapra, amíg stabilizálódtak a frontok.

Készült is rólam egy fotó, géppisztollyal a kezemben. Szerettek bennünket magyarokat az irakiak, a katonák. Mozgalmas időszakom volt akkor, de most már nyugodtan vagyok itthon.

Csak jó emlékekkel tudok visszagondolni a tévés időkre

Amivel megbíztak, és ha lehetőségem volt rá, minden feladatot nagyon szívesen megoldottam. Főállásban azonban soha nem voltam. Sokfelé jártam a városban is, mentünk Antall József miniszterelnököt is videózni. Együtt dolgoztam Tar Misivel, Egyed Ritával, Magyar Évával, Czigóth Sanyival, Molnár Lacival. Amikor Laci a Regionális Körzeti Tv-nek dolgozott, elmehettem vele Lendvára is forgatni a gyári munkám mellett. Nagyon sokáig olyan jó munkahelyem volt, hogy ezt rugalmasan meg lehetett oldani. Sokat tanultam azokban az években. Megtanultam azt is, hogyan lehet közismert emberekkel kapcsolatot létesíteni ha kell, gyorsan. Általában azokkal készítettünk riportokat, akik itt jártak a városban: művészek, színészek, politikusok. A rendszerváltás utáni első 4 évben végig közvetítettük a közgyűléseket a Donát Attiláékkal. Egy hőskora volt a tévének az az időszak. Itt természetesen állványról mentek a felvételek, de riportokhoz, híradóanyagokhoz nem volt szokás vinni. Ma már nemigen dolgoznak az operatőrök állvány nélkül, de ez így van rendjén, jól nézhető stabil képet ad, ami a nézőnek fontos.

Amikor kezdett leépülni a gépgyár és elküldték a dolgozókat, ránk halmozták, akik ott maradtunk a munkát. Sokféle beosztásom volt, a legkülönbözőbb helyeken dolgoztam. Voltam a kereskedelmi osztályon szervező, szállítmányozó, vagyis fuvarszervező, mai néven logisztikus. A gépgyár nagyon sok speciális terméket gyártott, ezekhez a legkülönbözőbb anyagokat, félkész termékeket, alkatrészeket kellett hazahozatni külföldről, Olaszországból, Németországból és még számos helyről, természetesen Magyarországról is. Ez nem volt annyira kedvemre való, mert megtalálni a legolcsóbb fuvart, ami egyben a leggyorsabb és megbízhatóbb is, nem volt könnyű. Nem is sikerült mindig. Vámügyintézőként is dolgoztam a vége felé.

Voltak olyan szép idők, amikor a MOL-lal együtt dolgoztunk és Pr tevékenységet végeztem. Ide tartozott a kiállításszervezés, katalógusgyártás, amit akkor még a fővárosban lehetett csak megcsináltatni. Ez sok utazással járt, mert akkor még ismeretlen volt előttünk az internet mai lehetősége.

Az Erkel Ferenc Olajipari Művelődési Ház, Tornyos Ferenc igazgató idejében élte a fénykorát

Sok évet dolgoztam ott munkaidő után, szinte naponta, még vasárnap is, ha úgy alakult a kulturális program. Kanizsán itt az „Olajban” működött először videómozi. Nagy sláger volt. Az egész úgy kezdődött, hogy az Olajipari Művelődési Ház kapott a megyétől egy videómagnót. Akkor még senkinek sem volt ilyen eszköze, és jött az ötlet, hogy kölcsönözni lehet Pesten videókazettát.

Heti két alkalommal ment Kanizsáról Budapestre a cég mikrobusza, elvitte az ügyintézőket oda, ahova kellett, és mi Fehér Imrével, a művelődési ház vezetőjével hozatni tudtunk a kölcsönzőből videókazettákat. A sofőrök pedig rugalmasan bonyolították a szállítást. 

Csak össze kellett buherálnom két tévét és telt házzal ment a vetítés a földszinti kisteremben. Belépőjegyes volt és hihetetlen sikerrel mentek a filmek. 

Később, erre felfigyelve aztán Horváth Gábor barátom, a Béke Mozi akkori igazgatója is megnyitott ott egy videómozit. A kulturban, főleg az olajipari dolgozók kívánságait szem előtt tartva, de mindenki más felé is nyitva, sokféle tevékenység folyt. 

Az igazgató úr egyszer kimondottan azért küldött el Németországba (NDK) a fúvószenekarral, hogy készítsek róluk felvételeket. A város zenekarával már több éve megvolt a kapcsolat. Ha most elmesélném a fiataloknak, el sem hinnék, hogy videókamerával nem lehetett belépni az országba. Ez szerencsére még itthon, készülődés közben kiderült, de ettől függetlenül azért elküldött, hogy akkor készítsek fényképeket.

Elmondhatom, kiéltem magamat ezen a területen is. Nagyon sok időt töltöttem el hétvégeken is az Erkelben. Érdekes időszak volt ez is a gépgyár életében. Sok vetélkedőt szerveztünk vasárnap délelőttönként a családoknak. Alapkövetelmény volt, hogy felnőtt és gyerek is legyen a csapatban. Épp a napokban említette meg Kovács Szilvia énekesnő, hogy emlékszek-e arra, hogy valamikor én vigyáztam rá. Kiderült, hogy az egyik szülőjével részt vettek a vetélkedőkön, amit vezettem.

A Tornyos igazgató úr azt is megengedte, hogy elmehettem videótanfolyamra Veszprémbe, könyvtáros tanfolyamra Zalaegerszegre és más, hasonló humán képzéseken is részt vettem, ami nem tartozott egy gépgyár profiljához. Megvolt a pénz mindenre, ami kellett, a kultúrára is bőven. 

A betegségem miatt korengedménnyel eljöhettem nyugdíjba a gyárból, s miután eljöttem a tévétől is, még sokáig visszajártam beszélgetni Maros Sanyihoz, és a későbbi vezetőhöz, Nagy Imréhez is. Egyszer csak azt vettem észre, hogy hobbim lett a videózás. A falumban, Becsehelyen roppant sok videóanyagot forgattam. Most is kijárok néha egyedi eseményekre, mint amilyen pl. az iskola névadójának ünnepsége volt. A páromnak, Rózsika családjának ott él a nagy része, nekem pedig a húgom él a faluban. Miután nyugdíjas lettem, immár 20 éve, újból fölfedeztem a falut, s amikor mentem videózni, sok új embert megismertem – mondja mosolyogva.

Az évtizedek alatt hihetetlen mértékben változott a videókamera. Gyorsan elévültek, mindig új, jobb jött. Sokfélével kellett dolgozni, de most már egy kicsi használtat vettem, ezzel dolgozgatok. 

Ma már csak elülök az asztal mellett és szerkesztgetek, csoportosítgatom a fotóimat, de a kanizsai tévéhíradót rendszeresen megnézem. Manapság már mindenki kameraman lett a telefonjával, de látszik is a nagy összevisszaság – jegyzi meg és lezárja a számítógépét. 

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2025. április 16-ai számában.)