Ma is szükség van vitézekre – Becsület, tartás, tisztesség a hétköznapokban is

Vitézséget, emberséget, magyarságot tanulnak a Thúry Vitézlő Oskola gyermekei. Magolni, versenyezni, vizsgázni egyik „tantárgyból” sem lehet. Milyen mérce alapján is tennék? Persze, egy kis virtuskodásra mindig kaphatók, és az sem kérdés számukra, hogy az igazság mellett ki kell állni, a magyar örökséget pedig nem szabad veszni hagyni – hisz mégiscsak Thúry György lábnyomában járnak…

A jó dolgok nem a mobilunkban vannak… Kircher Dániel, Harmat Bertold, Vörös Bendegúz András, Harmat Domonkos, Kéthelyi Gergely és Béda Viktória (Fotó: Gergely Szilárd)

Féltucatnyi nyolc és tizenkét év közötti kisgyerek várta az érkezésünket az Ady utcai épületben. Míg a felnőttekkel váltottunk pár szót, ők minden szabad percet kihasználtak a játékra: csakhamar előkerültek a habszivacs szablyák a láda mélyéről, a tompa puffanásokat vidám zsivaj kísérte. Gyanúnkat a szülők is megerősítik: az oskola növendékei nem csak látszólag rendelkeznek kimeríthetetlen energiatartalékkal. A gyerekek rendszeresen részt vesznek a Thúry-portyán, s akinek nem lenne elég a Kanizsáról induló, 30 kilométeres gyalogtúra, még focizik egyet az orosztonyi táborhelyen.

A beszélgetésen jelenlévő csapat nagy része a hagyományőrzők között cseperedett fel, mint Vörös Andrásnak, az oskola vezetőjének a gyermekei. A Harmat testvérek közül a fiatalabbik, Bertold még babakocsiban, bátyja, Domonkos az édesapja hátán érkezett hét-nyolc éve a közösségbe, aminek akkor még a Csengery úti baranta barlang adott otthont. Béda Viktóriát az unokatestvérei hívták, Kéthelyi Gergőre pedig olyan hatással volt egy tavaly nyáron látott szablyacsata az Erzsébet téren, hogy egy percig sem gondolkodott a csatlakozáson.

– Gyakoroljuk az önvédelmet, íjászkodunk és közben rengeteget tanulunk arról, hogyan is éltek a középkori magyarok – sorolja Gergő. – Szerintem az itteni foglalkozások jól kiegészítik az iskolai történelemórákat, főleg azért, mert nem csupán beszélünk arról, mi volt régen, hanem ki is próbáljuk. A régi viseletek is nagyon tetszenek, én például kifejezetten szeretek beöltözni. Legutóbb erre a Thúry-emlékév megnyitóján, fáklyavivőként volt lehetőségem, és nagyon élveztem.

Vörös Bendegúz szó szerint és átvitt értelemben is vitéznek született, mindene a virtuskodás. Hároméves kora óta lő íjjal, és egyszerre akár két ostort is csattogtat. Az oskola minden programján ott van, ezek közül a hagyományos fényportya teljesítése becsületbeli ügy neki: tavaly a Zákányból hazafelé vezető utat a mínusz három fok ellenére is csak gyalog volt hajlandó megtenni. A Csengery úton már buszra, autóba szállhatott volna, a 12 éves fiú azonban a végsőkig kitartott.

Bár a gyerekek mindegyike más-más karakter, jól megértik egymást. Kortársaikhoz hasonlóan ők is szeretnek játszani, mozogni, barátkozni, és ehhez minden feltétel adott az oskolában. Talán még több is, hiszen itt nemcsak a test, hanem a szellem és a lélek is edződik. Többek közt ez az, ami olyan fáradhatatlanul hajtja őket egy-egy portyán, véli a Harmat testvérek édesanyja, Szentes Krisztina.

Nagyobb fia, Domonkos azt mondja, egy vitéznek az a feladata, hogy megvédje a hazát és a várát. A haza örök, de vár már nincs, legalábbis Kanizsán – jön a becsapós kérdés: szükség van-e ma még egyáltalán vitézekre? Gergő szerint igen, példaembernek kell lenni mások előtt. Ráadásul a vitézség becsületet, tartást, tisztességet ad a hétköznapi helyzetekben is, teszi hozzá Domonkos.

– Persze, nem mindegy, hogy milyenek az erőviszonyok – folytatja a fiú, – de ha azt látjuk, hogy kikezdik a gyengébbet, vagy egy fiatal szemtelenkedik egy idős emberrel, akkor igenis meg kell védeni az elesettet, és ki kell állni az igazság mellett.

A nyolcéves Bertold követi a bátyjától látott jó példát. Ha valamilyen nézeteltérés adódik az osztályban, azt igyekszik elsimítani, még akkor is, ha a vitában ő maga nem érintett. Meséli, amikor két társa összeveszett egy hógolyón, ő gyúrt egyet, és odaadta nekik, csak hogy pontot tegyen az ügy végére.

A sok fiú közt is megállja a helyét Béda Viki, aki amellett, hogy az oskola állandó versmondója, ügyesen forgatja az ostort és a játékszablyát is. Érdekli a magyar történelem, az oskolában pedig fontos dolgokról hall. A gyerekek feladata megosztani ezt a tudást másokkal, hogy ne felejtődjön el a jövőben sem.

S hogy hogyan is fest egy „történelemóra” Thúry módra? András bácsi mesél a régi magyarokról, Domonkos kiselőadást tart a tatárjárásról, Bendegúz szaval, Bertold mesét mond – persze, a szerepek változhatnak, de a lényeg az, hogy szellemben-lélekben is ott legyenek az oskolában.

– Üzenem mindenkinek, aki ezeket a sorokat olvassa – mondja Gergő, – a jó dolgok nem a mobilunkban vannak, hanem azon kívül történnek. Ne fantáziajátékokra, virtuális harcokra pazarolják az idejüket, jöjjenek ide és csatlakozzanak hozzánk. Itt barátok és igazi csaták várnak rájuk. Áprilisban indulunk a Spartan Kids Race-en, nyáron pedig megyünk majd a középkori játékokra a várpalotai Thury-várhoz, ahol biztos lesz alkalom egy kis vitézkedésre.

Nemes Dóra