Újbort az ünnepi asztalra!

Édesanyám azt mesélte, régen, a karácsonyi asztalon mindig volt újbor. Akkoriban minden háznál, minden családfőnek volt „szőlleje”, és a saját borukat tették az év legnagyobb és legszentebb ünnepén az asztalra. Mellé került még alma, dió …

Rovatunk ez évi, utolsó részében megpróbáltuk a régi hagyományokat és a mai szokásokat – a szőlőművelés területén – szimbiózisba hozni. Hiszen többen vannak olyan szőlősgazdák a környékünkön, akik az őseik tanítását követve – de ötvözve az újabb vívmányokkal – őrzik az ültetvényeiket, művelik a szőlőjüket. Ábrahám János vajdacserfői birtokán és pincészetében nem első alkalommal vendégeskedtünk, és elsőként egy kicsit „szakmáztunk” – hiszen tudni kell azt, milyen nehézségek árán kerül az a bizonyos újbor az asztalra. – Én büszke vagyok az idei boraimra, de majd tavasszal kiderül, a borversenyeken, mit mondanak az ítészek róluk. Természetesen a saját ízlésem szerint készítettem a borokat, három féle fehéret, így ezek kerülnek az ünnepi asztalra. Olaszrizling, ami itt terem a saját birtokon, aztán az irsai – irsaival fertőzöttek vagyunk – mondta nevetve János – és egy homokkomáromi barátomtól hoztam egy régi francia fajtát, ami Bordeux-ból érkezett.  Kicsit másabb, kicsit savszegényebb, de aki kóstolta, nagyon ízlett neki –fogalmazott a szakember.

Az idei esztendő – csakúgy, mint az elmúlt évek mindegyike, próbára tette a mezőgazdaságban dolgozókat, és nagy kihívások elé állította a szőlészeket, borászokat is. János azt mondta: szinte ketté volt vágva az év, az első felében a sok csapadék, majd az aszály, de aki meg tudott küzdeni a kihívásokkal, jó évet zárhat, és szép újbort tehet az ünnepi asztalra. – Terméskiesésről persze beszélhetünk, hiszen a csapadékhiány miatt kevesebb lett a mennyiség, és több helyen felütötte magát a fertőzés. De még mindig azt mondom, ha odafigyelt a gazda, időben lépett, akkor valóban már ízletes, szép bor kerül az asztalra – szögezte le Ábrahám János.

Egy ködös téli hétköznapon látogattuk meg a pincét, amelyet a vén körtefa jelez. Szinte harapni lehetett a csendet. A városi zajokhoz szokott füleknek ez kimondottan furcsa, ám egyben nyugtató jelenség. Ábrahám János édesapja is állandó vendéglátónk, mindig együtt vannak „kint a hegyen”. Most is nagy szeretettel hozta a pincéből az almát, a diót, és legfőképpen a szeretetét. A hagyományokról szólva fia, János még több mindent elárult. - A karácsonyi időszakban folyamatosak a rokonlátogatások, én szívesen adom a saját boromat egy-egy ünnepre. Itt vannak a jeles napok: Éva, Tamás, János, István… olyan napok, amikor biztos, hogy egy-egy családban ünnepelni kell. Ez összehozza a családot, a családokat, és egy saját borral is meg lehet ünnepelni, megtisztelni az ünnepeltet. Akár egy beszélgetés erejéig, akár egy kiadós vacsora mellé kísérőnek – a gazdának ez mindig büszkeség – mondta a pince gazdája. Búcsúzóul feltettünk egy kérdést – nem véletlenül. Az a bizonyos Szent János, vagy János áldás, ma is élő hagyomány Zalában. -  Ez az utolsó pohár gyakorlatilag. Végezetül igyuk meg a János áldomást. Utána széled szét a társaság, vagy éppen mi is akkor megyünk haza. Ezt hívjuk mi János áldomásnak. Édesapám is azt mondja mindig: „Menjél fiam, indíts be a kocsit, bezárom a pincét, megiszom még ezt az utolsó János áldomást! Akkor még a két kortyocskáját, a hagyomány miatt megteszi. És megyünk haza, fáradtan a munka után, de békésen.

VINCZE Adél

fotó: Novák Viktor