Csapdáról, szénhidrogén-kutatásról, nyelvtanulásról, dr. Koncz Istvánnal, a földtudományok kandidátusával

Koncz István félévvel ezelőtt, 82 éves korában fejezte be munkáját, tette le kezéből a műszereket. Valójában 2001-ben vonult nyugdíjba, de még 20 évig folytatta tevékenységét az OGIL laborban. Geológusokkal együtt utazott szerte a nagyvilágba kőzetmintákat gyűjteni, s az volt a feladata, hogy megmondja, egy területen hol érdemes kutatni. Úgy is fogalmazhatnánk, mindennapos tevékenysége tulajdonképpen megelőzte, egyúttal megalapozta a szénhidrogén-bányászat további fejlődését.

Beszélgetésünk rendhagyóan indult, nem tudtuk szó nélkül hagyni a bányászok közelgő jeles ünnepét, az Országos Bányásznapot, melyet 1951-től szeptember első vasárnapján ünnepel a szakma. Hajdanán az olajosok nagy családjába való tartozás rangot, tiszteletet jelentett. Egy-egy összejövetel alkalmával büszkén emlékeztettek rá fúrósok, termelősök, irodai alkalmazottak egyaránt, ha a szüleik, nagyszüleik a szénhidrogén-bányászatban dolgoztak. Mára már erősen megkopott ez a jelző, nincs jelentősége, talán csak így bányásznap idején jut a régiek eszébe.

– Milyen emlékeket idéz fel önben ez a nap? – kértük egy kis kitérőre Koncz Istvánt.  

– A bányásznap, a szakma ünnepe mindenkit érintett, aki az olajiparban dolgozott. Legyen az geológus, vagy bárki. Az olajosok nagy családjába tartozás generációs kérdés. Az én generációm, meg az előttem lévők így érezték, de az utánam következők már egyre kevésbé.   A segítőkészség és az együvé tartozás akkor még élt. A mostani korosztályra, a 30-40 évesekre ez már nem igaz. Én úgy szoktam fogalmazni, ha most lennék egyetemista, nem biztos, hogy az olajipart választanám, mert ez az együvé tartozás már nem igen van meg, és én rettenetesen sajnálom a mai fiatal nemzedéket, mert személytelenné vált a munkájuk, teljesítményük – fogalmazta meg véleményét a szakember.

– Mit is mondott nekem Buda Ernő bányamérnök a ’90-es évek elején?

– Pista baj van!

– Mi baj van Ernő bátyám? – kérdeztem.

– Az, hogy kalmárok kezébe kerültünk. Ezzel mindent megmondott. A ’90-es évek elején már látszott, hogy olyan irányba megy az olajipar, ami nem közösséget épít, vagy fenntart. Nincs is rá indokuk a mai fiataloknak, hogy azt mondják, az olajosok nagy családjába tartoznak, és erre büszkék. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam. Már korábban látszott, hogy a bányászati részt mindenképpen le akarják építeni, főleg Kanizsát. Itt is kezdték. Ez azért baj, mert az OKGT és a jogelődje, a MAORT is új mezők megtalálásával és a termelés beindításával tudott építkezni. Akkora extraprofitra tettek szert, hogy abból tudták a finomítót és a vegyipart is fejleszteni az olajiparon belül. A mostani közgazdász szemlélet pedig olyan, hogy ami holnap eredményt hoz, csak az a jó. Ezzel ellentétben a kutatásban 30 évenként van találat, de az kitart 50 évig.

Koncz István, a földtudományok kandidátusa 1939-ben született Budapesten. Vegyészmérnöki diplomája megszerzését követően három tanévig tanított mérnök-tanárként fizikai kémiát, szerves kémiai technológiát, valamint laboratóriumi gyakorlatokat vezetett a Winkler Lajos Vegyipari és Zsigmondy Vilmos Kőolajbányászati, Mélyfúróipari Technikumban Nagykanizsán. 1967-ben az Országos Kőolaj- és Gázipari Trösztnél kutatómérnökként kezdte el olajipari pályáját. Előbb csoportvezető volt, majd 1970-től osztályvezetővé nevezték ki. 1971-től tudományos tanácsadó beosztásban dolgozott. A MOL Nyrt. geológiai részlegeiben szénhidrogén-kutatási szakértő volt. 2001-ben nyugállományba vonult, majd egyéni vállalkozóként szerződéses keretek között a MOL Nyrt. számára készített összefoglaló értékeléseket, tanulmányokat. Szakmai munkássága elsősorban olajkihozatal-növelő és rétegkezelő eljárások kutatására, fluidum- és kőzet-elemzési, szerves geokémiai módszerek fejlesztésére terjedt ki. Tudományos munkássága a szénhidrogén-kutatás szerves geokémiai módszereihez, azok alkalmazásához kötődött. Disszertációja sikeres védését követően a Magyar Tudományos Akadémia a földtudományok kandidátusává nyilvánította. Számos publikációja jelent meg hazai és külföldi szaklapokban. Az Egyetem Szenátusa Arany Diploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevékenységét.

Belementem a csapdájukba, eljöttem Kanizsára

– A dunaföldvári gimnáziumot elvégezve a vegyészmérnöki pályát céloztam meg. Föl is vettek a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karára, és azt 1963-ban el is végeztem. Akkoriban ahány ember tanult az évfolyamon, annyi munkahelyet hirdettek meg, és ezekből kötelező volt egyet elfogadni. Én a Debreceni Vegyipari Technikumot kaptam meg. A Nehézipari Minisztériumban a technikum igazgatójának a jelenlétében tudtam meg, hogy technikus-tanári pozíciót tudnak ajánlani, de valójában Nagykanizsára kell a tanár, csak azért nem hirdették meg Kanizsát, mert az határvidék, és ide nem szívesen jönnek. Így aztán bementem a csapdájukba, eljöttem Kanizsára, és 3 évet tanítottam. Közben megismerkedtem az olajbányászati részen tanító óraadókkal, és 1967-ben átmentem az OKGT Kutatási Fejlesztési Főosztályának laborjába, a későbbi OGIL laborba dolgozni. Ott azonban minden évben meg kellett küzdeni azért, hogy a labor fennmaradhasson, mert folyamatosan azt lebegtették előttünk, hogy nem kellünk. Közben egy csomó cikket írtam, elkészítettem a kandidátusi értekezésemet, amit az Akadémián megvédtem, és ez alapján 1984-ben megkaptam a kandidátusi címet. A Magyar Tudományos Akadémia Köztestületi tagjaként dolgoztam tovább az akadémián belül.

A fogyást kipótolni, tulajdonképpen ez a feladata a szénhidrogén-kutatásnak

A munkakörömre az volt a jellemző, ha például a MOL egy koncessziós területet kapott, az első csoportban utaztam el a geológusokkal együtt kőzetmintákat gyűjteni, információkat szerezni arról, hogy hol érdemes fúrni.

A felszíni szeizmika olyan, hogy kimutatja a földfelszín alatti szerkezetet, azt, hogy hol lehetnek olyan helyek, ahol a szénhidrogén felhalmozódhatott. De hogy van-e benne szénhidrogén, azt nem tudja megmondani. Az én dolgom, a működésem lényege az volt, hogy megmondjam, valószínűsítsem azt, hogy például a 10 szerkezet közül melyik az a kettő vagy három, ahol nagyobb valószínűséggel fellelhető kőolaj vagy földgáz. Ez mind azon alapult, hogy kőzetmintákat gyűjtöttünk, a kutatófúrások anyagait vizsgáltuk, és én készítettem el az értelmezését. Ilyen alapon jártunk Tunéziában, Pakisztánban, Ománban és Jemenben.

Az olajbányászat mindig abból élt, hogy új előfordulásokat kutatott fel. Tehát, ha nincs új készlet, akkor nincs a „kamrában” semmi. A fogyást kipótolni, tulajdonképpen ez a feladata a szénhidrogén-kutatásnak. Én ebben a vonalban voltam és részint a cikkek kapcsán ebben vagyok benn.

– Ki folytatja ezt a tevékenységet ön után?

– A Vár utcai laboratóriumot 3-4 évvel ezelőtt megszüntették. A műszereket felköltöztették Pestre, a társaság szétszéledt, nem hiszem, hogy az olajiparban dolgoznának. Egyetlen személyről tudok csak, aki elfogadta a pesti munkahelyet, esetleg Békásmegyeren lehet egy-két olyan ember, aki a geológiai, geokémiai értelmezést elkészíti, de velük már nincs kapcsolatom.

Sokat olvas és nyelveket tanul

– Mivel foglalja le magát a megsokasodott szabadidejében?

– Szakcikkeket írok a Földtani Közlönybe, valamint a Kőolaj és Földgáz című kiadványba, amíg az meg nem szűnik. A kőolaj és a földgázok geokémiájáról szóló cikkekben meg kell mondani, hogy repednek-e kőzetek vagy nem, mert különben nem jön ki belőlük semmi. Végig sorra vettem a nagyobb mezőket, bemutatva, hogy miből keletkezett és mi volt az anyakőzete a nagylengyeli, a lovászi, a budafai olajnak, aztán Algyő és Pusztaföldvár környéke következett a felsorolásban.

Ezen kívül sokat olvasok, és nyelveket tanulok. Minden nap vagy olaszt, vagy angolt. Leülök a számítógép elé, és ha valamit nem értek, akkor megpróbálom a fordítóprogrammal kibogozni a jelentését. Korábban, az egyetemi időszak alatt ’58-63-ig már tanultam olaszul magán úton. A történelmi barátság miatt pedig lengyelül. A szépirodalmon kívül a történelem és a földrajz érdekel. Most éppen Heinrich Böll: A nyolcadik parancsolat című könyvét olvasom.

Feleségem középiskolai tanár volt, ő matematikából diákokat korrepetál. Az unokákkal való foglalatosság mellett ezek töltik ki a nyugdíjas éveinket.

Mindez tulajdonképpen egy terápia, hiszen az ember mozgatja az agyát, hogyha idegen nyelvet tanul vagy szakcikket ír, és ha olvas, akkor is…

Bakonyi Erzsébet

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Kanizsa Újság 2021. augusztus 13-án megjelent számában olvasható.