Május végén végleg bezárta kapuit a Dunántúli Kőolajipari Gépgyár
A nagy múltú, egykor 2000 főnek munkát adó gépgyár legutolsó 80 munkavállalója május végén hagyta el a vállalatot. Az évtizedeken keresztül Nagykanizsa egyik büszkeségének számító cég még megérte a 75 éves jubileumát, aztán néhány hónappal később végleg bezárt, melyet az elmúlt évtized radikális veszteségeivel indokolták.
Szerencsésnek mondhatták magukat azok a dolgozók, akik még időben nyugdíjba vonulhattak, és nem voltak részesei a legkeservesebb időszaknak. Bár ők is elérzékenyülnek, ha szóba kerül egykori munkahelyük, a családias légkör, az a példaértékű vezetői hozzáállás, ami sokáig jellemezte országos szinten is a gyárat.
Kállay Sándor nyugdíjas gépészmérnök is így van ezzel az érzéssel. A szívéhez nőtt a gépgyár, ha elmegy a cég mellett, mindig eszébe jut, hogy az ő munkája is benne van.
– Olaj-környezetben, Bázakerettyén születtem 1948-ban – mondja a világ legtermészetesebb módján beszélgetőtársam, a 2007-ben nyugdíjba vonult Kállay Sándor, aki a Kállai család harmadik generációját képviselte a gyárban. Nagyapja, az Erdélyből származó Kállai Albert egyszerű munkásemberként, kárpitosként szintén ott dolgozott nyugdíjazásáig. Autó és fúrási gépházponyvákat varrtak.
Édesapja, a lovászi üzemből termelési főosztályvezetőként Kanizsára helyezett Kállai Sándor 1964 januárjától egészen nyugdíjazásáig, 1980 decemberéig látta el ugyanott az igazgatói teendőket. Az ifjú Kállay Sándor 1969-ben elektroműszerészként került a gépgyárba, ahol eleinte a hagyományos könyvelőgépek, számológépek javításával foglalkozott, majd 2 évvel később másik területre, a gépjavításokkal foglalkozó csoporthoz helyezték. Ő is, mint sokan mások, folyamatosan ismerkedett az új technológiával.
Miután a gyártócégnél elsajátították a géppark működtetését, a 70-es évek második felében szállították le NDK-ból az NC számjegyvezérlésű esztergagépeket. Aztán rábízták a csoportvezetői feladatokat az országosan elsőként Nagykanizsán bevezetésre került berendezéseket működtető csoportban. Közben a továbbképzések sorozata következett, és elvégezte a műszaki egyetemet.
– A gépek javítása volt a mindenem – jelentette ki meggyőzően. – Valóságos élményt jelentett, amikor meg kellett keresni egy hatalmas berendezés hibáját, a kijavítása után pedig öröm volt látni, hogy feléledt!
Ebben az időszakban sokat fejlődött a cég, ekkor épült az új MEO-központ vizsgálóval, megújult a 8-as számú járműjavító üzem, új automata rendszerű hőkezelő kemencék kerültek a gyárba. Közben főművezetői feladatokkal bízták meg az üzemfenntartásnál. A rendszerváltás, a privatizáció, a számítógépes technika bevezetése sok újat hozott, de a megrendelésállomány már ebben az időszakban hanyatlani kezdett.
– Tulajdonképpen belecsöppentem egy olyan időszakba, amikor a fejlesztések jellemezték a gyárat – összegezte mindezek ellenére elégedetten.
Ha korszakokra lehetne bontani a DKG működését, akkor azt hiszem, nem tévednénk sokat, ha azt mondanánk, ez az időszak volt a gépgyár aranykora.
– S hogy a pályaválasztás idején milyen lehetett az apai ráhatás az ifjabb Kállay Sándorra?
– Az elején megkérdezte tőlem, melyik területen dolgoznék szívesen. Én azt válaszoltam, hogy a gépek között szeretnék lenni, a gépek javításával szeretnék foglalkozni. Ettől ne is próbáljon senki eltéríteni! Gyerekkoromban nem mertem neki ellentmondani, mert könnyen megkaptam volna érte a magamét. Azt láttam, hogy édesapám egy szigorú és következetes ember volt a gyárban is. Rendszeresen bejárt az üzemcsarnokokba, megállt az embereknél, kivétel nélkül beszélgetett velük, akár a forgácssöprővel is. Megkérdezte tőlük, mi a problémájuk. Azt vettem észre, hogy nem nagyon tudták úgymond „megetetni”, mert ha valaki mondott neki valamit a másikról, akkor egyből odahívta a másikat is, és megkérdezte tőlük, hogy tényleg így volt-e.
A kazánház gőzdudája jó ideje elhallgatott, nem jelzi többé a munkakezdést és a befejezést, amihez még a város másik végén lakók is igazodni tudtak…
Bakonyi Erzsébet
Fotó: Bakonyi Erzsébet és archív képek