Péter Árpád: Ki hogy (érti)…

Annyi mindent kéne még elmondanom, s ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom, hogy elmeséljem, milyen jó, hogy itt vagyunk, s mint a régi jó barátok, egyet mondunk s egyet gondolunk.

Mint a villám tépte magányos fenyő, mint a vizét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő, mint a fáradt vándor, ki némán enni kér, otthont, házat, hazát, nyugalmat már többé nem remél, s bár a lényeget még nem értheted, amíg nem éltél nehéz éveket, hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk.

Mint a leszakított haldokló virág, mint az öt millió magyar, akit nem hall a nagyvilág, mint porba hullott mag, mi többé nem ered, ha nem vigyázol ránk, olyanok leszünk mi is, nélküled.

Volt valamikor egy régi világ, akkor élt apám, dédapám, nagyapám, tették a dolgukat, nem kérdeztek semmit, tudták az életet, jó volt magyarnak lenni. Van nekünk egy zászlónk, mit nem téphetnek szét, a színek maradnak, akármilyen a szél; álmaimban álmodtam, jó lenne szeretni, legyen olyan hely, hol jó magyarnak lenni. Legyen végre egy ország, hol a szavakat kimondhatják, legyen végre egy nép, mely elmondhatja kínját, legyen végre sok ember, kik tudják, hol a mennyország, az lesz az a hely, mit úgy hívnak Magyarország. A csillagok messze a Föld szívébe látnak, kik hosszú úton vándoroltak, itt hazát találtak, ha elvették, mi tiéd volt, vissza kell azt venni, Isten ujja megérintett: jó lesz magyarnak lenni.

Maradnak az igazak és a jók, a tiszták és békességesek, erdők, hegyek, tanok és emberek, jól gondolja meg, ki mit cselekszik. Likasszák már az égben fönt a rostát, s a csillagok tengelyét olajozzák szorgalmas angyalok. És lészen csillagfordulás megint, és miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia, s ki mint vetett, azonképpen arat.

Mert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad.

Csak egy nap az élet, s ez már a délután, kúsznak az árnyak az otthonom falán. Még fényes az égbolt, vakító még a Nap, de látod, a pályán már lefelé halad. S eljön az este, és álmodunk is majd talán. De hogy mily álmok jönnek - ki tudja ezt még délután? Csak egy nap az élet, s lassan lealkonyul, a játéknak vége, s a függöny lehull.

Ha messze mész, mit elhagytál, végig elkísér, az út kanyarog szerteszét - a vége megtalálja majd az elejét. Ha messze mész, előtted nincs határ, az otthonod mégis visszavár, ne szólj, ha fáj, tiéd a szenvedély, nem hagyhatod, mi örökre benned él. Egy ember elkövethet hűtlenséget, aljasságot, igen, a legrosszabbat is, gyilkolhat, s belülről tiszta marad. A cselekedet még nem az igazság. Mindig csak következmény.

A végén nem számít semmit a világ. Csak az számít, ami a szívünkben marad.

----------

(Készült Wass Albert, Márai Sándor, Bródy János, az Ismerős Arcok és a Kormorán szövegrészleteinek felhasználásával.)