Áttörés Caporettónál – első rész
A brit-francia csapatok 1917. tavaszi, nagy offenzívájának idején az olasz hadvezetés is akcióba lépett, és 1917. május 12-én megindította a 10. isonzói támadását. Az offenzíva ismét sikertelen volt, és már június első napjaiban összeomlott. Eközben IV. Károly, az 1916. év végén trónra lépő Habsburg uralkodó, sógora, Sixtus pármai herceg, a belga hadsereg főtisztje révén kapcsolatba lépett az antanthatalmakkal, és kilátásba helyezte egy monarchista különbéke lehetőségét.
Az olaszok azonban nem engedtek, így 1917. augusztus 18. és szeptember 13. között megint rohamra indultak, immár a 11. isonzói csatát indították el. A heves támadást a Monarchia csapatai újfent visszaverték, és meghiúsították az olaszok Trieszt irányú áttörését is, de hatalmas, negyedmillió fős veszteséget szenvedtek el. IV. Károly különbékét kereső tapogatózásait megtudva, a német hadvezetés hirtelen engedékenyebb lett, és beleegyezett abba, hogy csapatokat küld a Monarchia megsegítésére, hogy legyőzze végre az újra és újra rohamozó taljánokat. A német csapatok szállítása 1917. szeptember 15. napjával meg is kezdődött. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetése eltökélte, hogy megvalósítja Conrad tábornok régi elképzelését: az Isonzó mellől és Dél-Tirolból egyszerre kiinduló támadással bekerítik az olasz hadsereget. De mivel egy ilyen hadművelethez még a beérkező német erősítéssel együtt sem rendelkezett elegendő katonával a Monarchia, azért az egyirányból való megkerülés mellett döntöttek.
A sikeres hadművelet első feltételeként a Flitsch és Tolmein városoknál végrehajtott áttörést kellett teljesíteni, amelynek során a német segítséggel újonnan létrehozott, 14. hadsereg (7 német és 8 osztrák-magyar hadosztályból) Cividale, Codroipo irányába tört volna előre, és a városok elfoglalása után, a síkságra kijutva az olaszokat a Tagliamento folyó mögé szorította volna vissza a tervek szerint. Az Isonzó arcvonalon álló Boroevichadsereg-csoport 2. hadseregének jobb szárnya pedig azt a feladatot kapta, hogy a főcsapáshoz felzárkózva, a szemben álló olasz erőket Görz – Palmanova irányú kisegítő támadással lekösse. A hadműveleti terv véglegesítésekor a 2. hadseregtől délre, az Adriai-tengerig terjedő arcvonalszakaszon álló 1. Isonzó-hadsereg is támadó feladatot kapott. Azonban a tervezett hadművelet sikerét a terepviszonyok már eleve kétségessé tették: a csapásmérő erőknek már a megindulás után rögtön le kellett küzdenie az Isonzó folyó nyugati partja mentén húzódó, közel 1700 méteres hegyvonulatot, ahol a feljutás közben a támadók teljesen ki lesznek téve a talján tüzérség oldalazótüzének is. Ezen utóbbi tény miatt a monarchistákkal szemben álló 2. olasz hadsereg parancsnoka, Capello tábornok egy ilyen támadásban egyáltalán nem hitt.
Az osztrák csapásmérő erők 1917 októberének közepére felvonultak a támadáshoz, amit egy váratlan esemény teljesen megzavart: Cassano falunál a bosznia-hercegovinai 1. gyalogezred V. zászlóalja, a szlovén származású tisztjeik irányításával megnyitotta az állásaikat az olaszok előtt. A taljánok Feltre város elfoglalásának szándékával gyors ütemben haladtak előre, és az osztrák-magyar 62. hadosztályt komolyan fenyegették. A Monarchia egységei Borgo városán keresztül indítottak ellenlökést, ami sikerre vezetett, mert az olaszokat eredeti állásaikba szorította vissza. A hadvezetés a soknemzetiségű monarchista csapatok közé a bajor alpesi hadtest zászlóaljait helyezte el a hasonló események elkerülésének szándékával, és 1917. október 22-ére a tüzérséget – 1500 löveg és több mint 400 aknavető – is felvonultatta, miközben a tüzérütegek vontatásához használt lóállományt 80 ezer patásra növelték. A monarchista támadás október 24-én indult meg, a főcsapást végrehajtó, 15 hadosztálynyi osztrák-magyar – német erők 1922 löveggel rendelkeztek, ebből a 14. hadsereg 9 hadosztállyal és 1231 löveggel bírt. A 14. hadsereggel szemben 8 olasz hadosztály védett, 1188 löveggel, de ezekből az erőkből az áttörés szakaszára mindössze 3 hadosztály és 552 löveg jutott.
Dr. Papp Attila