Családban maradt a kreativitás

Aki vendégségbe megy a Bodó családhoz, a nappaliba lépve láthatja, szorgos emberekhez érkezett: népi motívumokkal díszített bútorok, gyertyák, fotók és sok más, kézzel készült tárgy teszi igazán otthonossá, meghitté a homokkomáromi házat. A szülők – Bodó Tamás és felesége – kreativitását, illetve az alkotómunka iránti alázatát öt gyermekük örökölte.

Bodó Tamást talán nem kell bemutatni a térségben élőknek: sokan gyertyaöntőként ismerik – idestova húsz éve vette át a homokkomáromi nővérek kérésére a kolostorban kialakított, és akkor egy ideje már használaton kívüli műhelyt, ahol azóta is folyamatosan készülnek az oltár- és díszgyertyák. De Tamásról azt is tudni lehet, hogy a fényképezőgépe nélkül egy tapodtat sem tesz.

– A ’80-as években stoppolva bejártam Európát, és mindenhová vittem magammal a gépemet – meséli. – Ez az időszak egyébként sokat elárul rólam: soha nem voltam az a fajta ember, aki precízen előre megtervez mindent, és aztán ahhoz tartja magát. Ennek megfelelően elég fordulatosan alakult az életem.

Tamás mindig is erős késztetést érzett arra, hogy valami kézzel foghatót hozzon létre. Eredeti végzettsége szerint aranyműves, de csak rövid ideig dolgozott a szakmában. Mikor Budapestről vidékre költözött, jött a gyertyaöntés, a fotózás pedig gyerekkora óta érdekelte. Kreativitását valószínűleg édesanyjától örökölte, aki sokat festett – a fővárosi lakásukat kalocsai minták sora díszítette. Az otthoni légkör akkor, majd egy generációval később is kedvezett az alkotókedvnek. Mikor szeptember elején Bodó Tamásnak fotókiállítása nyílt Hosszúvölgyön, a képei mellett lánya és legkisebb fia munkáit is meg lehetett nézni: a Balázs által készített hokedlit Veronika dekorálta pirogravírozóval.

–  Tulajdonképp úgy nőttünk fel, hogy mindig azt láttuk, valamin épp dolgoznak a szüleink – veszi át a szót Veronika. – Apu, amikor nem a munkahelyén vagy a gyertyaöntő műhelyben van, itthon szerkeszti a fotóit, anyu pedig szintén díszít gyertyát, sőt, az üvegfestéshez is ért. Én pedig már kislányként is sokféle kézműves hobbit kipróbáltam: hímeztem, ahogy a mamám mutatta, gyöngyöt fűztem, ékszert készítettem, két-három éve pedig kipróbáltam a pirográfiát – és a szerelem azóta is tart.

A pirogravírozáshoz semmi egyébre, csak egy speciális pákára van szükség – amint felforrósodik a hegye, hozzá lehet látni szinte bármilyen fafelület „rajzolásához”. A fiatal lány szerint nem egy bonyolult dolog, édesapja viszont úgy látja, akinek nincs hozzá kézügyessége, de legfőképp türelme, könnyen belesülhet – akár szó szerint is. Veronikát ez a veszély nem fenyegeti: az ékszeres doboztól kezdve a fali képen át édesanyja fakanaláig bármiben meglátja a lehetőséget kreativitása kibontakoztatására.

– A hosszúvölgyi kiállításon bemutatott hokedli, valamint annak nagyobb testvére is így készült. Amikor Bazsi befejezte a széket, rögtön megkérdeztem tőle, kidíszíthetem-e? – mondja Veronika. – Mivel kifejezetten autentikus népi motívumokat szerettem volna rá rajzolni, kisebb kutatómunkába kezdtem, s végül a kalotaszegi írásos minták mellett döntöttem.

Míg a Budapesten tanuló lány számára a pirográfia hobbi – a kikapcsolódás olyan formája, amely időről időre csitítja a főváros nyüzsgését, addig apjának a fotózás egyszerre szenvedély és önkifejezés. Tamás gondolatai mostanában sokat forognak Beregszász körül: egy kisebb csapattal rendszeresen visszatér oda, hogy segítse az ottani magyarokat. Ilyenkor a fényképezőgépét is viszi magával.

– Beregszászon van egy körülbelül hatezer fős nyomortelep: az ott élők gyakorlatilag teljesen a társadalom perifériájára szorultak, és elképesztő körülmények között élnek. Amikor oda megérkezik az ember, olyan, mintha egy másik világba csöppenne. Ez egy nagyon zárt közösség, ennek megfelelően sok időbe telt, mire a helyiek elfogadtak minket, s elhitték, hogy nem akarunk rosszat nekik – sőt, épp ellenkezőleg. Még ha csak kevéssel is, de segíteni szeretnénk, és megtalálni azokat a kitörési pontokat, amik – különösen a fiataloknak – egy jobb élet reményét jelenthetik.

Tamás sokáig gondolkodott azon, hogy a beregszászi fotókat egyáltalán közzé tegye-e. Végül arra jutott, valakinek talán épp az jelent majd egy szalmaszálat, hogy a történetére felfigyelnek a fotók által. Azóta egyébként már jelentkeztek is olyanok, akik akár anyagilag, akár más adományokkal segítenék a határon túli, mélyszegénységben élő magyarokat.

Nemes Dóra