Érdekes emberek, érdekes történetek 122. - A város Európa e pontján archiváltan élő történelem, az emlékezet és képzelet megszentelt helye
Nagykanizsa Megyei Jogú Város Közgyűlése Mohai V. Lajos írónak, költőnek, irodalomtörténésznek lokálpatriotizmusáért, gazdag életművéért a „Nagykanizsa Megyei Jogú Város Díszpolgára” kitüntető címet adományozta. Az író a Város Napja alkalmából rendezett díszközgyűlésen vette át az elismerést Horváth Jácint polgármestertől.
Mohai V. Lajos 1956-ban született Nagykanizsán. Tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte, és 1989-ben Kosztolányi vidékszemléletéből írott disszertációjával szerzett doktori címet. Alapító tagja a szépírók társaságának, tagja tagja a Magyar Írószövetségnek, a Mészöly Miklós Egyesületnek és a Magyar alkotóművészek Országos Egyesületének. Idén jelent meg a 30. kötete. Munkásságát számos díjjal ismerték el, köztük 2019-ben a Nagykanizsa Megyei Jogú Város Címere kitüntetéssel. Mohai V. Lajos életében Kanizsa a világ központja. A város és egyben egy kultúra hordozója. Kanizsa vált költői és írói életművének közismert emblémájává. Munkásságával mindannyiunk számára példát mutat a szülőhely tiszteletére és az alkotói elhivatottságra.
A kitüntetés átvételét követően Mohai V. Lajos e szavakkal köszönte meg a díjat:
Engedjék meg, hogy életem e nevezetes óráján Önökhöz szóljak.
1956. július 21-dikén Anyám nem ment be a kórházba, pedig a fájdalmai figyelmeztették, hogy hamarosan megindulhat a szülés. Sietve hívtak Katonarétről bábát, hogy hozzáfogjon a legszükségesebb teendőkhöz.
Forró nyári nap volt, szombat, kevéssel múlt dél, az utcai szobák fenyőfái alatt állt a levegő. Erről a napról az egész család olyan gyengédséggel beszélt, mintha egyedül ez a nap hozott volna szerencsét ránk.
Amikor járni tanultam, az út fától fáig tartott, eltévedni nem lehetett.
A gyermekkor, ahol utamra leltem, ma is egyhelyben áll, és az élet végéhez közeledve sem fakul meg a színe.
Mielőtt az utolsó pillanat eljönne, haladékot kérnék, és a hozzám siető városszéli patak vizében a korán ébredő gyerek arcát keresném.
Ez a legtisztább tükör, amibe valaha is belenéztem.
A Rózsa utcában, Anyám, körömcipője hegyével kötötte össze a konyhakő mintáit az univerzummal:
mozdulatlan pöttyöt követ némán,
melancholia ringatja őt árván,
ha föllármázza a tarka élet,
úgy tesz, hogy álmodja az egészet.
A születés helye mindent eldöntött. Odakint volt a város. A városom.
A város Európa e pontján archiváltan élő történelem, az emlékezet és képzelet megszentelt helye.
Közel esnek hozzá az Alpok nyúlványai és az Adria fényzománcos hulláma.
A város utcái között térkép nélkül is könnyű eligazodni.
A belvárosi paloták sorát és a ferencjózsefi korban épült kaszárnyákat hosszúkás, falusias, jobbára sváb mintára készült házak váltják föl, veteményeskertekkel, ősszel érő gyümölcsösökkel.
A házak homlokzatáról itt-ott már letöredeztek a stukkók, a henger alakú oszlopok sérüléseit – ezek háborús sebek – kijavították, malterral kitöltötték, a falakat tavaszonként sárgára meszelték.
A kertek mögött nagy szántók és széles mezők veszik körbe a szélső házakat.
A Deák-tér három egymásba kulcsolódó park középső része.
Mögötte, a keleti irányban húzódó háromszögletű liget az Eötvös-tér, nyugatra, a Fő utca lejtőjének végén az Erzsébet-tér található, ennek kiterjedése és nagysága a két zöldterület kétszerese.
A tér légies hatást nyújt.
Ez az elrendezés fölidézi Zágráb központját a Főpályaudvartól a Székesegyházig.
Csak ott a talaj emelkedik, itt pedig ereszkedik.
A két város távolsága mintegy százhatvan kilométer, egymással szemben fekszenek, a Fölsőtemplom és a Székesegyház közötti teret végeláthatatlan mezők és erdőségek tagolják.
Szabad szemmel a két város egymásba kulcsolódó parkjait lehet megfigyelni; ehhez azonban megfelelő helyet kell találnunk.
A városban a Fölsőtemplom előtti, terméskőből kirakott lépcsősor ez a hely, Zágrábban a Főpályaudvar előtti tér, ahol a keskeny nyomtávú villamosok éles csengettyűhanggal figyelmeztetik a járókelőket, ha a megállóból elindulnak.
A város követei a madarak.
A madarak a legkíméletlenebb körülmények között is kitartanak a város mellett, ahogy kitartottak évszázadokon keresztül.
A város fölött nap nap után óvatosan átszelik a levegőt, észak felé a Romlottvárig repülnek, dél felé a magasdi majorig, majd hullámzó vonalakban visszaszállnak a fészkeikre.
Az ég nem nyeli el őket, a messzeség is csak annyira, ameddig elér a szem.
Toronyiránt térnek haza, oda, ahonnan elindultak.
Ez a sors jutott nekik, a világ erre teremtette őket.
Kanizsa az örökzöldek városa.
Az emberek a házak elé kiültetik ezeket a mediterrán növényeket, mindenhová, ahol csak találnak egy talpalatnyi földet -- a járda mellett, vagy az útszélen.
Gondos odafigyeléssel sövényt húznak belőlük, ezek nagy esőzések után órákig csuromvizesek, és frissességet árasztanak magukból.
Szinte harsog a város a zöldtől.
Ez lenyűgöz.
Kanizsa sűrű hőséggel izzik a kánikulában.
A földet ezernyi láthatatlan szál köti az Éghez.
A városi kertészet virággruppjai fénylenek a mediterrán naptól, melyből nemcsak Zágráb részesül.
Kanizsa, az archiváltan élő város, az örökké csordogáló utcai kutak városa. A kutak fölé hársak hajolnak, a hársak zenéjétől megrészegül a város, így minden nap ünnepnappá válik.
Znojemsky cseh sörfőző mester mellett a Teleki utcai néma suszter áll, jobbról szenesek és üvegfúvók jönnek, balról lépdelnek az amerikai olajosok utódai, tisztes iparosok és galambszürkehajú tisztviselők közelednek, és a katonák – a folyamatosan itt állomásozó katonaság.
Ezt már a Bátyám magyarázta a vasúti gyaloghídon állva, amikor a síneket néztük a mélyben, és vártuk a Pest felől érkező vonatot a 424-es gőzmozdonnyal, mely alighogy túlfutott alattunk, kieresztette a kazán szürkésfehér füstjét.
A füst ottfelejtette magát a város fölött.
Szerettük ezt a pillanatot, belemerültünk a pillanatba.
A Sétakert zöld kupolája alatt a gimnázium igazgatója Weöres Sándor Psyché című verseskötetét olvasta. Mert a városban a költészet órája nem áll meg.
Mohai V. Lajos vallomása után barangoljunk vele tovább, tegyünk egy sétát művein keresztül szeretett városunk letűnt világába.
Folyamatosan álmodik Kanizsáról, a régi világról, a régi emberekről. Ezeket az álmait számtalan könyvében, versben és prózában is megörökítette. Könyvei bemutatóinak a városlakók is részesei lehettek. A vén diófa, a sörgyári kocsikísérők szentélye, A tintaceruza a sörösládában, A Rózsa utcától Nakonxipánig, A Rózsa utca, retrospektív, A bátyám hazavitte a halált, A Kanizsai Hidegház, a Bel canto (Álom a régi Kanizsáról), hogy néhányat említsünk, mind-mind Kanizsára irányítják az olvasó figyelmét.
- Ha hallhatnánk róla, ezekben a könyvekben mit szeretett volna megörökíteni.
- Mindenekelőtt a szerencse kedvezését, hogy ebben a városban születtem, és abban az utcában, a régi Rózsa utcában, és abban a családban, ahová a „gólya hozott”. A születés helye, mely mindent eldöntött, azért fontos, hogy az ember visszataláljon önmagához. Ha ez nem történik meg, egész életében sötétben tapogatódzik. Nekem az irodalmi érzékenység jutott részemül: a saját életemre való rálátás nem ment, nem mehetett egykettőre, állomásai, pontosabban megállóhelyei azok a könyvek, amelyek egymás után következtek és remélem, következnek még az írói pályán.
- Mikor találkozhatunk önnel ismét Kanizsán?
- Június 13-dikán, szombaton délután a Plakátházban lesz beszélgetés a munkáimról. Örömmel tölt el, hogy gondoltak rám a városi könyvtár vezetői, és remélem, hogy a régi Rózsa utcaiakkal is találkozom majd.
- Milyen műveken dolgozik?
- Esszéimnek többé-kevésbé összegyűjtött négy könyve után költői és prózai munkákon dolgozom. Folytatom a családi fragmentek, a város helyeinek írói „földolgozását”, abban a szellemben, amit Claudio Magris, Trieszt nagy írója így fejezett ki: „a helyek a föltekeredett idő gombolyagai”. Az egyik könyv címe: Utazás a gyermekkor mélyére, a másik prózafüzéré: Közép-európai szín. A suszterház gerendája a címe annak a készülő kéziratnak, amely 1963. szeptember 17-dikén játszódik Kanizsán. Persze, hogy minden úgy alakuljon, ahogy az ember eltervezi, mindenekelőtt szerencse és egészség szerencse kell.
- Mit jelent önnek Zágráb, a hasonlatosság a két város között?
- Gyerekkoromban Kanizsán, aki akarta, foghatta a zágrábi tévé adásait. A mi családunk akarta. Zágráb, régi vonzalmam, amit irodalmi, kultúrtörténeti olvasmányaim később fölerősítettek, de a Zágrábhoz fűződő érzésvilág első jelei a gyermekkoromban keletkeztek. Azóta többször jártam Zágrábban, alkalmam volt a két város közötti hasonlóságot, nemcsak korai, hatvanas évekbeli nosztalgiáim, hanem a monarchikus városépítészeti hagyomány, „a hely szelleme” alapján fölfedezni. Szeretem Zágrábot. A Főpályaudvartól a Székesegyházig húzódó három téren otthon érzem magamat, „szinte kanizsaiasan”.
Bakonyi Erzsébet
(Megjelenet a Kanizsa Újság 2026. május 20-ai számában.)