Érdekes emberek, érdekes történetek 121. - Talán nekem is sikerül egy kicsi lépést tennem ahhoz, hogy békésebb, szebb világot teremtsünk

Idén 781. évfordulóját ünnepeljük Nagykanizsa első írásos említésének. IV. Béla 1245. április 20-án kelt adománylevelében szerepelt először Kanizsa városának neve. Ennek emlékére a közgyűlés április utolsó péntekét nyilvánította a Város Napjának. Ekkor kerül sor hagyományosan az ünnepi közgyűlésre, amelyen elismerik a Nagykanizsán és Nagykanizsáért tevékenykedő polgártársainkat. 

Nagykanizsa Megyei Jogú Város Közgyűlése Prof. Dr. Balázs Judit nagykanizsai születésű közgazdásznak, írónak Nagykanizsa város hírnevének öregbítéséért, kiemelkedő szakmai életútja elismeréseként a „Nagykanizsa Megyei Jogú Város Díszpolgára” kitüntető címet adományozta. 

A nagykanizsai születésű közgazdász, biztonságpolitikus – e területen szerezte az egyik doktori címét is ­, és író már fiatalon elkerült szülővárosából, életútja pedig számos országon át vezetett. Pályafutása során oktatott a berlini Humboldt egyetem falai között, valamint Egyiptomban és a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem intézményében is. A Nyugat-magyarországi Egyetem Világgazdaságtani Tanszékének vezetőjeként, majd a Nyugat-magyarországi Egyetem nemzetközi rektorhelyetteseként is tevékenykedett, később pedig a kaposvári egyetemen létrejött iszlám tudományok kutatóintézetének tudományos igazgatója lett. Négy évtizede aktív, vezető szerepet vállal különböző békeszervezetek munkájában, amelynek elismeréseként 2020-ban Békenagyköveti címet kapott. Íróként 28 kötete jelent meg, amelyek a közgazdaságtan, az iszlám tudományok, a biztonságpolitika és utazásainak élményei köré épülnek. Több mint 50 országban szerzett tapasztalatai nemcsak szakmai látókörét szélesítették, hanem mély emberi megértésre is tanítottak. Arra a felismerésre, hogy minden ember egyformán különböző. 

A kitüntetés átvételét követően köszönőbeszédében Balázs Judit így fogalmazott: 

Nagyon elfogódott vagyok, mert úgy éreztem, mintha lepergett volna előttem az életem. Sok év telt el azóta, hogy megláttam a napvilágot, sok szép iskolai év után nagyon hamar kikerültem a nagyvilágba. Életemet nagyon korán feltettem arra, hogy  talán nekem is sikerül valahogy egy kicsi lépést tennem ahhoz, hogy békésebb, szebb világot teremtsünk. Békekutató misszióban vettem részt, nem egész eseménytelenül és nem egész veszélytelenül. Egy alkalommal, amikor éppen Közép-Afrikában jártam és egy nagyon-nagyon veszélyes helyzetbe kerültem, akkor mint egy fogózkodóként az jutott eszembe, hogy édes Jó Istenem, csak még egyszer Nagykanizsán lehetnék! És lehettem, mert amikor első gyermekemet vártam, arra gondoltam, hogy Kanizsán kell megszületnie, hiszen a szüleim még éltek. Azonban meglepetés ért, mert ikreim lettek. Életem legboldogabb évét itt töltöttem. Fiatal anyaként gondtalanul, egészségesen végigjártam még egyszer az ismert utcákat, felkerestem a régi osztálytársaimat, barátaimat. Ezt a most megjelent könyvem egy fejezetében meg is örökítettem. Az élet nagyon sokfelé elsodort. Mindig nagyon-nagy szeretettel gondoltam vissza a városra, és amit útravalónak kaptam a szüleimtől, a barátaimtól, a tanáraimtól és magától a várostól is, szinte kötelezővé tette számomra, hogy soha ne hozzak szégyent rájuk. A jövőre nézve nagyon sok szépet, jót, további gyarapodást kívánok a városnak. További szépülést, mert azt azért nyomon tudtam követni, hogy folyamatos a szépülés, de ez rám is feladatokat ró, hiszen egy ilyen kitüntetés egyúttal kötelezettséget is jelent. Kötelezettséget, hogy amennyiben még szerény erőmből telik, legalábbis a város hírnevét tudjam öregbíteni. Végezetül szebb szavakat nem találok, mint Ady Endre szavait, és őt idézném a gondolatsor befejezésképpen egy kissé átalakítva:

„Föl-föl dobott kő, földedre hullva, Szeretett városom újra, meg újra Hazajön a fiad, illetve a lányod.”

A közgazdász professzorral telefonon beszélgettünk könyveiről, utazási élményeiről és a családjáról.

Németország a falon innen és túl 

A legutóbbi, 28. könyvem a hobbi könyvek sorozatban jelent meg, a tudományos könyveim a békekutatásról, a biztonságpolitikáról szólnak. Amikor jött a Covid, nagyon bezárva éreztem magam, nem nagyon volt kedvem biztonságpolitikával foglalkozni, és akkor kezdtem el azokról az országokról írni, ahol hivatalos úton voltam. Nagyon kevés országba utaztam turistaként, de azokat is leírtam. A két hete megjelent könyvem Németországról szól. Németország a falon innen és túl, a címe. Több mint 10 évet éltem Kelet-Németországban, Kelet-Berlinben, és ott jártam egyetemre. Akkor tapasztaltam meg a kelet-német életet, és azt, mit jelent a fal tövében, közvetlen a „Nyugat” tövében élni. Én átjárhattam Nyugat-Berlinbe, de ezt titkoltam a németek előtt, mert nem akartam, hogy kivételezett magyarnak tűnjek. Még jóval az egyesülés előtt visszakerültem Magyarországra, most pedig egy német barátom van, aki a német haditengerészet admirálisa volt. Ő is Kelet-Németországban élt. Most a németországi életet tapasztaltam meg, ennek a bizonyos visszásságait elég kritikusan írom le a könyvben. Valójában ott asszimiláció történt és nem egyesítés, mert a kelet-németeket most is másodrendű állampolgároknak tartják, de ennek történelmi gyökerei is vannak. Mindig a keleti területek voltak a szegényebb mezőgazdasági területek, ellentétben a Ruhr-vidék, az iparosodott nyugati területekkel. Történelmi hagyományai is vannak ennek a történelmi megosztottságnak, hiszen Németország nagyon sokáig, 1871-ig tartományokból állt. Ez a tartományi elkülönültség jelenleg is nagyon jellemző Németországra, és a tartományi öntudat is él az emberekben. 

Több könyvemnek volt bemutatója Kanizsán. Éppen Halmos Ildikó igazgató asszony érdeklődésére elmondtam, egy török szakácskönyvet írok éppen. Egy unikum lesz ez a könyv. Recepteket is tartalmaz, de előtte kultúrtörténeti érdekességként leírom, hogyan működött a szultáni konyha. Ahogy az Oszmán Birodalom terjeszkedett, és újabb és újabb területeket igáztak le és csatoltak az Oszmán Birodalomhoz, megismerkedtek az újonnan megszerzett területek ételeivel, amit beépítettek a szultáni konyhába. Tulajdonképpen a bekerült ételek fémjelzik az oszmán birodalom terjedését. Én ezt próbálom végig kísérni. 

A Béke nagykövete, a Nemzetközi Béketeremtők Ligájának főtitkára

Az 1600 tagot számláló nagy nemzetközi szervezetnek lettem a főtitkára, és minden más tevékenységem a háttérbe szorult, mert a sok szervezési munka lefoglalta az időmet, és egy kicsit elcsúsztak a dolgaim. 

Az útleírásokon és élményeken kívül több a hobbi könyvem száma, mert ezekben  nemcsak azt írtam le, hogy például milyen képtár található az adott városban. Az egyik könyvem Dél-Afrikáról szól, ahol fél évig kormánytanácsadóként dolgoztam. Egyiptomban pedig 3 évig tanítottam egyetemen. A férjem nem sokkal előtte hunyt el, egyedül utaztam Egyiptomba. Ott is az élet sűrűjében éltem, de meg kell mondanom, nagyon szerettem Egyiptomban lenni, és nagyon szerettem tanítani. Ezekben a könyvekben leírom az ottani életet. Egyedül voltam magyar, egy külföldi sem oktatott rajtam kívül az egyetemen. Kivételezett helyzetbe kerültem, mert a rektor rögtön megbízott az egész szekció vezetésével, ami nekem egy nagy megtiszteltetést jelentett, egyúttal kínosan is éreztem magam, hogy az ott élők fölé „ültettek”. Nagyon visszafogottan folytattam a tevékenységemet, igyekeztem a háttérben maradni, mert úgy éreztem, kínos lehet nekik, hogy idejön egy külföldi, és mindjárt föléjük helyezik. Végül kellemes kapcsolat alakult ki a kollégákkal, a hallgatóim is nagyon kedvesek voltak. Mint magyar nő, angol alapon német nyelvet is tanítottam araboknak. Egyszer csak megjelent nálam egy delegáció, és azt kérték, fogadjam el őket gyerekeimnek. Sofőröm volt, kocsit használhattam, és amikor kiszálltam az autóból, a lakásomnál vártak a hallgatók, és elkérték a retikülömet, hogy azt se kelljen cipelnem. Az egyetem bizonyos szociális funkciót is ellátott azért, hogy több embernek tudjanak munkát adni. Minimális feladatokra is fölvettek embereket, hogy valami kis fizetéshez hozzájuthassanak. Én nagyra értékeltem az egyetemnek ezt a megnyilvánulását. A szabadidőmben három kötetben megírtam a XVI. századtól, több évszázadot átölelő török gazdaság történetét, amit a turkológus hallgatók tankönyvnek használnak.

Végül azért jöttem haza, mert akkor kezdődött az Arab Tavasz, a rektort börtönbe zárták, az oktatás szünetelt, állandóak voltak a tüntetések, jobbnak láttam hazajönni Magyarországra. 

Virágcsokor a szülők sírjára

Szomorú voltam, hogy a lányaim nem tudtak eljönni az ünnepségre. Elmondhatom, nagyon sikeresek, a két gyerekem a magyar rendezői a Hunyadi című filmnek. Az egyik lányom ügyvéd, ő volt a jogtanácsosa az egész alkotásnak, a másik pedig a producere volt, ő szabadúszó filmes. A gyerekeim máig is ennek a filmnek a bűvöletében élnek. Most azért nem tudtak lejönni, mert a készülő, a Gyertyák csonkig égnek című filmnek a szereplői, és egy sokszereplős vásári jelenetet vettek fel éppen aznap. Lenne folytatása a Hunyadi filmnek is, Hunyadi Mátyás címmel, ha nyer támogatást a pályázatuk. Két unokám van, azt szoktam mondani, az egyik okos, a másik szép, de nem egészen így van. Az egyik alkalmazott matematikát tanul Angliában, a világ második legjobb egyetemén. A másik unokámat a tanulás nem annyira érdekli, ő valószínűleg az idegen nyelvekből fog megélni. A gyerekeim hét nyelvet beszélnek, az unokáim csak négyet, és én is ennyit. 

A szüleim itt vannak eltemetve Kanizsán, és a szép csokrot, amit az ünnepség előtt Horváth Jácint polgármester úrtól kaptam, kivittem a szüleim sírjára. A többi, ismerőseimtől kapott virágokat hazavittem Budapestre. 

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2026. május 6-ai számában.)