Úton, útfélen...

Jártában-keltében találkozhat az ember olyan pillanatokkal, olyan emberi megnyilvánulásokkal, amelyeket legszívesebben azonnal közhírré tenne. Vagy legalábbis egy jó szót, köszönetet mondana annak a személynek, aki ama bizonyos jelenetnek a szereplője. Szerencsére vannak olyan pillanatok egy újságíró életében, amikor ezt megteheti, és papírra veti a történetet. A Nőnaphoz közeledve három hölgy történetét osztjuk meg olvasóinkkal. 

Dr. Kiss Judit háziorvosról egy betege, Marika mesélt ismerőseinek a buszra várakozva. Megosztotta velük azt a történetet, amikor az elhunyt egyedül élő szomszédasszonyának a doktornő búcsúzóul megsimogatta az arcát, és mondtak érte egy Miatyánkot. - Az eset nem derült volna ki ­ magyarázza a doktornő, ha Marika nem figyelt volna föl arra, hogy a szomszédasszonyát másfél napja nem látja. Értesítte a rendőröket, akik feltörték az ajtót, s miután a rendelőnk a szomszédban van, nekem is szólt. Abban a szituációban mi voltunk ketten, őérte más nem mondhatott egy fohászt, és nem mondhatta azt, hogy Isten nyugosztalja. Ez egy egyszerű emberi gesztus volt mind a kettőnktől, hogy elköszöntünk tőle. Az orvosnak embernek is kell lenni. Azt a pácienst, aki hozzánk fordul, az emberi tulajdonságával együtt kell nézni, és ővele úgy kell bánni, hogy együtt tudjunk működni. Emberség nélkül talán semmilyen foglalkozást nem lehet végezni. Aki meg emberekkel foglalkozik, annak meg kell tudni érteni az embereket, sokszor kellene valami megnyugtatót, vigasztalót mondania, de nem mindig sikerül. 

A szüleimet fiatal korukban komoly krónikus betegségek sújtották, ami miatt a testvéremmel megtapasztaltuk azt, hogy az egészségügyi ellátásnak, a segítségnek egy családban milyen nagy szerepe van, és mennyire megnyugtató, hogyha megkapják a szükséges támogatást. Mi ebben nőttünk fel, és azt kellett megtapasztalnunk, hogy a betegségeik ellenére ők a szolgáló szeretet, a megbízhatóság és a minden körülmények közötti helytállást élték elénk, s mi ebben követni szerettük volna példájukat. Lehet, hogy az ő betegségüknek szerepe volt abban, hogy én ezt a hivatást választottam. Először belgyógyászati osztályon dolgoztam, ahol csodálatos orvosok és nővérek tanítottak a hivatás csínjára, bínjára, az emberekkel való bánásmódra. Nagyon sokat köszönhetek annak, hogy olyan környezetbe vezérelt engem a gondviselés, ahol a kollégáktól csak jót lehetett tanulni. A munkatársaim is mindig olyanok voltak, akik előre vitték az ügyet, azonos volt a gondolkodásmódunk, és a betegeket is maximálisan támogatták, segítették. Jelenleg is egy nagyszerű csapat tagjaként gyógyíthatok. 

A Miháld felé közlekedő távolsági járat tempósan, zökkenőmentesen siklott felfelé a sánci domboldalon, mintha nyoma sem lenne a kátyúknak, és rázkódásmentesen állt meg a temető előtti buszmegállóban, ami bizonyára függ a jármű állapotától is. Az autóbuszt Németh Réka Mercédesz vezette. Nem régóta dolgozok Kanizsán, júniusban kértem az áthelyezésemet Zalaegerszegről Nagykanizsára. Egyébként 2022-ben kezdtem el autóbuszt vezetni a Volánbusznál. Házasságkötés révén költöztünk, és most már a kanizsai vonzáskörzethez tartozunk. Sofőr-családban nőttem föl, nekem ez nagyon sokat jelent. A szüleim kamionsofőrök, a testvérem pedig mozdonyvezető. A férjem is buszsofőr, minálunk mindenki a vezetésnek él így, vagy úgy. Nem könnyű ez a pálya, a szépségét én a hosszabb járatokban találom meg, amikor elmegyek Sopronba, Budapestre, vagy régebben Szegedre. Teljesen más utazóközönséggel találkozik az ember, mint a város-közeli járatokon. Ahogy telik az idő, talán annak van szépsége, hogy látjuk az emberi sorsokat, és látjuk a gyerekeket felnőni. Például, akivel a férjem valamikor iskolába járt busszal, most kollégák vagyunk. A különjáratozásnak megint másfajta természete van. Ott jobban magára van utalva az ember, viszont gyönyörű helyeken járhat. Természetesen a különjárat napirendjétől és az úti céltól függően ketten is kellünk a vezetéshez.

Pintérné Nagy Edinával autómentés közben találkoztunk. Egy hűvös februári  reggelen készségesen, gyorsan állt a bajba jutott autós rendelkezésére. Munkaruhába öltözve, ugyanolyan mozdulattal, „férfiasan” segítette parkolóba kormányozni az üzemképtelen járművet, mint a férje. Elmondta, hogy miért választotta ezt a nem kis figyelmet, erőt, állandó készenlétet igénylő foglalkozást: A férjemmel közös vállalkozásunk van már 2000 óta, de az autómentést csak 2022 januárjától végezzük 4 különböző felszereltségű járművel Magyarország, Horvátország és Szlovénia területén a hét minden napján 0-24 órában. Egyéni vállalkozásomat 2023 decemberében indítottam azzal a céllal, hogy férjemnek segíteni tudjak az összetettebb feladatok megoldásában. Igazából az autómentés hagyományosan férfias szakmának számít, de a férjem szakmai irányításának köszönhetően nagyon megszerettem a segítségnyújtás ezen formáját. A rengeteg pozitív visszajelzés, amit kapunk az ügyfelek részéről megerősít abban, hogy ezt a szakmát csak elszántsággal, odaadással, szakszerű és precíz hozzáállással lehet végezni. A munka folyamán mindig tudásunk legjavát adjuk, vigyázunk az ügyfelekre és a vagyontárgyaik épségére. 

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2026. február 25-ei számában.)