A kanizsai „kiképzőtábortól” az országos életműdíjig

Junior női kosárlabda bajnokság B döntője Zalakaroson, majd Olaszország, de itthon hétköznap délutánonként már nincs megállás, a Cserháti-csarnok palánk-mozgató hidraulikája máris működésbe lép. Amúgy Gábor Erzsébet, a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége életműdíjasa instrukcióit követtük…

- …. jöjjön három előtt le a csarnokba, ott a lányok edzését megelőzően tudunk beszélgetni – igazított útba valamivel korábban telefonon Erzsi, a Kanizsai Vadmacskák SE szakmai vezetője, egyben vezetőedzője.

A helyszínen, amikor a palánkok mozgásba léptek, már a lelátórész egyik szegletéből bújt elő a kanizsai női kosárlabda éltetője, a rendszert beindító technika egy nézőtéri alsó sarokból hozható működésbe, s az ilyenfajta előkészület lényegében minden tréning előtt „szertartás”.

- Látja, ezt is rendbe hoztuk annak idején, az intézménnyel karöltve – folytatja a kosaras tréner. – Annak idején, amikor az NB I-ben itt pattogtattunk a Vasúttal, a focistáktól a ’70-es években Doszpoth Viliék, Sötyéék (Söjtör László – a szerk.) itt ültek és fedőket csapkodva szurkoltak nekünk a Bányászból. Na, de miért is jött, csak nem a megjelenés előtt álló, a kanizsai kosárlabdáról szóló könyvről szeretne kérdezni? A könyvtárból Kardos Ferenc rajta van ám az ügyön.

- Egyelőre nem, viszont talán tudja, indult egy sorozatunk az újságban nagykanizsai, vagy a várossal kapcsolatba hozható sportoló nagyságokról. Eljött az ideje, hogy önt is megszólaltassuk.

- Szerencséje van, mivel az említett kiadvány miatt elég sok írott és képi anyag van kint a kocsiban, azokból mutathatok meg bőven illusztrációként. Megnézheti, mit alkottak eddig a „Gábor-lágerben” – fordul oda felnevetve.

- Hogy mondta, milyen tábor?

- Nem is tudja? Az egyik korábbi, majd későbbi válogatott kosárlabdázóm, Varga Zsófia, aki azért elég szép pályaívet futott be Győr-Moson-Sopronban, mondta ezt arra, amikor jöttek az extrém feladatok. Féltették, hogy bírja-e azokat az edzésmódszereket, erre felelte, amit ő kibírt Kanizsán a Gábor Erzsinél, azt követően nehéz újat mutatni neki.

- Apropó válogatottak, számolja, hány játékosa ölthetett nemzeti mezt?

- Tényleg komoly számolást kellene végezni, az biztos, hogy több tucatnyi az utánpótlás csapatokban szerepet kapott kosárlabdázók száma, de a teljesség igénye nélkül Zsovár Orsolyától Horváth Zsuzsannán és Varga Zsófián át Kiss Virágig az NB I A csoportja mellett (felső képünkön Gábor Erzsébet fotóján a balról rohamozó Varga Zsófia és Kiss Virág bajnokin történt csatározását mutatja - a szerk.) azért a felnőtt válogatottban is jó néhányan debütáltak.

- Hogyan találta meg a tehetségeket, akiket a kanizsaiakon kívül végül ide tudott hozni?

- Nézze, az utánpótlás bajnokságokban azért sokat jöttünk-mentünk, s amikor Somogyban, Tolnában, vagy mondjuk Ajka környékén játszottunk, kiszúrtuk Hugi nénivel (Kovács Magdolnával – a szerk.) együtt, hogy az ellenfélnél jól mozog valaki a palánkok alatt. Odamentünk hozzá azzal, hogy te miért is kosarazol? Gyere Kanizsára, nálunk van, vagy lesz NB I, akár addig is eljuttathatunk. Így azért lehetett rátalálni csiszolatlan gyémántokra.

- Most is menne ez?

- Hát, az biztos, hogy változik a világ, mennek az évek, s ebben az is benne van, hogy én is többször éreztem, amikor a Vadmacskáknál voltam, vagyok edző: 2-3 évente lényegében szükség van egy kis visszavonulásra, háttérbe húzódásra.

- Miben változott ön, vannak úgymond látványos jelei ennek?

- Már kevesebbet kiabálok, meg nem úgy (mosolyodik el), de azért a kollégákkal csináljuk rendületlenül, még ha érezzük is, hogy a fiatalokat egyre nehezebb motiválni.

- Egy idényben számos bajnoki pontvadászatban szerepelnek, marad még mondjuk energia, idő arra, hogy egy jó Sopron-, anno PVSK-, vagy éppen egy-egy Győr-meccset élőben megnézzenek?

- Régebben sokat mentünk tényleg, de most már Hugi néha mondja, lassabban hajtsak, a szövetségbe meg már ő szokott inkább felutazni.

- Azért tavaly tavasszal ön sem úszta meg a fővárosi kiruccanást…

- Értem, mire céloz, ha az ember valakiknek eszébe jut, hogy életműdíjjal ismerjék el munkáját, talán nem kis dolog, s ezt mondom kellő szerénységgel. Aztán, hogy az egész terem felállva tapsol az átadás pillanatában, azt tényleg nem gondoltam volna. Szinte alig tudtam fogadni a gratulációkat, szegedi, miskolci, győri, pesti kollégák jöttek oda Széki Zsuzsával az élen, s persze elnézést azoktól, akikkel ott és akkor nem tudtam egy jót beszélgetni. Bár, tudja mi esett a legjobban?

- Hallgatom…

-  Amikor a kosárlabda egyik hazai ikonja, Iványi Dalma kijelentette, szeretne olyan szakmai munkát végezni, mint Erzsi néni az évtizedek alatt, az azért nem esik rosszul az embernek.

- Akkor alighanem még bőven folytatni fogja egy ilyen téma-felütést követően, jól gondolom?

- Persze, lendület még van (alsó képünkön látható, még mostanság is adja az instrukciókat a Vadmacskáknál - a szerk.), de úgy érzem, számomra egyre inkább már a zalakarosi nyugodtság a fontos. A fürdőváros a jó kis utánpótlás tornáival, érezzék jól magukat a fiatalok az ország minden részéből, de azért tanuljanak is valamit ebből a csodálatos sportágból, mint amilyen a kosárlabda! Akkor már nem csináltuk hiába.

A beszélgetés feldolgozása itt ezúttal zárul, de a téma olyan, mint a Csillagok háborúja grandiózus filmprojekt esetében – ott a Cserháti-csarnok lelátóján annyi minden hangzott el a kezdetekről, a még aktív sportpályafutásról, mielőtt az edzői pálya szóba került volna, hogy azt egy másik részben foglalnánk össze, s valamivel később azt is tálalnánk olvasóink felé.

P.L.

(Fotók: PL)