Úgy képzeltem el magam, mint egy partjelzőt, aki a pálya széléről be tud kiabálni, és ennek néha akár hatása is lehet

Újságíró, szociológus, biológia-földrajz szakos tanár, 1999 – 2023 között a Kossuth Rádió tudósítója. Rikli Ferenccel a lakásukon beszélgettünk, ami évtizedeken keresztül a munkahelyéül is szolgált. A természetet a felesége, Éva lopta be az otthonukba a szebbnél szebb növényeivel. A megnyugtató látványt az emeletre felágaskodó csavaros fűz ágai és az évszakok változását bemutató panorámaablak még tovább erősíti. Ennél szebb környezetet el sem lehetne képzelni az alkotómunkához.

Rikli Ferenc gimnazistaként Bázakerettyéről indult, s miután munkája révén szinte bejárta az egész Dunántúlt, hétvégi házat mégsem abban a csodafaluban vett, hanem a Bucsuta-börzöncei szőlőhegyen. Beszélgetésünk végén az is kiderült, ez nem volt véletlen, nemcsak a szép táj húzta oda a szívét, hanem a „gyökerek” is.

– Bázakerettye rengeteget tett hozzá az életemhez. Az olajipar az 1930-as évek végétől a semmiből teremtett ott egy olyan, szélesebb értelemben vett kultúrát, ami addig nem volt jellemző erre a térségre. Kerettye az olajipar miatt unikális lett, és ott felnőni fantasztikus élmény volt. A szülőktől elvárták, hogy a gyerekek továbbtanuljanak. Egy ilyen miliőből jöttem, határozott előnyökkel. Az első végzettségem biológia-földrajz szakos tanár, de 1982-ben Kanizsán nem volt szükség új, fiatal tanárokra. Volt egy átmeneti periódus, amikor Nagyrécsén dolgoztam a cigány kollégiumban a feleségemmel együtt. Jeles államvizsgával szereztem meg a diplomát, de miután úgy láttam, nem tudok vele elhelyezkedni, az első adandó alkalommal váltottam, így kerültem a Zalai Hírlaphoz. Gyakornoki állást hirdettek és több fiatalt is felvettek abban az időben. Ez igazi mélymerülést jelentett a valóságba, a főiskola után szembetalálkozni azzal, hogy egészen más a való világ. Még a rendszerváltás előtt jártam Budapestre, a MUOSZ Újságíró Iskolába. Igazi élmény volt látni, hogy bár itthon még semmit sem éreztünk belőle, de Budapesten akkor már pezsgett a politikai élet. Így amikor hazajöttem, már egészen más szemmel néztem a világot – idézte fel Ferenc.

– Miért választottad az újságírói pályát?

– Mindig volt bennem valamiféle igazságérzet. Nagyon idegesített, ha azt láttam, hogy packáznak az emberekkel. Nagy rádióhallgató és tévéhíradó-néző voltam már gyerekként is és nagyon tetszett amikor az újságírók „belementek” ilyen helyzetekbe és megforgatták egy picit azokat, akik visszaéltek a hatalmukkal. Vannak ismerőseim, akik értetlenkedtek, amikor azt mondtam: én úgy képzelem magamat, mint egy partjelzőt, aki a pálya széléről figyel. Nem kell tudni focizni, de a szabályokat számon lehet kérni. Abban az időszakban dolgoztam a Zalai Hírlap kanizsai fiókszerkesztőségben, amikor már zajlott a rendszerváltás és amikor például Mózes Pál tanácselnök megbukott. Csak megjegyzem, egy olyan ügyben, ami manapság már föl sem keltené az emberek figyelmét. Akkor alakultak a pártok is, köztük az MDF Tarnóczky Attiláékkal, akik nagyon elcsodálkoztak, amikor megjelentem az alakuló ülésükön, mert nem tudták eldönteni, hogy miért vagyok ott. Provokátor vagyok vagy be akarok lépni? De én csak a munkámat végeztem, újságíró vagyok – mondtam – és szeretnék beszámolni a hírlapban arról, hogy ti, 16-an, a Kazanlak körút egyik biciklitárolójában létrehoztátok az MDF kanizsai szervezetét. Aztán a másik pofont a szerkesztőségben kaptam, amikor leadtam az anyagot és közölték velem, miért gondolom, hogy meg akarják jelentetni azt, hogy alakult egy ellenzéki párt Kanizsán. De azért egy mínuszos hír csak lett belőle.

Ezután átcsábítottak a Városi Tévéhez, így tévéztem is egy keveset. Abban az időben indult a Juventus Rádió, az ország első kereskedelmi rádiója Siófokon. Öt-hat évig jártam oda műsort vezetni, szerkeszteni, ahogy az idő tájt kijártam hetente a lendvai Muravidéki Magyar Rádióba is dolgozni. Megtanultam hát valamennyit a tévézésből, a rádiózásból is, de nem lettem hűtlen az írott sajtóhoz sem, miután felkértek a Pécsett alakult regionális hetilap, a Helyzet Zala megyei régiós tudósítójának. Olyan emberek szerkesztették az újságot, mint Havasi János, aki később párizsi kulturális attasé is lett és Belénessy Csaba, aki később, pécsi tudósítóként kollégám lett a Magyar Rádiónál. Az első 10 évem így telt a sajtóban. 

Mindig ilyen kettősség jellemezte a munkámat. Kanizsán éltem, de folyamatosan volt egyfajta nagyobb tér, amit kezeltem. ’91-ben kerültem külsősként a Kossuth Rádió krónikájához. Váratlanul nekem kellett tudósítást készítenem egy zalaegerszegi eseményről, ahol Göncz Árpád akkori köztársasági elnök találkozott a délszláv háború menekültjeivel. Ez volt az első anyagom, aztán egyre többet kértek. Lassan bedolgoztam magamat oda is. Ennek volt egy sajátos pikantériája, mert miután költözni nem akartam, sikerült „átlopnom” Kanizsára a zalai tudósítói helyet Egerszegről. Akkor, és egyébként azóta is, Zalát leszámítva, mindenütt a megyeszékhelyen vannak a tudósítók az országban. Aztán ’93 körül jött a Kanizsa és Vidéke Extra is, annak lettem a szerkesztője. Abban az időben tehát 3-4 féle dolgot is lehetett csinálni párhuzamosan, amit ma már vagy nem bírna az ember, vagy már nem is nagyon engednék a „gazdái”. 

Közben persze történtek emlékezetes dolgok is. Amikor ’89 decemberében kitört a román forradalom, a kanizsaiak hatalmas gyűjtésbe kezdtek, és az élelmiszereket, könyveket, ruhaneműket Kele József pótkocsis IFA teherautójával ti vittétek ki Erdélybe. Az első segélyszállítmánnyal Aradig, a másodikkal Székelyudvarhelyig, a harmadikkal Kovásznáig jutottatok el. Dr. Dúll Gáborral Székelyudvarhelyre például rengeteg olyan egészségügyi műszert, eszközt vitettek ki, amire ott akkor nagyon nagy szükség volt. 

Kovásznán mi voltunk azok, akik a kanizsai segélyszállítmánnyal megalapoztuk a testvérvárosi kapcsolatot. Marosvásárhelyen pedig Hajdú György operatőrrel, az Erdélyből Kanizsára áttelepült Csiki Csabáné –, aki sokat segített a beszédem csiszolásában – közvetítésével interjút készíthettünk Sütő András íróval. Meghatározó élmény volt a nála töltött fél nap. 

Vonaton született a Ki kicsoda könyvsorozathoz ötlete, majd jött a Kanizsai Enciklopédia

Budapestről egy rádiós értekezletről hazafelé utazva, a Hócipő hetilapban olvastam egy Ki kicsoda szócikket a rádió és a tv akkori elnökéről. Mindketten műszaki területről jöttek, s valamifajta ágazati ki kicsodából vette át a lap a névszócikkeiket. Rácsodálkoztam, hiszen a klasszikus who’s who-kat ismertem, de részterületeikkel még nem találkoztam. Ezek után miért ne lehetne egy városról készíteni ilyet? – merengtem el. Lehetett! Először 1994-ben Kanizsáról, majd az évek során számos dunántúli megyeszékhelyről készítettünk ilyet az Extra szerkesztőségében. Az első kötet laparculatát Ludvig Zoltán készítette el nekünk, a nyelvi felügyeletét pedig, induláskor, dr. Ördög Ferenc vállalta. Végül is Molnár Lászlóval közösen mintegy 30 kötetet hívtunk életre a 2000-es évek elejéig. Érdekes mostanság lapozni ezeket a könyveket… Izgalmas évek krónikái ezek.

Abban az időszakban érezhető érdeklődés volt a helytörténet iránt, ez alapozta meg a Kanizsai Enciklopédiát, melynek szócikkeit a meglévő írásaikból azok a helytörténetben is jártas szerzők adták, akiknek a munkáit szakmai berkekben jól ismerték és becsülték. Ez azért kihívás volt a javából … Olyan tudós emberekkel dolgozhattam együtt – a teljesség igénye nélkül, hiszen 38-an voltak, – mint Cseke Ferenc, dr. Horváth László, dr. Kerecsényi Edit, dr. Kotnyek István, Kunics Zsuzsa.  Büszke vagyok rá, hogy elfogadtak és rám bízták azokat a munkáikat, amik kitöltötték az életüket. Azóta Czupi Gyula jóvoltából, aki szintén a szerzők között volt, a városi könyvtárban digitálisan is elérhetővé tették a kötet lexikonszócikkeit. 

A Kossuth Rádióhoz, nyolc év külsőzés után, az 1990-es évek végén vettek föl. Mások katasztrófája – a sajtóban ez nem ritkaság – másnak esélyt teremthet. Így történt velem is. 1998. november 14-én éjjel engem küldtek a Nagylengyel határában történt gázkitörés helyszínére tudósítani. A 3. nap végére majdnem 40 anyagot küldtem a rádiónak a megfeszített munkáról. Miután elfojtották a kitörést, néhány nap elteltével hívtak a rádiótól, közölve: minden rendben volt, mostantól főállású tudósító vagy. Voltak évek, amikor nagyon élveztem ezt a munkát, míg aztán 2023 nyarán nyugdíjba mentem. Ma elmondhatom, hogy az elmúlt 35 év minden fontosabb eseményén ott voltam Kanizsán, Zala megyében, s az utolsó tízegynéhány évben a Balaton térségben. Ami errefelé történt, annak valamilyen módon részese és tanúja lehettem. 

– Mit nevezel újságírásnak? 

– Ezt mindig úgy fogtam fel, hogy az emberek dolgoznak, nevelik a gyerekeiket, elfoglaltak. Én vagyok az ő szemük, meg a fülük, akit mintegy elküldenek azokra az eseményekre, ahova ők nem mehetnek, mert más a feladatuk. Az én dolgom elmesélni nekik mi veszi őket körül nap mint nap. Nem volt bennem soha szándék arra, hogy alakítsam a történéseket, az volt a fontos, hogy hírt adjak róluk. Ha engem félrevezettek, akkor – könnyen lehet – én is félrevezettem az olvasókat, hallgatókat. Ha ez tendenciává válik, bizony, kopik a lendület! 

– Nem hiányzik az állandó készenlét, az újságírással járó stressz?

– Úgy tartják, az hiányzik az embernek, amit a saját idejében nem élt meg a teljes valójában. Én ezeket az éveket teljes mélységében megéltem, s emiatt nincs hiányérzetem. Most írok, kutatok, azoknak a dolgoknak élek, amit korábban csak fél lendülettel tehettem meg. Kérdezted, hogy miért nem Bázakerettyén vettem magamnak birtokot. Már vagy húsz éve kutatom családom történetét. A zalai Riklik például egy mintegy 200 éve élt vétyemi üvegfúvótól származnak, aki feltehetően Morvaországból vándorolt ide. Őrzök is néhány üvegtöredéket – magam gyűjtöttem őket –, amik az egykori hutából származnak. Az anyai ági felmenőim nevére a bucsutai szőlőhegy 1750-es évekbeli hegyvám összeírásában bukkantam rá. Ennek is köze van ahhoz, hogy ott vettem húsz éve „birtokot”. Oda akkor megyünk, amikor jól akarjuk érezni magunkat. A kutatás során, amint egy-egy ágat végigbogozok, írok belőle egy-egy történetet. Félreértés ne essék, ezek az emberek, akiknek a nyomait keresem, nem feltétlenül különlegesek, csak azt tették – ami persze amúgy hatalmas teljesítmény –, hogy éltek a saját koruk örömei és kínjai között. Családregény persze ebből nem lesz, nem vagyok író…  De lesz belőle, reményeim szerint egy Családi olvasókönyv. Hogy ezt lapozva, a mai és a jövőbeli leszármazottaknak lehessen – ha azt szeretnék –, egy képük arról: honnan jöttünk, kik vagyunk és tán arról is, hogy kik lehetünk …

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2024. november 20-ai számában)