Fotók, tablók, érmek, újságok után már könyvek is őrzik a jövőnek a kanizsai focit

„A futball megtanít olyan dolgokra, amire a világon semmi más. – Méltósággal győzni, emelt fővel veszíteni, tisztelni az ellenfelet, küzdeni önmagadért, a csapatért, egyszerűen értéket ad.” 

A fenti idézetben megfogalmazott gondolatok igazolódtak Vlaszák Géza kapussal folytatott beszélgetésünkben. Aki ismeri, tudja róla, hogy 7 évtizede a nagykanizsai labdarúgásért dolgozik. A foci az élete. A foci berkein belül helytállt játékosként, edzőként, sportvezetőként. Három könyvet is írt a kanizsai labdarúgás évtizedeiről, a 4. pedig készülőben van. Az első részében azokat az eseményeket örökíti majd meg, amik a trilógiából kimaradtak. A második részben a Fradi és Kanizsa futballtörténetét dolgozzák fel Kardos Ferenccel. A harmadik részben pedig 2015-től 2025-ig zajló eseményeket dolgozza fel, ami azért is érdekes, mert 2 éve működtetnek női labdarúgó-szakosztályt. – A könyv megjelenésének az lenne az igazi apropója, ha közben megnyernénk a bajnokságot. Bízunk benne, hogy fölkerülünk, illetve visszakerülünk oda, ahonnan 22 éve elkerültünk – mondta az egykori focista. 

Vlaszák Géza most is aktív, kétszer van naponta a pályán, a 17-es korosztály egyik edzője. Mint mondja, edzéseket már annyira nem szeret vezetni, de meccselni, utazgatni még szeret. Mint kapusképző koordinátor, irányítja a kapusedzőt, a nagyszerű Munkácsy Zsoltot és a kapusokat minden korosztálytól. Harmadik éve szervezik a fiatal kapusok találkozóját, a kapus napot, ahol a fia, ifj. Vlaszák Géza, a ZTE kapusedzője és Vertesz István, a felnőtt mostani kapusedző is részt vesz. 

– Mikor kezdődött a labda iránti érdeklődése?

– 1955-ben költöztünk Nováról Kanizsára. Édesapám, Vlaszák Flórián kötélgyártómester volt, de fiatalkorában, az 1920-as 30-as években kapus volt a Győri DAC-ban, majd Fehérvárra kerülve az ARAK (Alba Regia Atlétikai Klub) kapuját védte. Végül Zalaegerszegre került és a ZTE kapusa lett. Amikor én 1945-ben születtem, apám még nem tudta, hogy kapusdinasztiát alapít. Az első futballélményem meghatározó volt egész életemre, amikor 1955-ben a Puskás-féle magyar aranycsapat itt játszott Kanizsán egy hírverő meccset. Zalán Jóska kapus, apám sporttársa megjegyezte apámnak, hogy beviszi a gyereket labdaszedőnek. Így is történt, onnan van az én labda iránti élményem. De van még egy érdekes dátum az életemben: 1963-ban, már ifjú válogatott voltam, és Pécsre kerültem a Pécsi Dózsához, ahol Danka Imre volt az első számú kapus, aki ’55-ben a II. félidőben védett a magyar válogatottban, és akinek én labdát szedtem. De előtte én már 1962-ben bekerültem a felnőtt csapatba 17 évesen. Keszthelyen volt az első meccs. Kikaptunk ugyan 1:0-ra, de a sajtó azt írta, a fiatal kapus megállta a helyét. 

Bennmaradtam a felnőttcsapatban, ’63-64-ben viszont az ifjú válogatottal Hollandiában szerepeltünk UEFA tornán. De előtte még a Népstadionban előmeccset játszottunk az osztrák-magyar csapat ellen. Én védtem, nyertünk 2:0-ra, aztán Jugoszláviában is játszottunk a Hadsereg Stadionban, ahol mi ugyan kikaptunk 2:0-ra, de jól ment a védés. 

A pécsi évekre rátérve, nagyon kedveltek a pécsiek, szerettem ott élni, de jött Rapp Imre, az ország legjobb kapusa, és akkor én úgy gondoltam, nekem Pécs elég, és hazajöttem Kanizsára. 

Ekkor kezdődtek a futballsikerek

A MÁV NTE-nél is megfordultam, de igazándiból amikor visszatértem, az Olajbányásszal indultunk el a ’72-73-as bajnoki évben. Német Lajos volt a vezetőedző. Fölkerültünk az NB I/B-be. Na akkor kezdődött a második aranykora a kanizsai futballnak a véleményem szerint is. Az első ’49-50-ben volt, amikor a MAORT feljutott az NB I-be. Mi az NB I/B-be kerültünk, aztán sokáig NB II-ben voltunk. Lantos Mihálytól kezdve kitűnő edzők jöttek évről évre, nagyszerű csapatunk volt, 6000 néző szurkolt a lelátón. Az idegenbeli meccsekre is velünk jöttek a szurkolók, Kanizsa tulajdonképpen futball lázban volt. Ezt az időszakot nagyon szerettem, élveztem és jól is ment a játék. Ez a lelkesedés tulajdonképpen eltartott egészen 1980-ig. Akkor úgy gondoltam, a játékból nekem most már elég. Jó munkahelyet sikerült szereznem, tanultam érte, technikus lettem. Tehát nemcsak a futballból éltem abban az időben. Először kapusedzőként dolgoztam az utánpótlás csapatban, aztán megszereztem a diplomát, ami kellett a magasabb osztályhoz. 1990-ben az első csapat edzője is voltam egy ideig, aztán úgy nézett ki, engem nem nagyon kedveltek az akkori kanizsai vezetők, és lemondtam, de a fiam akkor már kapus volt. A fiam 1973-ben született meg egy olyan mérkőzés után, amikor a Békéscsabát 3:1-re megvertük. A kislányom akkor volt 5 éves. A feleségem bekerült a kórházba, és másnap Zalaegerszegen megszületett Géza. Ezek óriási időpontok voltak az életemben. 

A fiam szépen cseperedett, egyből láttam rajta, hogy a kapus sport lesz az övé. Már 6-7 éves korában kapuba állt, és elkezdett nálam játszani. 17 éves korában, serdülő, meg ifi válogatott volt, a legjobb kapus a fiatalok között. Én meg hoztam egy kapust ’85-ben, a Csáki Lacit, akiből kitűnő kapus vált. Érdekes szituáció alakult ki, mert versenybe kerültek a Gézával, hogy melyikük védjen. A Gézát nem tettem be már csak azért sem, mert sokan úgy gondolták rólam, hogy a fiamat favorizálom, de nem úgy volt. Kár, hogy nem tettem be, mert így lemaradt a ’96-os atlantai olimpiáról. Én akkor visszakerültem utánpótlás- vezetőnek, és azt vittem végig, amíg az összeomlás meg nem történt, egészen 2002-ig, amikor megszűnt az Olajbányász, mint II. osztályú csapat. 

Ezután a MÁV NTE kapta meg az Olajbányászt és elvittek mindent a pályáról, de nem tudtak indulni az NB II-ben. Tulajdonképpen 1 évre megszűnt az Olajbányászban a futball. Egy év után sikerült a pályát rendbe hoznunk, térdig érő fű borította a pályát, a szertár üres volt, és akkor Szarka Sándor barátommal és még néhányan megalapítottuk a Nagykanizsai Utánpótlás Labdarúgó Egyesületet (UFC). Én lettem az edző, de ehhez kellett, hogy Géza fiam, aki éppen az Újpest válogatott kapusa volt, hozzon létre egy alapítványt, a Nagykanizsai Gyermek és Ifjúsági Labdarúgásáért Alapítványt. Mi arra épültünk rá az UFC-vel, és 7 évig így működtünk. A ZTE-vel való jó kapcsolatomnak köszönhető, hogy a mi U-13 éveseink indulhattak a bajnokságon, ők meg adták az U-15 éves korosztályt. Akkor a KÖGÁZ támogatott bennünket úgy, hogy a pályát és az öltözőket bérbe adta. Ez így ment 7 éven át, amíg 2010-ben megkaptam a pályát és az NB-III-as csapatot. 

Öt évig a megyei bajnokságban játszott a mi csapatunk, s 5 év után, 3 évvel ezelőtt fölkerültünk az NB III-ba. Ha a Jóisten megsegít bennünket, 22 év elmúltával újra lehet NB II-es csapatunk. 

Hol van már az az idő, az a társaság, akik a „köpködőnél”, a Fő út és a Sugár út, valamint vele szemben, a Fő út és a Csengery út sarkán egy-egy meccs után megálltak, és megvitatták a mérkőzést! Lüktetett a stadion, rezgett a levegő a közönség biztatásától egy-egy mérkőzésen. Nem hiányzott az a légkör?

Nekem nagyon hiányzott, egészen eddig. Sőt, én akkor szenvedtem nagyon, amikor 5 évig a megyei csapatban játszott Kanizsa. 

Fotók, tablók, érmek, újságok után már könyvek is őrzik a jövőnek a kanizsai focit 

A könyvek megírásához a jó memóriája kevés volt Vlaszák Gézának, a könyvtárba bejárva, az akkori Zalai Közlönyökből kigyűjtötte a pontos, precíz adatokat. Így kezdte az elsőt, amit még Géza fia ajánlott az olvasóknak. A második, a MAORT-tól az Olajbányászig 1945-72 című kötet a MAORT SE történetét idézi fel. A későbbiekben Olajmunkás, Szikra, Bányász néven, ’69-től pedig Olajbányász néven működött a kanizsai futball. A gépgyár volt a támogatónk, de a város is patronált bennünket. Abban az időben jó volt futballistának lenni, mert mindenki a foci mellé állt. 1975-ben Lantos Misi bácsi, az aranycsapat egykori balbekje lett az edzőnk, akit én már láttam ’55-ben Kanizsán. Ővele bekerültünk a Felszabadulási Kupa Döntőjébe, igaz, Szolnok nyerte meg a meccset, mert a 11-esekkel többet rúgtak be, mint mi. Én kettőt kivédtem, de a drága barátaim, Doszpoték indiszponáltak voltak, és csak 1 gólt rúgtak be. 

– Melyek voltak az emlékezetes nagy napok az életében? 

– 2000-ben, a ZTE NB-I-es csapata itt játszott nálunk, mi is az NB-I-ben voltunk szintén. Keszei Feri kapusedző mellett ültem a kispadon a Kanizsánál, a ZTE kapuját meg az ifjabb Vlaszák Géza védte, és 0:0 lett az eredmény. Szurkoltam Gézának is, meg magunknak is. Nagyon nagy siker volt, amikor megalapítottuk az UFC-t, és a második évben meg tudtuk szervezni a Magyarország-Horvátország U-21-es barátságos mérkőzést válogatott szinten. Várhidi Péter volt a válogatott edzője, tulajdonképpen akkor fogadtak el minket az önkormányzatnál. 

Vlaszák Gézának példaképe volt Grosics Gyula, a kanizsaiak közül Zalán József, Kovács Győző, de ne hallgassuk el azt sem, hogy ő is példaképpé vált. Ezt legutóbb, a Puskás Stadionban, a régi játékosok évente megrendezett karácsonyán mondta el neki a 37-szeres válogatott kapus, a Portugáliában is játszó Katzircz Béla. „Te voltál a példaképem. Azért lettem kapus, mert láttalak védeni a pécsi Dózsánál.” (Géza akkor 20, Katzircz Béla pedig 10 éves volt.) 

Géza telefonjának csengőhangján az olasz himnusz szólal meg. Hogy miért? Ennek az a magyarázata, hogy amikor az olaszok felsorakoztak a mérkőzésre, Buffon, a világbajnok olasz labdarúgó kapus olyan átszellemülten énekelte a himnuszukat, hogy magával ragadta a mi kapusunkat is. Végezetül ne hagyjuk szó nélkül, azt, hogy a Vlaszák kapusdinasztia legifjabb tagja, Flórián nemcsak a dédapja nevét viszi tovább. Ő is kapus lett, de nem a füves pályán, hanem a vízben, vízilabdázóként. 

Vlaszák Géza, a Magyar Labdarúgó Szövetségtől a Magyar Labdarúgásért Kitüntetés bronz fokozatát vehette át ’97-ben. 2016-ban Nagykanizsa Sportjáért kapott elismerést a várostól, 2019-ben pedig Zala Megyei Önkormányzattól. 

BAKONYI Erzsébet         

(Megjelent a Kanizsa Újság 2024. november 6-ai számában)