Ha veri az ördög a feleségét, bújjunk be a dunna alá imádkozni!

Első hallásra, avagy olvasásra érthetetlen lehet ez a cím a fiatal generáció számára, azonban a középkorosztály és az idősebbek is jól tudják: „Ha veri az ördög a feleségét” – az azt jelenti, dörög az ég. És az égzengéssel a nyári időszakban gyakorta érkezik villámlás, villámcsapás, jégeső… elődeinknek voltak praktikái, melyekkel megpróbálták elűzni az ártó fellegeket.

Évtizedekkel ezelőtt ugyanúgy érkeztek zivatarfellegek, mint ma. Ugyanúgy volt jégeső, sőt, károkozó villámcsapás is a nyári időszakban. A nagykanizsai Thúry György Múzeum egykori és jelenlegi munkatársainak köszönhetően számos olyan tárgyi emlék, illetve adatközlés maradt fent az utókor számára, amiből megtudhatjuk, a „régiek” hogyan védekeztek, milyen praktikákat vetettek be, mikor gyűltek a sötét fellegek a falu határában. – Ilyenkor nyáron nagyon kellett félni a jégesőtől, a villámlástól, a zivatartól. És igen, megvoltak a praktikák, de kezdeném azzal, amit bizonyára sokan hallottak már, például így: „a mennydörgős ménkű!” ez a bizonyos ménkű vagy mennykő, az a bizonyos kő volt, amit ott találtak, ahol lesújtott a villám. Legalábbis így gondolták. Ezek ilyen csiszolt kövek voltak, lyukkal középen – egyébként valószínű, hogy neolit kori kőeszközök maradványai voltak. De ezeket eltették, lehetett velük gyógyítani és villámot hárítani. Még azt is megkülönböztették, melyik volt a mennydörgős ménkű vagy a tüzes ménkű. Tehát ahány féle volt, annyi neve volt – idézte a múltat Gyanó Szilvia, a Thúry György Múzeum néprajzkutatója.

Idáig csupán egy fogalmat próbáltunk tisztázni, de még számos hiedelem és praktika van a sötét fellegek ellen. A múzeum birtokában vannak olyan tárgyak, növénymaradványok, melyek igazság szerint szentelmények. A jeles napokon a régiek megszenteltették a húsvéti sonkát, a barkát, úrnapján a sátorból származó ágat és azt elvitték haza. Természetesen minden háznál volt szentelt gyertya. Így amikor érkezett a nyári zivatar dörgéssel, villámlással, ezeket elővették. – Amikor régen zsupfedeles házak voltak, az eresz alá tették őket, általánosan védtek a jégesőtől, tűzvésztől és mindenféle rontásdtól. Kerecsényi Edit például járt egy olyan háznál, ahol 12 megszentelt húsvéti sonka csontját találta meg egy háznál. És mint az fennmaradt: ha a védekezés ellenére is jöttek a csúnya fellegek, meggyújtották a szentelt gyertyát, elővették az ágat vagy a barkát és egy virágát vagy egy barkaszemet elégettek a láng felett. Illetve, mikor még nyílt tűz volt a házakban, bedobták a tűzbe a szentelt csontot vagy a gallyakat – és hittek benne, ennek a füstje feloszlatja a ronda fellegeket – mesélte Gyanó Szilvia.

Az imádság sem maradhatott el elődeink védekezéséből. A múzeum néprajzosa az adatok alapján elmondta: voltak, akik a mellékhelységbe bújtak el, és ott imádkoztak, de saját nagymamája például a dunna alá bújt el, és ott imádkozott. Tehát ez elengedhetetlen volt. Ehhez tartozik például az is, ha látták a falubeliek, hogy érkezik a vihar, megkongatták a harangot. A szőlőhegyeken is. Ahol nem volt kápolna, biztos volt harangláb és a hegypásztornak – vagy máas néven hegyőrnek volt a feladata, hogy megkongassa a harangot, melynek a hangja szintén eloszlatta a kárt okozó fellegeket – mesélte Gyanó Szilvia.

De azt a bizonyos ördögöt – aki veri a feleségét, amikor dörög az ég – nem hagyhatjuk ki a beszélgetésből.  – A néphiedelem szerint a villám az ördögöt keresi. Ahová belecsap, az ördög ott van. Nagyon kell vigyázni például a terhes asszonyokra, mert ők nagyon nagy veszélynek vannak kitéve villámlás vagy ilyen csúnya idő esetén. Ugye az ördög eleve hozzájuk próbál férkőzni. És azért, hogy az ördög ne tudja ezt megtenni, keresztbe szokták felkötni a kötényüket, és így nem tud beléjük csapni a villám. De azért is szokták így felkötni a kötényüket, mert ha megijednek a villámcsapástól, akkor hasított lett a gyereknek a szája – sorolta a néprajzkutató.

Írásunk ugyan szóbeszéd, babona és hiedelem. De ártani nem árthat egy-egy ima vagy szentelmény elégetése az érkező zivatarfellegek idején.

VINCZE Adél

fotó: Thúry György Múzeum

(Megjelent a Kanizsa Újság 2024. július 31-ei számában)