Igaza van a népi megfigyelésnek, a nagyapa domináns tulajdonsága az unokákban öröklődni tud

Dr. Polgár József ny. fogorvos, főorvos, író, tősgyökeres kanizsai. 50 évig dolgozott, mint fogorvos Nagykanizsán. Visszavonulásakor a várostól Pro Urbe kitüntetést kapott. Az 1990-ben újjáalakult Magyar Orvosi Kamara fogorvosi tagozatának alapító és elnökségi tagja, a különböző szervezeti átalakítások során a Zala Megyei és a Kanizsai Kamara alelnöke, a legutóbbi felállás szerint a fogorvosok egész országra kiterjedő területi szervezetének elnökségi tagja, illetve a Zala Vármegyei Választókerület elnöke volt. Kamarai működése elismeréséül Huszár Csaba Emlékérmet adományoztak számára. A 18., A Múlt(kór)ból című kötetét a minap mutatták be a Honvéd Kaszinóban.

Beszélgetésünkben arra voltunk kíváncsiak, kinek vagy minek a hatására választotta a fogorvosi hivatást és az írást, vagyis hogyan lett író?

Anyai ágon dédapám tekintélyes marhakereskedő volt, a megyei bizottság tagja. Házuk ma is áll a Magyar utca 32. szám alatt. Gyermekei általában örökölték a kereskedői vénát, nagyanyámé volt a Brónyai divatház az Ady úton, a mai Bizományi áruház helyén. Fiatalabb fia, Véri Windisch Dénes fogtechnikus képesítést szerzett. A háború után a város első polgármestere. Dolgozott többek között Firenzében, New Yorkban is. Később vizsgát tett, melynek eredményeként fogorvosi beavatkozást végezhetett. Anyai ágon nagyapám nyomdász volt, a Szociáldemokrata Párt tagja. Amatőr színjátszó, igen szép sikereket ért el. A tanácsköztársaság alatt Nagykanizsán kulturális felelős népbiztos volt. A két világháború között egy ideig a Szociáldemokrata Párt helyi elnöke. A világháború után a nyomda művezetője.

Igaza van a népi megfigyelésnek, a nagyapa domináns tulajdonsága az unokákban öröklődni tud. Általános iskolás koromban már tagja voltam a színjátszó csoportnak. A középiskolában a Harkány tanár úr vezette színkörnek. Főszereplője voltam például a Lányok, fiúk, kutyák című darabnak Balázsovics Lajossal. Később ezt a címet adtam az első kötetemnek. Középiskolás koromban egyértelmű volt a humán tárgyakhoz való vonzódásom. A szavalóversenyeken, ünnepségeken való részvétel, aminek később jelentős hozadéka lett, közönség előtt meg mertem szólalni kisebb lámpalázzal, elfogódottság nélkül.

Jött a pályaválasztás

Édesapám figyelte eredményeimet. Leszögezte: előadónak legfeljebb a Futottak még... kategóriába tartozol. A tanári pálya nem elégít ki adottságaid miatt. Tudta, hogy a kémia, mint kutyára a bojtorján ragad rám, amiben nem kis szerepe volt kiváló tanáraimnak. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy térlátásom átlag feletti: tervrajzról pontosan megjelent előttem a valóságos térben az épület. Az adottságot fogorvosi területen a fogpótlások készítésénél kamatoztathatod, mert azok minden esetben megtervezett miniatűr építmények. Ezt a tulajdonságot az építész apai nagyapámtól örököltem, aki fűrészüzemet, építési vállalkozást, anyagkereskedést üzemeltetett, balesetben korán elhunyt. Gyanítom, a család emiatt bekövetkezett anyagi nehézségei miatt lett apám a királyi hadsereg tisztje. Végigharcolta a világháborút. Annak befejezése után a megalakult Köztársasági Hadsereg hadbiztos tisztje lett. 1953-ban nagygyakorlaton súlyos balesetet szenvedett, és alezredesi rendfokozatban leszerelték. Civil életében a Nagykanizsai Üveggyárban dolgozott, mint kereskedelmi osztályvezető.

A kocka el lett vetve, ahogy folytatódott...

Egyetemi polgár lettem. Felvettek a Szegedi Orvostudományi Egyetem fogorvosi szakára. Csak jóval későbbi években döbbentem rá, hogy a Szegeden töltött 5 év életem legszebb szakasza volt. Eleinte nagyon nehezen zökkentem bele az egyetem életritmusába. Kitartó tanulással rájöttem a felkészülés, a vizsgáztatás mikéntjére, és belejöttem, mint kiskutya az ugatásba. Suma cum laude jelöléssel kaptam diplomát. Meglett a kézzelfogható eredménye, meghívtak orvosnak a Szegedi Fogászati Klinikára. Nem maradtam Szegeden. Lehet, hogy ez volt az első nagy tévedésem. Visszautaztam praktizálni a szülővárosomba, Nagykanizsára. Az ismerős környezet, a szülői háttér, katonanyelven biztonságos hídfőállást adott a meginduláshoz. A Szegeden töltött időnek a diplomán túl még egy pozitív hozadéka lett. A ház asszonya szegedi. Igaz, nem orvos, követte a családi tradíciót, jogász lett. Több mint 40 év szolgálat után, mint a Zalaegerszegi Törvényszék tanácsvezető bírája vonult vissza a pályától.

Ám nyergelj, fordulj! Következett be, ami az egyetemi évek alatt természetesnek tűnt. Ám folytatódott: Isten veled versmondás, színjátszás, prózaírás. Arccal a fogászat, ezen belül a fogpótlás felé. A fogpótlás szakosztály tagja lettem: minden továbbképzésen, vándorgyűlésen részt vettem, és kezdetben bátortalanul előadással jelentkeztem. Próbálkozásaimnak meg lett az eredménye: a számomra családi dolgok miatt a legrosszabb időben meghívást kaptam a Pécsi Fogászati Klinikára tanársegédnek. Nem fogadtam el. Ezzel együtt a második nagy horderejű rossz döntésem volt. Ám kineveztek Nagykanizsán főorvosnak.

Gyógyír: „Inkább vagyok Hispániában az első, mint Rómában második.” – vigasztaltam magam Julius Cézár szavait idézve.

Viszont egyre jobban belejöttem a közlemények írásába, közreadásába. Megjelentek a Fogtechnikai Szemlében, a Fogorvosi Szemlében, a Magyar Fogorvosban. A Fogpótlás Társaság elnökségi tagja lettem. Klinikai meghívást nem kaptam, de az Orvostovábbképző szombathelyi kihelyezett részlegén, több éven keresztül míg meg nem szűnt, a fogpótlások aktuális kérdései tárgykörben előadónak hívtak.

Közben észrevétlenül, szép csöndben belopakodott a különböző területeken a polgári élet. Zenét 8 évig tanultam. Kezdetben szüleim döntése ellen ágáltam, később rájöttem, hogy a zene ismerete, szeretete elvisz egy sejtelmesen kitáruló világba, ami ott kezdődik, ahol a szó elakad, de ehhez előtanulmányok szükségesek. Szokásomhoz híven, itt is, mint a történelem tanulmányozásánál, a szakmánál egy kisebb szeletet ragadtam ki: szimfonikus zene a klasszikusoktól Sztravinszkijtól, Rahmanyinovtól, Richard Straussig. Liszt Ferencet tisztelem, szeretem a legjobban.

Az olvasási szokásom érdekesen alakult. Előtérbe kerültek a történelmi könyvek. Itt is tartottam magam Karinthy intelméhez, amit a „Pún háborúk” című írásában fogalmazott meg különös módon: Egyet tanulj meg, de azt nagyon. Többször nekiveselkedtem a Római birodalomnak, de reménytelen vállalkozás volt. Maradtam az 1848-49-es szabadságharcnál és az I. világháborúnál.

A fogpótlással kapcsolatos megfigyeléseim, ötleteim közlése egyre nehezebb lett. Az összeszedett irodalom beszerzése nehézségbe ütközött, tekintettel arra, a kórház könyvtárában nem volt fellelhető. A nehézségek miatt rájöttem, kár energiát tenni a közlemények megírásába, megjelentetésébe. Igaz, ötleteim is elfogytak.

A felszabaduló energia nem veszett el. Feloldódott a vérrög egyetemihallgató-koromba betrombotizált írói vénámban. Kezdetben kis szösszeneteket írtam az íróasztalfióknak, majd biztatásra önkormányzati, és egy-két üzem támogatásával kiadtam őket. Erről a jó szokásukról leszoktak. Az első könyvbemutatómon kb. 140-en jelentek meg. Harkány tanár úr megjegyezte, több Kossuth-díjas író könyvbemutatóján sincsenek ennyien, azért ne gondold, hogy a díjat megkapod! Nem gondoltam.

A kiskutya akkor kedveli meg a kolbászt, ha megkóstoltatják vele. Ezután nyitott szemmel jártam. Minden tollhegyre kívánkozó eseményt papírra vetettem. Gyűltek a kisprózák, és hogy ezeknek megfelelő formája is legyen, nagyon sok segítséget, tanácsot kaptam dr. Márkus Ferenc tanár úrtól. Tisztában vagyok azzal, hogy ezek az írások nem szépirodalmi alkotások. Passzióból, saját szórakoztatásomra készülnek, hogy ne rozsdásodjon be agyam és gondolataimat megosszam barátaimmal, ismerőseimmel. Ugyanis ennyi beszélgetésre, amit a könyvek felölelnek, idő nincs.

Tartom magamat ahhoz a szabályhoz, amit egy könyvben olvastam. Az író azt taglalta, miként kell regényt írni. Az első és legfontosabb szabály, arról írj, amit tudsz.

Szorgalmasan részt vettem az Magyar Orvos Írók és Képzőművészek Köre évente megrendezésre kerülő találkozóján Balatonlellén. Szaporodtak a kiadott vékonyabb, vastagabb könyvek. Talán a harmadik kötet kiadása előtt megkérdeztem Márkus tanár urat: egyáltalán írásaim megütik azt a színvonalat, hogy kiadásra kerüljenek? Válasz: ennél sokkal rosszabbak is megjelentek már. Megnyugodtam. 18 kötetem jelent meg. Írásaimban előfordulnak utazási élményeim Moszkvától Londonig, Athéntól Barcelonáig, széles családom körüli történetek, hozzájuk kapcsolódó fikciók és a kutyák. Gyerekkorom óta házunkat kutyák védik. Közel 40 éve rottweilerek. Megszerettem a fajtát, mert megtaláltam hozzájuk a kulcsot. Egymás után 4 rottweilerem volt. Sokat írtam róluk. Idomíthatatlanok, ám ha megvan a közös nevező, kenyérre lehet kenni őket, mint a vajat. Legfontosabb, mindig ott legyenek melletted. Halmozd el őket feladattal, azt nagyon kedvelik, nehogy találjanak maguknak munkát! Nem az a fontos, hogy megértesd akaratodat velük, hanem te értsd meg a kutyádat. Érezze, hogy szereted és azt gyakran mutasd ki.

Az idő elröpült

A legutolsó könyvemet kinyomtatás után elolvastam. Megdöbbentem. Ugyanazok a témák kerültek felszínre, melyekkel hosszú évekkel ezelőtt már sokszor foglalkoztam. Ezért jelentettem be a könyvbemutatón, hogy nem írok többet. Bár... az is igaz, az ember nemet sose mondjon, igent nagyon ritkán.

Az idő előrehaladt, a korral megjelent a kór is. Minden nap egy ajándék. Ezért minden reggel, ha felkelek meggyőződök róla, hogy az ajándékot megkaptam-e. Az ágyban kinyitom az újságot. Ha nem találom nevemet a gyászrovatban, felkelek...

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2024. június 19-ei számában)