Érdekes emberek, érdekes történetek - dr. Szabó Csaba főorvos II.

„Fiam, ha valaki hozzád fordul, azt segítségkérésnek kell tekinteni…” 

A közelmúltban ünnepelte 80. születésnapját dr. Szabó Csaba főorvos, a kórház egykori főigazgatója. A ma is aktívan dolgozó orvossal a születésnap kapcsán beszélgettünk szakmai pályafutásáról. Amikor eldöntötte, hogy édesapjához hasonlóan ő is orvos lesz, legalapvetőbb apai útravalója így hangzott: „Fiam, ha valaki hozzád fordul, azt segítségkérésnek kell tekinteni, és ne azt nézd, hogy milyen szakorvos vagy, hanem azt, hogy hogyan tudsz neki segíteni.”

1988-tól a kórház igazgatóhelyettesi feladatát, 1990-től főigazgatói posztját töltötte be. Főigazgatói tevékenysége alatt három rekonstrukció fejeződött be a kórházban, mintegy 4,5 milliárd Ft bekerülési költséggel. Mindegyik határidőre, a rendelkezésre álló forráson belül valósult meg. 2006. október 27-én nyugdíjazás okán felmentették. - Miután a közgyűlés felmentett a további munkavégzés alól, egy kis kitérő történt az életemben, mert másnap érdekes felvetést kaptam az egészségügyi minisztertől. Még csodálkoztam is, hogy hogyan jutott ilyen gyorsan a tudomására. Azt mondta, tudod ugye, hogy a hévízi főigazgatót is felmentették? Ha kedvetek van, akkor pályázzátok meg a hévízi vezetői állást, mert arra az intézményre is ráférne egy kis gazdasági gondoskodás. Így aztán Papp Péter igazgató kollégámmal pályázat útján a Hévízi Szent András Gyógyfürdő Kórház vezetésébe kerültünk. Én, mint ügyvezető igazgatóhelyettes, ő pedig a gazdasági ügyek felelős vezetőjeként, s ott dolgoztunk még 3 évig – idézte fel a „váltás” eseményeit az egykori főigazgató.

Nem volt sok örömünk a munkában, nem azért, mert nem tudtunk volna mihez kezdeni, hanem azért, mert Hévíz el volt „kényelmesedve” és úgy gondolkodtak ott az emberek a szobakiadókkal bezárólag, hogy itt nem kell semmit se csinálni, csak fogadni a vendégeket. Mivel törvényi következmények miatt átalakulás előtt állt a kórház, én akkor úgy gondoltam, már nem veszek részt benne és közös megegyezéssel megváltunk egymástól. Mindeközben mellékállásként dolgoztam a nagykanizsai műveseállomáson, és az állomás jelenlegi szakmai igazgatója megkeresett, és azt mondta igényt tartana továbbra is az orvosi tevékenységemre, amire akkor már kezdtem büszke lenni. Azóta is itt dolgozom nagy örömömre, és időnként megkérdezem, hogy szükség van-e még rám.

Pályaválasztás, család

- Hatott rám édesapám példája – nyugtázta a főorvos. – Sajnos az orvosi tevékenységet örökölni nem lehet, tanulni kell. Én próbáltam is. Nagyon egyszerű útravalókat kaptam apámtól. Sokkal inkább az volt az igazi példája, hogy lehet egy orvosnak sok munkával egyszerűen, de jól megélni. Valóban, nagyon népszerű volt a városban. Még most is vissza-visszahallom azoktól a nagymamáktól, dédmamáktól, akik akkortájt gyerekként voltak a betegei. Akkor egészen másképp működött a biztosítói egészségügy. A háziorvosi szolgálat nem létezett orvosok voltak, akiknek körzeteik voltak és a körzethatáron belül ellátták a beteget, de a körzethatárokat nem vették komolyan. Oda lehetett menni, ki hova akart.

Az egyik legalapvetőbb útravalóm az, hogy fiam, ha tehozzád valaki fordul, azt segítségkérésnek kell tekinteni, és ne azt nézd, hogy milyen szakorvos vagy, hanem azt, hogy tudsz neki segíteni. Ez most is nagyon érvényes. Most, amikor a specializáció már olyan magas szintű, hogy szinte követhetetlen, nagyon hiányoznak azok az orvosok, akikről a tiszta segítségadás látszik, mert azt a páciensek most is nagyra értékelik.

Minden sikeres férfi karrier mögött – én úgy gondolom, hogy az enyém az volt – egy nő áll, aki az egésznek az alapját és a felépítményét kézben tartja. Néhai feleségem a Batthyány-gimnázium tanára volt. Lelkesen és nagy szeretettel oktatta a középiskolás korosztályt, és azt a szeretetet visszakapta a diákjaitól. Emiatt ő nagyon komoly hátteret tudott biztosítani ahhoz, hogy folytatni tudjam az orvosi tevékenységet.

Hatan vagyunk testvérek és valamennyien még tevékenyek vagyunk. Öt fiúunokám van, büszke vagyok rájuk. Három közülük egyetemista, egyikük az ELTE-n klasszika filológiát tanul, de sem a gyerekeim, sem az unokáim között nincs olyan, aki az orvosi pálya felé orientálódna.

Közéleti tevékenység, kórházvezetés

Egy kórházigazgató bizonyos tekintetben közéleti szereplő. Nem lett volna könnyű mesterségesen távoltartani magamat a nagykanizsai közélettől, ugyanakkor meg olyan fontos változásokon ment keresztül a szervezett, működtetett egészségügy, amikről nem volt elég közérthető információ.  Nagyon fontos mellékfeladatnak tartottam, hogy megismertessem a kórház működését azokkal, akiket ez egyáltalán érdekelt. A szocializmusban az egészségügy finanszírozása úgynevezett bázisalapú volt, tehát mindenki megkapta az adott évre a költségvetést, és november, december táján megmondták, hogy a bázist milyen mértékben emelik a következő évben. Ez semmire se volt jó, mert a nagy nehezen kialkudott pénzt év végén muszáj volt elkölteni. Ezt a módszert a rendszerváltás politikájának alapja megváltoztatta és a bázisszemléletű finanszírozásból a teljesítményalapúra léptünk át egyik hónapról a másikra. Azzal kellett a kórház vezetésének szembenéznie, hogy a következő hónapban már nem azt a pénzt kapjuk, mint eddig, hanem azt, amit a munkánkkal összehoztunk. Borzasztó nagy változást jelentett, és senki nem volt felkészülve a mélyreható következményeire. Volt olyan kórház, ahol egy-két hónap múlva nem tudták a villanyszámlát kifizetni. Két hónap késéssel jött mindig a pénz. Olyanok lettünk, mint a téglagyárak, csak a tégla helyett egy-egy „darab” beteg volt és minden kórképnek volt egy súlyszáma, amit a kórházak közgazdászokkal állapítottak meg.

Sajnos nagyon rövid időn belül kiderült, hogy ezt, az eredetileg tényleges költségszámláláson alapuló tervezést meg kell változtatni az ország pénzügyi nehézségei miatt. A végén egy-két kórház eljutott odáig, hogy nem volt injekciós tű, amivel az injekciót be kellett adni. Ebben a küzdelemben a nagykanizsai kórház nagyon komoly közgazdasági alapú előrelépésekhez jutott. Mondhatni, hogy a 160 körüli magyar kórházak első tízébe mindenképpen beletartozott, és nem ritkán példálóztak azzal, hogy úgy kellene nektek is csinálni, mint a nagykanizsai kórház.

Ez alatt azt is érteni kell, hogy a kórház orvosszakmai vezetőjét is belevontuk a munkába és minden hónapban korrekt tájékoztatást adtunk arról, hogy a teljesítményük alapján mennyi pénzt kap az intézmény és hogy mennyibe kerül az ő fenntartásuk. Ebben a munkában most is büszke vagyok erre az időszakra. Mindig el szoktam mondani, hogy a kórház a gazdasági és az orvosigazgatóval együtt tud ilyen munkát végezni. Nagy szeretettel emlékszem vissza azokra az időkre, amikor Dull Gábor orvosigazgató és Papp Péter gazdasági igazgató volt a két legközvetlenebb munkatársam. Mindig megértették azokat az elveket, amiket én nem ritkán, külföldi példák alapján próbáltam megvalósítani. Ha valamire nem volt pénz, a gazdasági igazgató azt mondta, szólunk nektek, hogy mikor tudjuk megvenni. Ez így működött. A lehetetlent soha nem lehetett elvárni senkitől, voltak komoly nehézségek, de végül is megoldottuk. Közben felfigyeltek a kórház tevékenységére olyan emberek, akik mérvadó véleményalkotással részt vettek a város közéletében. Szeretettel emlékszem a Kanizsa Közéleti Klubra, valamint azokra a menedzserszemléletű intézményvezetőkre, akik az akkor még jól működő vállalatoknál, például a Kanizsa Bútorgyárnál, vagy a Tungsram GE-nél dolgoztak.

- Egy alkalommal a kórháznak sikerült kisegíteni a várost is, bár nem mindenki értékelte.

- A város pénzügyi helyzete stabil volt, a likviditása azonban nem. Előadódott egy olyan pillanat, amikor kiderült, hogy a következő havi bér nem áll rendelkezésre a fizetéskor. Mit lehetett csinálni? – Akármelyik bank adott volna likviditási hitelt, de azt két hét alatt nem lehetett lebonyolítani. A kórház számlája az önkormányzat alszámlája volt, a város illetékes vezetői meg tudták nézni, hogy mennyi pénzt tartalmaz. Kézenfekvő volt azt kérni, hogy legyetek szívesek egy hónapra segítsetek ki bennünket. Nem volt törvényellenes, de nagyon lehetett kritizálni. Az államháztartási törvény ugyanis azt mondja ki, hogy a célra adott pénzt a célra lehet csak felhasználni. Nem az volt a cél, hogy a város alkalmazottainak bérére adjunk, ezért aztán a morgolódóknak is volt hivatkozási alapja. Ezek engem egy kicsit elkeserítettek, de nem különösebben foglalkoztam vele, mert tudtam, ha reflektorfényben áll az ember, és ha úgy adódik, ott árnyék is van, ahol fény van.

A vezető munkatársaimmal együtt mindig a kompromisszumokat kerestük, és legtöbbször meg is találtuk. Ezért végzem még most is szívesen a tevékenységemet, mert úgy érzem, hogy hasznos. Büszke vagyok arra, hogy a pácienseim jelentős része fiatalabb nálam. Nagyon könnyen megérti egy idős ember a maga egészségügyi fogyatékosságaival a másikat. Szoktam mondani egyik-másik kollégának, hogy nem ártana, ha egy kicsit te is beteg lennél. Lehet, hogy egy kicsit nagyobb empátiával tudnál fordulni a betegeidhez.

A várakozó betegek között a fülem hallatára az egyik megszólított, hogy főorvos úr, ugye még nem akar nyugdíjba menni? Megálltam, mosolyogva visszanéztem, és a mellette ülő falusi néni adta meg a választ. Á, az ilyen nem megy nyugdíjba, kihal…

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2023. december 20-ai számában)