Érdekes emberek, érdekes történetek 55. – „Minden egyes kőből, ami az utamba került, egy lépcsőt tudtam építeni”

Június 24-én Varga László megyéspüspök diakónussá szentelte Pohnert Dávid ötödéves papnövendéket, Csizmadia Tibor és dr. Sitkei Lukács akolitusokat a kaposvári Nagyboldogasszony-székesegyházban. „Izgultok? Van miért! – e szavakkal kezdte prédikációját a főpásztor. – Elég hosszú út van mögöttetek, nem volt könnyű eljutni ehhez a naphoz. Kinek-kinek megvan a maga hivatástörténete.”

Csizmadia Tibor diakónus, okleveles teológus-lelkipásztor szavait hallgatva kirajzolódik előttünk az a hosszú út, az a tanulással, várakozással és munkával eltelt közel húsz esztendő, ami a felszentelés pillanatához vezette. A különleges alkalomra, mint a közösségük egyik tagját, a Somogyi Motorosok is elkísérték, és ők is részt vettek a szentmisén.

­Kisgyermekként keresztény katolikus családban nőttem fel, s mint ahogyan jellemző volt a régebbi világban, a nagyszüleim vittek mindig templomba. Ahol felnőttem és gyerekként az összes csínytevésemet elkövettem, most oda kerültem vissza lelkipásztorként. Nem is tudom, mi lenne a legmegfelelőbb szó arra, amivel ki tudnám fejezni ezt az érzést – jegyezte meg boldogan. – Az Úr Jézus azt mondta, senki sem lehet próféta a saját hazájában, én mégis úgy érzem, az emberek elfogadtak és szeretettel várnak, amikor megyek a szentmisére. Ennek az útnak talán az is az egyik jellemzője, hogy kamaszkorban megszakadt. Az elsőáldozás, a bérmálás után én is elkerültem más városba, és a kamaszkor bohémsága azt hozta magával, hogy teljesen elfordultam az egyháztól. Nem éreztem annak igényét, hogy szükségem lenne Jézusra és az ő tanítására, szeretetére, békéjére.

Felnőttként azonban egy megtérés-élménynek köszönhetően visszatértem a templomba. Akkor már itt éltem Kanizsán a családommal, azt sem tudtam, hogy mikor van szentmise. Az emlékeimben a szerdai nap maradt meg, azóta természetesen már tudom, hogy minden nap van szentmise. Azon a bizonyos szerdán elmentem a templomba, és amikor beültem a legutolsó padba, egy mérhetetlen nyugalom vett erőt rajtam. Annak a tudata, hogy megérkeztem, itt vagyok, mintha ezt várta volna tőlem az Úr Jézus. Nem is tudtam imádkozni, csak folytak a könnyeim és azt éreztem, hogy egyre többször el kell ide jönnöm. Ezután éveken keresztül, szinte naponta jártam szentmisére. Mindig azt a hívó szót éreztem, hogy „gyere közelebb”, ülj egy kicsit közelebb az oltárhoz, mígnem az egyik esti szentmise előtt megkérdeztem Bogár Gáspár atyától, hogy ministrálhatnék-e így felnőtt-fejjel, s ő azt válaszolta, hogy természetesen. Ennek nincs korhatára, szívesen látja az én szolgálatomat. Ez volt a 2. pillanat, amikor odakerültem az oltárhoz, és innét már egy olyan belső késztetést éreztem, hogy nem volt megállás. Megkértem Fliszár Károly főesperest, ha indul akolitus képzés, vegyen a jelöltek sorába. A kérés után eltelt két év, mire bekerültem, és a képzés végén Balás Béla püspökatya mindenkitől megkérdezte, hogy ki hogyan képzeli el a jövőjét. Én a diakóniát választottam, mert akkor már tudtam, mi lesz az utam. (Diakónus lehet a 35 év feletti rendezett házasságban élő családos férfi). A püspökatya azt mondta, nincs semmi akadálya, el kell végeznem a teológiát. Felvételt nyertem a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolára, és hat év elteltével, mint okleveles-teológus, lelkipásztor vehettem át a diplomát. Ezt megelőzően, szintén Pécsett folytattam, illetve fejeztem be a tanulmányaimat, a Pécsi Tudományegyetemen, andragógus szakon. Mindeközben Varga Lászlóval, a püspökség általános helynökével tartottam a kapcsolatot. Nagykanizsán egy civil egyesületnek is tagja lettem. Ezzel az volt az egyedüli célom, ha már itt élek, valamit tudjak tenni Nagykanizsáért. Sok karitatív tevékenységet sikerült megvalósítanunk. Ültettünk fákat az állatmenhelynek, padokat helyeztünk el a Kazanlak-körúti játszótérre, biciklitárolót alakítottunk a Felsőtemplom bejárata mellé, és padot a templom déli oldalához. Húsvétkor (több alkalommal) melegételt is osztottunk. Miután a választások megtörténtek, (2014) kiléptem ebből a szervezetből és felhagytam végérvényesen a politikai tevékenységgel.

Végigjártam Nagykanizsán szinte az összes plébániát. Szolgáltam az Alsóvárosi templomban Váron István és Csorba Tamás atya mellett, aztán dr. Páhy Jánosnál Kiskanizsán. Egy hosszabb ideig voltam Miklósfán Bojtor Róbert atyánál.

A tanulmányok befejeztével jeleztem Varga László püspökatyának, hogy készen állok a diakónia ajándékára. A püspöki kar döntése értelmében azonban várt még rám egy kétéves képzés Máriabesnyőn. Ez év májusában volt a képzésnek a záró szentmiséje, és ezt követőn 11 tanulással eltöltött év után, június 24-én az egyházmegye védőszentjének az ünnepén megtörtént a szentelés.

Szeretném megemlíteni azok nevét, akik segítettek ezen az úton: Fliszár Károly atya volt az, aki kinyitotta számomra a hit kapuját és sokat segített a kezdeti időszakban. Szeretném megemlíteni Bojtor Róbert atyát, és a jelenlegi plébániát, ahol bizalmat szavazott Roca Daniel Celestin atya, a Zalaszentbalázs-Magyarszerdahely Plébániák plébánosa. A plébániákhoz tartoznak Magyarszentmiklós, Pölöskefő, Kacorlak, Bocska és Börzönce filiái. Dani atya terve szerint besegítek az imacsoportok vezetésében és a liturgiák tartásában.

Szeretném kiemelni a munkáltatómat és a munkatársaimat, akik mind a mai napig elfogadják ezt a hivatásomat. Horváth Ferenc tulajdonos ügyvezetőt, aki szintén a keresztény értékeket vallja, ezek mentén él, gondolkodik és cselekszik. Az a fajta ember, aki nem a kifogásokat keresi egy-egy feladatnál, hanem a megoldást. Mindig biztosították számomra az időt és az anyagiakat, hogy el tudjak indulni ezen az úton. És a legnagyobb köszönet a családomat illeti. A Jóisten szeretetét a feleségemen tudom lemérni legjobban, aki mindvégig kitartott mellettem, hiszen nem volt könnyű ez a 11 év a távollétek és az anyagi kiadások miatt sem. A gyermekünk felnőtt, az egyetem után a fővárosban maradt, és 7 éve ott él. Ketten maradtunk itt Nagykanizsán. Vannak nagyon jó barátaink, akikkel összejárunk. Soha nem volt senkiben sem kétség, hogy ez valóban az én utam.

Visszagondolva erre a hosszú útra, mintha folyamatosan valamiféle falak álltak volna elém. Mindig gördített elém valaki egy akadályt, hogy minél később érjek el a június 24-éhez. Akkor bosszantottak ezek a megpróbáltatások, de most már tudom, hogy minden az épülésemre szolgált. Mindazok a gátak, akadályok, amiket le kellett küzdenem, arra tanítottak, hogy ne adjam fel, lépjek tovább, még ha nehéz is. Minden egyes kőből, ami az utamba került, egy lépcsőt tudtam építeni, amelyen közelebb kerültem Istenhez.

Az emberben születése óta kódolva van a szeretet

A szeretet is és a szeretet igénye is, vagyis az, hogy szeressünk és szeretve legyünk. Ez az életnek a célja. Nincs más. Szeretve légy és tudjál szeretni másokat – hangsúlyozta a diakónus lelkipásztor. – Egy tanárom azt mondta, nekünk keresztényeknek nem az a feladatunk, hogy az embereket elvezessük az Istenhez, hanem az, hogy az Istent elvigyük az emberekhez. És ezt a bennünk lakó békés, türelmes, szerető Istent kell elvinni az emberekhez, aki mindnyájunkat befogad, mindnyájunkhoz lehajol, aki alázatos, nem tesz különbséget ember és ember között. Ezt a feladatot a legmagasabb szinten lehet művelni a diakóniában, ha el tudjuk sajátítani, mert a diakónia maga a szeretetszolgálat. Amíg az áldozópapságnak szüksége van arra, hogy imádságos lelkületet éljen, addig mi diakónusok, szerpapok arra vagyunk hivatva, hogy ezt elősegítsük számukra, és elvégezzük az „asztal szolgálatát.” Elvégezzük olyan szinten is, hogy karitatív tevékenységeket szervezzünk, segélyakciókat hirdessünk. Nagyon sok diakónus karitászvezető is egyben. A diakóniával, a felszenteléssel a szentség kiszolgáltatásokra is lehetőség nyílik. Az elmúlt szombaton volt az első keresztelőm a homokkomáromi templomban. Aztán a házasság szentségének a kiszolgáltatása, az eukarisztia kiszolgáltatása, és lehetne folytatni a sort. A diakónusnak nem csupán az a feladata, hogy liturgiát tartson. Többen tartunk bibliaórát, biblia magyarázatokat, kiscsoport vezetéseket, jegyes oktatást, katekumen felkészítést, hittan órát, és természetesen liturgiát, ahol kevés az áldozópap.

Kérdezték egyszer, hogy miért jár reverendában a diakónus! Ez is jel a világban, amit hordoznunk kell, hogy megismerjék rólunk, hova tartozunk, kihez tartozunk, hogy tudjanak bennünket megszólítani az emberek. Tudjanak közel jönni hozzánk. Nyilván nekünk is kell mennünk az emberekhez, kell keresnünk azokat a lehetőségeket, ahol tudunk segíteni. Ahol meglátjuk ki szenved valamilyen szükségben, ahol meg tudjuk oldani a problémákat. A családsegítő központtal is volt ezen a téren kapcsolatom. Az asztalszolgálat, a szeretetszolgálat, az emberek szolgálata lényegében a mi feladatunk.

Gyermekkori szerelem a motorozás

Gyermekkoromban a szobám falát teleragasztottam motoros képekkel. Kamaszkoromban mindig voltak kis motorjaim, de igazából két éve vált elérhetővé ez az álom, hogy meg tudtam venni az első igazi motoromat, és kerestem hozzá társakat is. Egyedül nem lehet motorozni sem, egyedül nem lehet élni a világban sem. Az embernek talán nem is az a félelme, hogy esetleg boldogtalan lesz, vagy nem szeretik, hanem az, hogy magányban kell leélnie az életét. Ahogy megtervezzük az életünk útjait a Jóisten segítségével, ugyan olyan gondosan megtervezzük a túraútvonalakat a motorral. Ahogy a motorunkat karbantartjuk, ugyanúgy karban kell tartani nekünk is a lelkünket, szívünket, testünket.

Nem tudja más előbbre vinni, éltetni az embereket, mint az, hogy közösségben legyenek, szeretve legyenek. Azt szoktam mondani, ha az ember a problémájával egyedül van, azt könnyebben megoldja, mert az arcát a tenyerébe temeti, búslakodik, aztán azon a krízisen, (ha segítséggel is) valahogyan túljut. De az örömöt, a boldogságot az ember el szeretné mondani másoknak is, olyan embereknek, akik aztán majd együtt örülnek vele. Ezt nem lehet egyedül, magányban, ehhez mindenképpen kellenek társak, csoportok, aztán kellenek a gyülekezetek, az egyház, a hívő emberek – osztotta meg a gondolatait Csizmadia Tibor diakónus.

BAKONYI Erzsébet