Ha az ember nem csinál semmit, nem várhat semmit. Ugye?

Brassóiékat a tősgyökeres sánciak közül mindenki ismeri, akár egy faluban. Rovatunk aktuális írásának címe Ilikétől, a háziasszonytól származik, aki Istvánnal, a férjével él már sok évtizede a Kaposvári utcában. 30-40 éve minden parcella, az úgynevezett hátsókert teljesen be volt ültetve – a nagy kiterjedésű zöldségesek helyét mára átvette a pázsit, a parkosítás, néhol a fenyők – de a „régiek” még őrzik a hagyományt Sáncban is. Kertjük ugyan kiskert, de tudnak tanácsot adni.

Egy kora nyári délutánon látogattuk meg Ilikét és férjét. Az előkertjük, azaz a ház előtti kiskert nosztalgiát idéz, most is virágokkal van tele, úgy, mint egykor. Manapság elterjedtebb a parkoló kialakítás, vagy a gyepszőnyeg a ház előtt. Mint sok más alkalommal már, az volt az első kérdésünk, mi az, ami miatt még mindig ragaszkodik a kerthez, a veteményeshez a gazdasszony. Hiszen a gyerekek már rég kirepültek, a terület nagy, de látszik rajta a gondos kéz. – Az az igazság, én nagyon szeretek velük foglalkozni. Az lehet gyümölcsös, lehet veteményes, vagy virágágyás. Például tegnap reggel már kint voltam a veteményesben, kapálgattam, kihúzogattam a füvet, hogy ne gazosodjon be semmi. Tegnap még elültettem az uborkát, az talán egy 10 nap múlva fog kikelni. Én szeretem ezt az egészet. Napközben sokszor kimegyek, körülnézek, estefelé, ha kell meglocsolom. Az első kertben is megsarabolom a füvet, ne legyen ronda a tuják, a virágok környékén. Inkább mondják azt: jajj, de rendben van, mintha azt mondanák, itt nem törődik senki semmivel – sorolta a teendőket Ilike. Gyerekkoromban is nagyon szerettem az ilyen tennivalókat. Éppen ma mondtam a papának, holnap bemegyünk a piacra, veszek egy csomag karfiolt, meg egy csomag káposztát, azt még el fogom ültetni, van még egy kis üres területem – tette hozzá Brassóiné.

Az imént említettünk már egy-két zöldségfélét, de ígértünk tippeket, praktikákat, hiszen nem lehetett elmenni Ilike burjánzó cukorborsó ültetvénye mellett, ugyanis egy nagyon kényes növényről van szó, ami vagy sikerül, vagy nem. – Az a titka, hogy se túl korán, amíg még fagyok vannak – de túl későn sem szabad elültetni. Én tavaly már júliusban cukorborsó levest főztem, innét a kertből. Látom, milyen árak vannak a piacon is… több, mint 2000 forint egy kiló cukorborsó… nyugdíjasok vagyunk, próbáljunk hozzátenni valamit, ne kelljen mindent megvenni. Aztán a krumplit április elején tettem el, június közepén már szedhetek belőle. A saját tapasztalatom még, a sárgarépa és a zöldség. Én mindig márciusban ültetem el. Ezeknek idő kell. Most már van például sóskám, ma éppen sóskamártást főztem, meg dödöllét. Ez nem olyan ám, mint ami össze van fonnyadva a boltban! Finom, friss sóska! – mutatta büszkén Ilike.

A nyugdíjas házaspár hatalmas területén, a hátsókertben is nagyrészt ma már gyümölcsfák vannak. Kettejükre termelnek, de ahhoz ragaszkodnak. Mint azt sajnálattal hallottuk: a fiatal gyümölcsfák virágba voltak borulva tavasszal, de a hideg, csapadékos időjárás elvitte a termést. A természet egyszer ad – egyszer elvesz. Minden külső tényező ellenére Brassói Istvánné a következő mondattal búcsúzott tőlünk, a veteményest, a virágágyásokat és a gyümölcsfákat illetően is: „Azt szokták mondani, ha szépet látunk, szebb lesz a lelkünk”.

VINCZE Adél

fotó: Bakonyi Erzsébet