Érdekes emberek, érdekes történetek 49. – Most érzem igazán, hogy a tanítás milyen felelősség

Beszélgetésünk helyszínéül Béres Sándor Tanár Úr a belvárosban lévő lakásuk helyszínét ajánlotta fel: „Itt fészkelek abban a szép fészekben, és ha még látható is, amit mondok, az sokkal érdekesebb lesz”. Így is történt, elfogadtuk a meghívást.

A lakáskultúra magazinba illő otthonukat körbejárva a mindenütt sugárzó harmónia elfeledtette az emberrel a külvilág zaját. A párja, Éva keze nyoma mindenütt fellelhető. Szinte iparművészeti értéket képviselő alkotásai, a festmények, a keretbe foglalt préselt növények mellett a megannyi, közöttük még a húsvétot idéző, a hétvégén lebontásra kerülő díszek, figurák mind-mind a közeli ünnepre emlékeztettek. A Sándor által Három macska fogadónak nevezett konyhába lépve fehér, bongyor szőrű barikák hívták fel magukra a figyelmet. A cseresznyefa nemrég vetette le hófehér, gyönyörű ruháját, most gyönyörű zöld, s hamarosan gyönyörű piros lesz – mutatott ki az ablakon a házigazda, s az örömöt csak fokozta, hogy éppen rászállt egy szép, színes madár. Abban is lehetett gyönyörködni. 2004 óta itt lakunk, de ha az otthonomról álmodok, akkor a Kisfaludy utca jelenik meg, ahol 27 éves koromig éltem.

Soha nincs egyedül

Éva dolgozik, de ekkor sincs egyedül a nagy lakásban. A falakon a családi képek, a szülők, a testvérek, a hat unoka fotói, a megannyi plüss állatka, a mackók között édesanyja, Fekete Ivánné Dömike macija is itt lakik. Sándor szobájában külön helye van a kanizsai témájú könyveknek, Pék Páltól kezdve a művészekig, a tablók könyvéig. Most a 60 éves érettségi találkozójukat szervezi, és kedd délelőttönként társasági életet él. Mint mondja, az öregfiúkkal – Buzási Feri, Gondi Gyuszi, Horváth Laci, Poór Józsi, Takács Tibi –, ilyenkor találkozunk. Mindig jókat beszélgetünk az iskolánkról, a tanárokról, a strandról, a napi politikáról, és ami adódik.

Gyermekkor, gimnáziumi évek

Nagykanizsán születtem, édesanyám Fekete Ivánné testnevelő tanár volt, amúgy kaposvári lány. Az apu pedig kanizsai volt. Tíz évi házasság után elváltak. Nem tudom miért, sosem kérdeztem meg, nem tartozik rám. Az anyu másodszor is férjhez ment egy nálánál jóval fiatalabb férfihoz, Fekete Ivánhoz, aki nyírségi gyerek és ügyvéd volt. Nem vagyok gyakorló vallásos. Mindenféle vallás van a családban, ennélfogva nem viszonyulok egyikhez sem rosszul, ez mindenkinek a magánügye. A Tízparancsolatot betartom, kivéve a nőügyeket – jegyzi meg mosolyogva.

Az igazi sport a Hunyadi iskolában kezdődött az életemben Nagy István keze alatt. Kézilabdáztunk, atletizáltunk, megnyertem a városi, megyei, országos bajnokságot. A Landler gimnáziumban Harkány László volt az osztályfőnököm. Szerettem Laci bácsit, több volt, mint magyar tanár. A gimnáziumban minden évben én voltam a legjobb kézis, kosaras, atléta, ezért minden évben megkaptam az Év legjobb sportolójának járó serleget, amit végül örökbe hazavihettem. Negyvenhárman jártunk az osztályba, és tízen érettségiztünk kitűnőre.

Pályaválasztás

Mivel az apukám ügyvéd volt, és érdekeltek az iratok, azon gondolkodtam, hogy ügyvéd legyek, vagy testnevelő. Végül testnevelő tanár lettem, mert anyu sokoldalúan ügyesnek szült, nem tehetek róla, köszönöm szépen. Nekem könnyű volt elvégezni a testnevelési főiskolát, mert amíg mások szenvedtek, gyakoroltak, nekem volt időm színházba, moziba menni, és másik egyetemre előadásokat hallgatni.

Tanítás, és az első jutalom

Egy gyönyörű helyre, Vácra mentem dolgozni 1967-ben, egy ipari iskolába, ami kollégium és üzem is volt egyben, öntő tanulókkal. Sokat dolgoztam, szerveztem kosárcsapatot és atléta edző voltam. Mint kezdő tanár, rögtön kaptam jutalmat, ami csodaszámba ment, mert ilyen még az iskolában nem fordult elő addig. Jó volt Vác.

Házasság

Megnősültem, de hamarosan honvágyam támadt, anyu nagyon csalt minket és 2 év múlva hazajöttünk Kanizsára. 400 Ft volt az ösztöndíjam, s mivel első osztályú sportoló voltam, további 400-at kaptam hozzá. Az elég nagy pénz volt. 56 ezer forintot kellett befizetni egy 3 szobás lakásra, és a maradék pénzből berendeztük a lakhelyünket. Így indítottam az életemet a feleségemmel. Sajnálom, hogy egy mai gyerek, hogyha olyan takarékos is mint én voltam, akkor sem megy semmire, mert olyan magasak az árak, és kicsi a fizetés.

Két feleségem volt. Az első, Piroska, testnevelő tanár volt, együtt jártunk a főiskolára. Ő szülte a két fiamat. Mindketten elvégezték a testnevelési főiskolát. Sándor válogatott atléta volt távolugrásból, és veteránkodik is, abban nyert világ és Európa- bajnokságot. Most hobbiból céllövő, komoly fegyverével 1 és másfél km távolságra lőnek. Az atlétikai tanszék vezetője lett. Gábor fiam pedig testnevelő tanár egy ipari iskolában.

A második feleségem Muravölgyi Zsuzsa volt. Egy rossz szót sem tudok mondani egyikről sem. Évával 20 éve élünk együtt, őneki két, nagyon szép lánya van.

Munkahely

Nem nevezem munkának a hivatásomat, mert azt csináltam, amit akartam, minden szórakozás volt. Egy évet tanítottam 1969-70-ig a Dr. Mező Ferenc Gimnáziumban, s miután visszajött a Kárpáti Andrea, az ipari iskolában folytattam a tanítást. ’74-ben kerültem vissza a Mezőbe és onnan mentem nyugdíjba 2007-ben. Jó volt a Mezőben. A Márta néni nagyszerű igazgatónk volt. Azt nevezem nagyszerű igazgatónak, aki bizony megnézi, hogy mit csinálnak a tanárok, hogy hogyan dolgoznak, és reálisan értékeli is őket. Ő törődött a kollégák családi életével is.

Hogy mit tanítson az ember, mit kérjen számon, hogy a számonkérés közben milyen jegyet adjon, az le van írva. Ehhez nem ragaszkodtam mereven, mert nyilván egy kitűnő bizonyítványt nem rontok el, hiszen nem is az számít, hogy mit tud a diák a testnevelésben, hanem hogy megérti-e, hogy a mozgásra szükségünk van, és életünk végéig mozogni kell. Ez a lényege az egésznek.

Kezdő testnevelőként nem így gondolkodtam, akkor eredményeket is akartam, hiszen teljesítményt is kellett nyújtani. Ma már nem így csinálnám, ma már inkább lennék pedagógus, mint testnevelő, mert az embert is kell nézni. Nagyon szerettem elmenni mások órájára, mert akkor láttam, hogy az a gyerek, aki nálam nem érezte jól magát, a másik órán hogyan viselkedik. Ezért jó dolog egy iskolabál, egy klubdélután, egy kirándulás, mert többet megtudok a gyerekről.

Úgy emlékszem rá, hogy viszonylag udvariasan neveltem a gyerekeket. Most érzem igazán, amióta nem tanítok, hogy valójában a tanítás milyen felelősség. Egy idegi felelősség is, hiszen akkor is izgulok, amikor ők játszanak, amikor egyik durva a másikhoz, vagy mikor elesik véletlenül. A mai napig bejárok az iskolába. Jól érzem magam ott. Bemegyek órákat látogatni, nem szólok bele semmibe, minek is szólnék. Én úgy láttam – bár panaszkodnak a kollégák –, a gyerekek mindig tisztességesen dolgoztak, mindig rend és fegyelem volt, a tanár meg becsületesen dolgozott. Szerettem volna szakfelügyelő lenni, de csak azért, mert a legrosszabb testnevelőtől is mindig lehet tanulni valamit. Én az emberi hangot szeretem, nem szeretek dirigálni. Olyan vagyok amilyennek az anyu, apu, meg a nővéreim neveltek, abból nem lehet kilépni, annál nem vagyok se több, se kevesebb.

Jó volt tanítani, szerettem – hangsúlyozta. – Azt láttam az anyámon, hogy az iskolában talán jobban érzi magát, mint otthon. Nagyon szerették a gyerekek az anyut, sokat csintalankodtak együtt a sportutazások alkalmával. Iszonyú mennyiségű fényképem van, nagyapámtól, anyámtól.

Kétkezi munka

Második feleségem, Muravölgyi Zsuzsa apukája sírköves volt, 4 évig sírköveket csináltam az üzemében, 500 db-ot a két kezemmel. Ha létezik mocskosul nehéz, koszos, de nagyon jól fizető szakma, akkor a sírkövesség az volt. Volt olyan hónap, hogy négyszer annyit kerestem, mint az iskolában. Az a munka megtanított arra, hogyha az ember állati sokat dolgozik, és azt megfizetik, az egy igazságos, és nagyon jó érzés.

Büszkeség és elismerés

Két dologra büszke vagyok. Főiskolás bajnokságot nyertem hármasugrásból és kosárlabdából, /MAFC és SMAFC előtt/ tízpróba magyar bajnokságon ötödik lettem, többször voltam érmes főiskolai versenyeken és az akkor divatos csapatbajnokságokon számtalan versenyt nyertem.

40 évig tanítottam, 50 évig edzősködtem, 60 évig versenyeztem. Úgy érzem, Nagykanizsa sportjáért tettem valamit. Nekem örömöt maga a mozgás, a verseny - és a millió érem, amit szereztem - okozott. Hogyha az emberek megállítanak az utcán és azt kérdik, emlékszel? – Ennél nagyobb kitüntetés nincs! 35 évi tanítás után látogattam el először a váci iskolába. S amikor beléptem, bemutatkoztam, hogy itt tanítottam két évet ’67-69-ig, azt válaszolta a portás; Jó napot kívánok Tanár Úr! Megismer? – Ez volt ám a nagy jutalom! Ugyanis egyetlenegy tablóképen nem szerepeltem, és a fiú emlékezett rám. Ez volt nekem a legnagyobb kitüntetés.

Mindenhez szeretek hozzászólni

Nem biztos, hogy igazam van. Nyugodt lelkiismerettel bárkitől bocsánatot kérek. Nem akarok beleszólni a város sportjába. Öreg ember vagyok. Az a jó, ahogy a fiatalok csinálják. Ha tetszik nekik, jól van. Én meg tudomásul veszem. Nem vagyok olyan, mint a hírem. Ilyen vagyok. Ha újra születnék, akkor is ilyen lennék…

(Miután abbahagytuk a beszélgetést, egy szép, illatos orgonacsokrot szedett nekem az udvarban Béres Sándor. A sportpályafutása valójában egy újabb írást is megérne. Ki gondolná, hogy jövőre már betölti a 80. életévét…)

BAKONYI Erzsébet