Érdekes emberek, érdekes történetek 45.– Katonai parancsnoki beosztásból a szociális munkába

Barbarics Lászlóval a pályaválasztásról, a tanulásról, a tanításról és a felelősségérzetről beszélgettünk.

1985-ben kerültem Nagykanizsára, miután a 18. légvédelmi rakétaezred parancsnokhelyettesi beosztásába helyeztek – kezdte. A pozícióm, a munkám, a munkahelyem időközben változott, de azóta is itt élek. Megszerettem a várost. Ha megyek az utcán, sok-sok emberrel, barátságosan, mosolyogva köszöntjük egymást. Közülük többen volt sorkatonáim, bár sokuknak a nevére már nem emlékezem, de az arcukra igen, még így 25-40 év távolából is. Kicsit hangosabban üdvözölnek a hajléktalan emberek, ők is, akik néha kéregetéssel bosszantják a mellettük elhaladókat: – Jó napot Laci bácsi! – Jó napot FŐNÖK – így csupa nagybetűvel –, hogy tetszik lenni? – A volt katona tiszthelyettes, tiszt bajtársaimnak se szeri, se száma, de azok a munkatársaim sincsenek kevesebben száznál, akikkel a szociális munkában dolgoztam együtt.  

- Hogy sikerült a katonai parancsnoki beosztások után elfogadni egy hajléktalan embereket ellátó intézmény vezetését?

- Mindkét, látszólag nagyon különböző munka elsősorban szolgálat. Mindkettőben emberekről kell gondoskodni. Sokan nem ismerik a szociális munka tartalmát, nem is gondolják, hogy milyen sokoldalú tudás, ismeret szükséges hozzá. Azt sem, hogy a tiszt-, tiszthelyettes-képzés során ennek jelentős része megszerezhető, a hiányzó szakmai ismeretek pedig pótolhatóak. Meggyőződésem azonban, hogy a szociális munkás szakmai tudása mit sem ér, ha nincs birtokában a neveltetése során kialakult elengedhetetlen tulajdonságoknak. Ha hiányzik belőle az előítéletektől való mentesség, az empátia, a felelősségérzet, ha nem érzi a segítés lehetőségének határait, ne próbálkozzon ezzel a munkával!

-  A pályaválasztásában mennyire játszott szerepet az elődei példája?

- Őriszentpéteren születtem 1949-ben. Szüleim, őseim is szinte kivétel nélkül az Őrségben, annak közvetlen közelében éltek. Sajátos kultúra és építészet jellemzi még ma is azt a vidéket. Gyermekkoromban csak a konyhakertet kerítették körbe, hogy a háziállatok ne okozzanak kárt benne. Bekerítették a tókát is, nehogy valaki beleessen. A gyalogutak „torony-iránt” mentek keresztül a portákon. A rajtuk járóknak mindig volt idejük megállni, egymást meghallgatni. Még a kutyák szelídek voltak. Kicsi voltam még, amikor elköltöztünk Őriszentpéterről, de serdülő koromig minden nyarat ott töltöttem. A kis Vas megyei faluban, Pácsonyban éltem tizennégy éves koromig. Elsősorban azért költöztünk oda, mert, apám ott kapott munkát az éppen épülő gépállomáson. Gyermek- és serdülőkoromat a gépállomás varázsában éltem, az volt a kalandpark nekem. Miután túléltem kalandos gyermekkori éveimet, 1964 őszétől a Nagy Lajos Gimnázium és Szakközépiskola tanulója, a Táncsics Mihály Kollégium lakója lettem Szombathelyen.

Később a katonai alapkiképzésen, a katonai főiskolán behozhatatlan előnyömre szolgált a kollégiumban eltöltött idő, amely olyan volt nekünk, mint a hegyről letört, kaviccsá formálódott kődarabnak a folyó. Az ottani „népsűrűség” az életkori sajátosságokkal társulva megkövetelte mindenkitől az alkalmazkodást, az érdekérvényesítés, a konfliktuskezelés praktikáinak kimunkálását.

A választásomban nagyban befolyásolt, hogy apai nagyapám sokat mesélt az I. világháborúról, amit testvérével sebesüléssel ugyan, de túléltek. Apám a II. világháborúban a Volgáig eljutott, miután fogságba esett. Testvére szakaszvezetőként végig kitartott a Horthy hadsereg legelitebb alakulatában harcolva, a pápai „esernyősöknél”. Felvettek a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola légvédelmi tüzér szakára. 1968 augusztusában Debrecenbe vonultam be alapkiképzésre. Különös gonddal képeztek bennünket, mert közben a Néphadseregünk a szocializmust „mentette” Csehszlovákiában.

A tiszti esküm után, 1972-ben Keszthelyre kerültem a légvédelmi tüzérezredhez, szakaszparancsnoki beosztásba. Két évig alig vettem le magamról a gyakorló ruhát és a bakancsot. 1974-ben elküldtek Szentpétervárra megtanulni a KUB rakétarendszert, ami rendkívül bonyolult, akkor az egyik leghatásosabb légvédelmi technika volt. Az akkori átfegyverzés ára egy hihető szavú tábornok szerint annyi volt, mint a néhány évvel korábban épült Erzsébet hídé. Hazaértem, a bőröndömet ki sem kellett pakolnom, vezényeltek, majd áthelyeztek a Nagyoroszi közelében lévő légvédelmi kiképző központba tanítani ezt a „szupertitkos” technikát. Az erdőben egy barakkban laktam. A Börzsöny minden szegletét bejártam. Marasztaltak, miután mindenkit kiképeztünk, de kértem, hogy helyezzenek vissza Keszthelyre. A legelső KUB légvédelmi rakétaüteg parancsnoka lettem. Olyan „titkosak” voltunk, hogy éjszakákként lopakodtunk ki-be a laktanyába. Aztán 1976 őszén a technikai eszközökkel megraktunk két vasúti szerelvényt és egy hét alatt eldöcögtünk a Kaszpi-tenger közelében lévő, félsivatagi lőtérig. Lelőttünk minden repülőt, én háromszor nyomtam meg az indítás gombot.

- Hogyan került az ukrán fővárosba a csernobili katasztrófa idején?

- 1978-ban, egy éves előkészítő tanfolyam, számtalan vizsga, és az orosz nyelvvizsgán való megfelelés után Kijevbe küldtek katonai egyetemre, mérnöki képzésre, amelyet sikeresen be is fejeztem 1982-ben. Kicsit előre szaladva elmondom, hogy 1986-ban ugyancsak az ukrán fővárosban voltam, egy továbbképzésen tolmácsoltam a csernobili katasztrófa idején. Az azt követő hónapokban velük együtt aggódtam magamért és a világért. Nekem Irpény, Bucsa neve nem a hírekből ismert, feleségem, akkor még menyasszonyom az irpényi iskolában tanított öt éven át, Bucsában laktunk is fél évig albérletben.

Aztán 1998-ban tanultam, tolmácsoltam Harkovban a katonai egyetemen. A város főterén akkor még állt Lenin szobra, de Ukrajna már hét éve független volt. Megdöbbenve láttam mostanában a hírekben, amikor rakétatalálat éri az épületet, amely előtt naponta mentem el. Hitetlenkedve néztem a felvételeken az égő rádiólokátort azon a Harkov közeli katonai reptéren, ahol a minket szállító AN – 26 magyar katonai gép le- és felszállt velünk.

- Térjünk vissza 1982-höz, amikor az egyetem befejezését követően Zalaegerszegre került.  

- A 8. gépesített lövészhadosztály törzsében kaptam hadműveleti főtiszti beosztást. Megismertem Zala megye összes, mára maradéktalanul felszámolt alakulatát. A törzsben való munka tanulságos volt, de a parancsnoki munka közelebb állt a szívemhez. Nem kellett gondolkodnom, amikor 1985-ben felajánlották a nagykanizsai 18. légvédelmi rakétaezred parancsnokhelyettesi beosztását. Öröm volt ennél az egységnél szolgálni. Sokan ma sem tudják, hogy a város legtöbb felsőfokú végzettségű, nyelveket beszélő, a városban fellelhető, legbonyolultabb technikai rendszerét kezelő ember az alakulatnál dolgozott. A légvédelmi rakétaezred megszűnése után, a lehetőségek közül a sormási rádiótechnikai század parancsnoki beosztását választottam. Az alakulat feladata a légtér folyamatos ellenőrzése, a felderítési zónába berepülő saját vadászrepülők irányítása volt. Végignéztük a dél-szláv háború légi eseményeit, kivéve azokat az időszakokat, amikor a NATO bombázói felettünk repültek át. Ezekben az időszakokban kikapcsoltuk a radarjainkat, mert vélhetően a határ közelsége miatt a déli szomszédainknál működő, azonos típusú eszközökkel összetévesztve „felszámolták” volna az alakulatot, még mielőtt megtette ezt a „haderőrefom”. Nem kellett sokáig várnunk, 1999-ben megtörtént.

Nyugállományba helyeztek, a nyugdíjam kicsit kevesebb mint hetvenezer forint volt. Még ugyanebben az évben, a felmondási időm alatt, a Magyar Vöröskereszt Zala megyei Szervezeténél álltam munkába. Elvállaltam az MVK Hajléktalanszálló és Éjjeli Menedékhely vezetését, ami semmivel sem könnyebb munka ám, mint bármelyik bentlakásos szociális intézményt igazgatni.

Tizennyolc évet dolgoztam ott. A szálló mellett egy évig voltam a Családok Átmeneti Otthonának vezetője is. Töménytelen pályázatot írtam, programot vezettem. A legnagyobb „kaland” MVK Befogadó állomás – EU pályázat megírása és irányítása volt, melynek során a menedékkérő, kísérő nélküli kiskorúaknak létesítettünk és működtettünk otthont Nagykanizsán.

Aztán a hetvenedik életévem küszöbén éreztem, hogy fogyni kezd a lendületem, amiben semmi különös nincs, mert a szociális munkában a „kiégés” még a fiatalabbaknál is szinte törvényszerűen bekövetkezik. Nem akartam, hogy a kollégáimon kívül az ellátottak is érezzék, elköszöntem.

Nagyon sajnálnám, ha ez a Honvédség – Vöröskereszt pályamódosítás kimaradt volna az életemből. Más, sokkal szegényebb ember lennék.

Három gyermekem, hat unokám van, valamennyien csodálatosak, sok-sok örömöt okoznak nekem. A villany- és gázórát azért aggódva, havonta nézegetem, de én már a „a jég hátán” is megélek.

BAKONYI Erzsébet