Érdekes emberek, érdekes történetek 38. – „A jövőnek élünk: a szépért, s jóért amit tehetünk"
Gyűjtöm a Kanizsa újság Érdekes emberek, érdekes történetek című cikksorozatát. Már van belőle nekem 13. Hogyan lehet szerepelni benne? – kérdezte telefonon a 37. történetet bemutató sorozatunk iránt érdeklődve a 98 éves Sárdi Lászlóné született Stankovics Etelka nyugalmazott óvónő.
A számtalan fotóalbumban gyűjtött fényképét, az önkormányzat által szervezett Idősek hete sportversenyein szerzett arany, ezüst és bronz érmeit, a Nagykanizsa Megyei Jogú Város közgyűlése által 2003-ban adományozott Nagykanizsa Kultúrájáért kitüntető címmel járó emléklapot, a Rubinoklevelét, mellyel a 70 éven át kifejtett értékes szakmai tevékenységét ismerte el a Soproni Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Kar 2019-ben, most már a Thúry György Múzeum őrzi az utókor számára. De van még mit levennie a könyvespolcáról és nézegetni a Kodály Zoltán utcai lakásukban, ahol László fiával él Eta néni.
A Rubin diplomás pedagógus részére kiállított emléklapon az alábbi Széchenyi István idézet olvasható:
„Azokért élünk, akiket szeretünk, azokért, akik igaznak tartanak.
A jövőnek élünk: a szépért s jóért, amit tehetünk.”
A Budapesti Szent Lujza Óvónőképző Intézetben 1947-ben végzett Sárdi Lászlóné életútja is a fent idézett gondolatokat példázza. Az óvónői hivatás felé a későbbi fehér kalapos apáca féltestvére, Irénke irányította a figyelmét. Polgári iskoláját Pápán végezte, s az iskolai szünetekben Irénke rendszeresen elhívta őt segíteni. Míg a nővér a konyhában foglalatoskodott, addig Etelka tornázott, mesélt az apróságoknak, s közben megkedvelte őket. Az óvónőképzőt Irénkéhez hasonlóan ő is a szerzetes intézményben végezte el Budapesten. Vékony, vígkedélyű lány volt, az apácák megkedvelték, de a nővére biztatására sem akart közéjük tartozni. Iskoláztatását anyagilag a nagypapa finanszírozta, míg édesapja, Stankovics János természetbeni juttatással járult hozzá taníttatásához. Aratás idején cséplőgépével járta a háztáji gazdaságokat, így el tudta látni gabonával az állatokat is tartó intézményt. - Miután elvégeztem az óvónőképzőt, hazaköltöztem szüleimhez a Király út 8. szám alatti házba. Az Arany János utcai óvoda volt az első munkahelyem, ahonnan 1 év múlva a Rozgonyi óvodába helyeztek. Ott pedig egyszer csak azzal fordult hozzám Kuronya Lászlóné vezetőóvónő, hogy a vasutas óvodába képesített óvónőt keresnek, te jó szervező vagy, szeretném, ha odamennél. Vállald el, légy szíves. Elvállaltam, ott töltöttem el a leghosszabb időt 1953-tól 1966-ig és tiszti rangot kaptam. Fejlesztettem az óvodát, én foglalkoztam pedagógiával, a konyhai anyagbeszerzéssel, és közvetítettem a szülők kérését a pécsi igazgatóság felé. A szülők azt szerették volna elérni, hogy a gyerekeknek legyen tánc és játszóruhájuk, hogy a sajátjukat megkíméljék, és csak a hazamenetelkor kelljen nekik felvenni. Jól menő óvoda hírében álltunk, a lányok nyárra sötétkék szoknyát és fehér blúzt, a fiúk sötétkék rövid nadrágot és fehér inget kaptak, míg télre valamennyien szürke flanel nadrágot, fehér blúzt és piros sapkát kaptak. Ha sétáltunk az utcán, a járókelők egymás között megjegyezték, hogy „Nézd, mennyi kis lelencgyerek!” – jegyezte meg mosolyogva Etelka néni. – Aztán megbetegedtem, epe és gyomor műtéten estem át, melynek következtében 50 %-os mértékű megváltozott munkaképességű lettem. Egy évnyi táppénz után hosszabb-rövidebb időre kisegítőnek küldtek ki több városkörnyéki településre. Voltam Becsehelyen, Hosszúvölgyön, Gelsén, Sáncban. Szívesen és abban a reményben indultam Petriventére, hogy ott majd a gyerekektől megtanulok horvátul beszélni, de ez nem sikerült, mert a gyerekek sem beszélték a nyelvet, csak a szüleik.
Amikor Gelsén megjelentem, a falu népe azt hangoztatta, „Na, megjött a kommunista óvónő”. Ott korábban fekete fátyolos nővérek foglalkoztak a gyerekekkel, nem szívesen fogadták a változást, de időközben megbarátkoztak velem, és én is megszerettem a falut. Gelsén is fejlesztettem az óvodát. Mindjárt megkértem a tanácselnököt a bútorzat kicserélésére, mivel a gyerekek hintaszékes padokon ültek és gyakran kiestek belőle. A tíz kisgyerek közül volt, aki sírt, volt, aki nevetett. Hamar megbarátkoztam a pedagógus és cserkészparancsnok Németh Jenci bácsi lányával Magdival, akit Gelseszigetre helyeztek tanítónőnek. Nagyon megkedveltek bennünket a gelseiek, de csak miután egy alkalommal a faluban sétálva észrevettem, hogy nyitva van a templom ajtaja, és azt javasoltam Magdinak, hogy menjünk be. Az első padsorokban kis réztáblák jelezték az igazgató, a jegyző, az orvos, a tanító helyét, az óvónőnek azonban nem volt táblája. Magdival csináltattunk egy táblát az óvónő helye felirattal, és a templomszolgával felhelyeztettük a padra. Erre felfigyeltek a hívek, és hirtelen olyan sok gyerek jött az óvodába, hogy alig tudtam nekik helyet adni. A Magdival néptáncos csoportot hoztunk létre, és a sportkörben pingpongoztunk, ami nekem már jól ment, hiszen Pápán és Pesten is sportoltam az iskolákban. Sajnos csak egy évet tudtam ott eltölteni, mert édesanyám megbetegedett, és vissza kellett jönnöm a városba, hogy ápolni tudjam. Annyira megszerettek a gyerekek és a szülők is, hogy visszakérvényeztek Gelsére, de a kívánságukat nem állt módomban teljesíteni.
Golenszky Ilona vezetőóvónő kérésére visszakerültem a Rozgonyi óvodába, a Rozgonyi utca 1. szám alatt lévő lakásunk közelébe. Óvodai pályafutásomat 41 év munkaviszony után, 1989. május 31-én fejeztem be.
A szenvedélyek középpontjában a babázás állt
Sok minden érdekelt az életem alkonyán – kezdett a világ legtermészetesebb módján hobbijai felsorolásába a 33 éve nyugdíjas Etelka néni. – A gyerekeknek köszönhetően nagyon megszerettem a babázást. Utolsó munkahelyemen, a sánci óvodában egy kislány behozta a Barbie babáját, és én rácsodálkoztam, hogy milyen érdekes baba, lehet vele papást-mamást játszani, csak tudni kell öltöztetni. Vettem is magamnak egy Barbiet, varrtam rá ruhákat, és levélben megkértem az Amerikában élő László öcsémet, hogy küldjön nekem babát. Erre ő nem Barbiet, hanem 5 db szép nagy, porcelánfejű babát küldött. Az évek során egyre népesebb lett a baba-kollekcióm, számuk elérte a 80-at. 30 db porcelánfejű, a többi Barbie baba volt. Sorra varrtam, kötöttem, horgoltam a Barbie ruhákat, még a bolhapiacon is tudtam belőlük árusítani. Szerepeltek Győrben, az országos babakiállításon és a VOKE Kodály Zoltán Művelődési Házban, ahol ma is megtekinthetők. Sohasem unatkoztam, beiratkoztam a MOL Nyugdíjasok Klubjába, velük kezdtem el újra pingpongozni. Szerettem festeni, rajzolni, fotózni. Saját kedvtelésemre fotóalbumokat készítettem, s egy időben bejártam a közelünkben lévő Kodály Zoltán Nyugdíjas Klubba is, ahol segítettem az időseknek a kézimunkázásban, és közösen készítettünk babákat is.
A fotóalbum képeit nézegetve magánéletének régi szép emlékei számtalanszor felidéződnek Etelka néniben. Mint mondja, minden nőnek az a vágya, hogy megismerjen egy olyan férfit, akitől gyermeke is születhet. Az első nagy szerelmemet, a Nyíregyháza környékéről származó, jóképű Noszály Ferenc alhadnagyot a tánciskolában ismertem meg. Megismerkedésünk idején, fényképet is készíttettem magamról a Vastag fényképész műtermében. Öt éven keresztül tartottuk egymással a kapcsolatot, be is mutattam a szüleimnek. Egy alkalommal azonban bejelentette, hogy el kell utaznia Budapestre továbbképzésre, ezzel aztán megszűnt közöttünk a kötelék. Első férjemet, Halmai András főtörzsőrmestert egy közös katonatiszt ismerősünk mutatta be nekem. Két fiunk született, de a házasságom válással végződött. Második férjemet, Sárdi László vasutast a nővéremnek, Irénkének köszönhetem. Ő ismertetett meg bennünket egymással, de a házasságunk a tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála miatt csupán egy évig tartott.
Az egykori óvónő olvasással, tévézéssel tölti el a napjait.
- Odafigyelek az étkezésemre. Nagyon szeretem a vöröshagymát, este, ha eszek zsíros vagy vajaskenyeret vöröshagymával, végig alszom az egész éjszakát. Úgy látszik, a hagyma karbantartja az immunrendszeremet – nyugtázza.
A szerzetesi iskolából két apró csínytevése örök emlék marad Etelka néni számára:
Mint az Abigél című filmsorozatban, olyan volt az életünk Pápán. Minket is beosztottak munkára, mosogattunk, gyomláltunk. S egy alkalommal, amikor a vacsora előtti ima időben kiértékelték a tevékenységünket, egy apáca szóvá tette, hogy valaki nem mosta el rendesen a lábos fenekét. Persze, hogy nem jelentkezett senki, de lehet, hogy én voltam! – jegyezte meg töprengve. Az én ötletemre vicceltük meg a német ajkú apácát, akiről tudtuk, hogy fél az egerektől. A folyosón elbújtunk a kabátok mögé, és amikor jött a nővér, az egyik osztálytársam eleresztette az egerét. – Jaj, eger, eger, kiáltotta ijedtében az apáca, és továbbszaladt a folyosón…
BAKONYI Erzsébet