Érdekes emberek, érdekes történetek 21. – Költészetről, közéletről, Pék Pálról

Pék Pál breviárium címmel a pedagógus-költő, irodalmár halálának 10. évfordulójára (2018) kötetet jelentetett meg a Czupi Kiadó. A könyv bemutatójára a pandémia miatt április 12-én kerül sor a Dr. Mező Ferenc Gimnáziumban. A kötet válogatás Pék Pál (1939-2008) életművéből és a róla megjelent szövegekből, valamint a Halis István Városi Könyvtárban őrzött hagyatékából. A költővel Költészetről, közéletről, Pék Pálról címmel 2007-ben készült interjúnk, az írás azonban eddig nem jelent meg a Kanizsa Újságban.

Gyakran találkozunk a Fő úton Pék Pál költővel. Olykor azonban ismerősei – akik nem tudják, hogy a tanár úr ilyenkor is verset ír – csalódottan jegyzik meg, hogy nem viszonozta a köszönésüket. A Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt birtokosa elismeri, hogy ez tényleg így van. Találkozásunk helyszínén, a Képzőművészetek Háza miliőjében óhatatlanul adódott ezek után, hogy azt is megkérdezzük: Hogy van? - A választ szét lehet választani emberi szempontból és a mesterség szempontjából. Amióta valódi nyugdíjba mentem,’99. július 20-ától még sok-sok éven keresztül tovább tanítottam, ma is tanítok irodalomesztétikát az egyik egyetemen, de hiányzik a napi kapcsolat a gyerekekkel, nincs meg az inspiratív, élő, eleven közeg. 

- A gyerekek helyett van másfajta társasága, például a felnőtteké…

- Ők nem annyira nyitottak, elevenek, vita készek. Elrontott nemzedékek le-és felmenői azok, akikkel az ember találkozik. Ebből a szempontból törést jelentett, hogy 2005 májusától véglegesen kizökkentem a tanárságból. A mesterség szempontjából azt kell, mondjam, jobban megy, mint valaha. Nagyon sokat írok, sokat dolgozom fejben. Kattog az agyam. Elég jó visszhang érkezik a Szélcsönd és újra szél című kötetemről. Ez feldobja az embert. Egy újabb fél könyvre valót már írtam, és mindenféle ügyekbe bevesznek. Legutoljára a rádió kulturális közszolgálati műsorainak a megszüntetésével kapcsolatosan próbáltunk valamit tenni az Írószövetségben. Jövök-megyek, az írói munka is megy. A kettő nem független egymástól. A napi közéleti zökkenők és az irodalmi sikerek nincsenek összhangban, és ennek a különbségtételnek a feszültségét azért érzi az ember. De köszönöm szépen, elvagyok. Ahol egyáltalán nem fordulok elő, és ez tudatos visszavonulás, az az úgynevezett közélet. Ebben a városban nem jófelé mennek a dolgok. Nem most kezdtek elromlani, ezt hozzáteszem. Most a jobbik arcát kellene, hogy mutassa a város, de nem tudja eldönteni, hogy jobbra vagy balra forduljon, mindegyik oldalról bibircsókok látszanak. Hogy aztán lehet-e tűzoltásszerűen tenni valamit, azt nem tudom. Én a mostani városvezetésnek erőteljesen szurkolok, de úgy gondolom, ha a konfrontálódás szándéka megmarad, mert úgy látom, hogy megvan ez a szándék, akkor a dolgok semerre sem fordulnak. 

De azért mindig akadtak emberek, akik képesek voltak közösen együtt dolgozni. Ez az egyik dolog. A másik az úgynevezett polgári város kérdése lenne, de igazság szerint nem lehet tudni, mi az a kulturális hagyomány, kulturális közeg, amelyben a kanizsai polgárság vagy polgári lét felé mozgó közösség elindulhatna, vagy eljuthatna. Nincsenek kis közösségek. Ha a HSMK átalakítása nem úgy valósul meg, hogy a kis közösségeket befogadni képes kis helyiségek is legyenek benne, hanem mamutprogramokat szerveznek, úgy járunk, mint a jazzfesztivállal, amelyik legutóbb kongott az ürességtől. Nem működnek együtt az alkotni képes emberek! Kell egy hely, ahová le lehetne ülni, és kellene valaki, aki összefogná az érdeklődőket. Kiírják jópofa módon egy belvárosi kávéház elé, hogy sétálgatunk, sétálgatunk, a kávéház meg üres? Könyörgöm, nem a sétálgató ember a hibás abban, hogy a kávéház üres, a kávéháznak kell valamit kitalálnia. Pedig próbálkoztak, vannak újságok, le lehetne ülni dumálni, de valami mást is kitalálni; például hetente egyszer összejöhetnének az írók, a gondolkodók, és lehet politikai vitákat tartani, hadd nevessünk egy kicsit az idétlenségeken, és akkor talán bemennének az emberek. Egy kisváros közélete ezen múlik. Az emberek ismerik egymást, meg tudják szólítani a másikat, várnak a másiktól valamit, inspirálják egymást. De az nem inspiráció, hogy kiplakátoljuk a várost azzal, hogy holnap tüntetés lesz, mentsük meg a kórházunkat. Ez nevetséges. Kormányzati szándékkal szemben nem lehet tüntetni, nincs semmi értelme. El lehet menni, lehet egy jót üvölteni a szomszéddal. Ez nem közélet. Van helyi lap, a megyei napilapnak nagykanizsai rovata. Sok minden van, ami olyanfajta módon irányíthatná a figyelmet, hogy a városlakó a városra figyeljen. Alulról kell építkezni. Ki kell találni, kik azok az emberek, akik képesek aurát teremteni maguk körül, akik képesek vonzani másokat. Nem ők szerepelnek, hanem hagyják, hogy a többi éljen és mozogjon. Ilyen emberekről nem tudunk, emésztjük egymást. Kétszer is voltam Pesten a Kossuth téri akcióban. Nem véletlenül voltam, írtam is róla. Érdekes volt megnézni, kik vannak ott Kanizsáról, s főleg miért vannak ott. Némelyiket megértem, másokat viszont nem. Érdekes volt megnézni, hogy a sok úriasszony, meg az a sok jól szituált fél értelmiségi mit keres egy busznyi tömeggel a Kossuth téren, ahol olyan büdös volt, hogy meg lehetett támaszkodni a levegőn. Az a tömeg, amely a Kossuth téren tüntetett, nem tudta, mit akar, nem is akarhatott semmit.  

- Akkor ne menjünk el sehova sem ordítani, ne legyen politikai állásfoglalásunk? 

- Dehogynem, csak normálisan próbáljuk megbeszélni mindazt, ami minket érdekel. Ezért nem megy senki sehova Nagykanizsán, úgy veszem észre, mintha tartanának az emberek egymástól!

 - Ilyen körülmények között van-e súlya a költészetnek? 

- Költő attól lesz valaki, hogy van érvényes mondanivalója az adott világról, amely tényszerűen igazolható, körbejárható, megmérhető világ. Hagyni kell érvényesülni mindazt, ami mondanivalóként az emberekbe szorul. Én ma már csak költőként tudok létezni, nem is jár az agyam másra. Hogy hová visz ez az út, azt nem tudom. Most fordították versemet olaszra, lengyelre, összeállt egy német nyelvű kötet is. Lehetne éppen azt mondani, lám viszonylag sikeres az ember fia. Amikor az állami kitüntetést kaptam ’99-ben, akkor is az volt az indoklásban, hogy irodalmi munkásságáért és közéleti tevékenységéért. 

- Önként adódik a kérdés, vonható-e párhuzam a költészete és a közéleti tevékenysége között? Ugyanaz a cél vezérelte?

- Volt egy adott világrend 1987-88-ban, amikor én és mindazok, akikkel egyfajta módon gondolkodtunk, minden erőnkkel azon voltunk, hogy az a rend, vagy rendszer, az a borzadály, ami körülvett bennünket, megszűnjön. Ezért minden alkalmat meg is ragadtunk arra, hogy kifejezzük. ’87-88-ban már lehetett lépéseket tenni. ’88-ban amikor egy-egy pesti tüntetésre elmentünk, vagy Kanizsán egy nagyobb csoport végigvonult a Fő utcán, még filmeztek bennünket. Tarnóczky Attila meg is jegyezte, lassan világsztárokká válunk. Nem váltunk világsztárokká, de csináltunk olyasmit is, amihez akkoriban még bátorság kellett. Olyan ellenzéki csoportokat hoztunk létre konspiratív úton, amelyektől az akkori városvezetés kifeküdt, hogy finom legyek. Amikor az MDF-et megalakítottuk, az kifejezetten kalandos úton történt. A belső ellentétek miatt később kikerültem az MDF-ből, de Czine Mihály tanár úr javaslatára megalakítottuk Kanizsán a Néppártot.

Végül kikoptam mindegyikből. Amikor még nem lehetett tudni, hogy lesz- MDF, de már volt a Szabad Kezdeményezések Hálózata, ami az SZDSZ-nek az elődje volt, oda beléptem. Valójában Göncz Árpádnak köszönhetem ezt, az ő elnökletével 104-en az Írószövetségben megalakítottuk a Független Írók Szakszervezetét. Tudtam, hogy valami liberális gondolkodásmódú társaság alakul, ezért aztán beléptem a Szabad Kezdeményezések Hálózatába. Később küldtek egy igazolványt, melyben jóváírták a hálózatos tagságomat az SZDSZ-ben. Ezért én mind a 19 lexikonban, amelyikben előfordulok, közöltetem, hogy az SZDSZ alapító tagja vagyok, de nincs ott az MDF és nincs ott a Néppárt, mert a Hálózatnak volt elsődleges rangja. De ma már úgy gondolom, hogy a mai SZDSZ nyomaiban sem hasonlít arra, amit kitaláltunk a ’80-as években. 

Elvesztegetett dolog lenne, ha napi politizálásba fognék, de nem is igényli a városi SZDSZ, soha nem is igényelte még annak ellenére sem, hogy igen gyakran ajánlottam magam, hogy értek valamihez, használjatok. Az SZDSZ-ben tevőlegesen nem dolgoztam, de az MDF-ben sem dolgoznék, a Néppárt meg mulatságos dolog volt. A politikától hideglelést kapok, ugyanis nem a poliszról, nem a városról szól. A fene sem tudja, mit építgetnek. 

 A múltkor végig ültem a költségvetési közvetítést a televízióban. Hozzászóltak ifjú emberek, akik nem rendelkeztek semmiféle munkahelyi tapasztalattal, mert nincs munkájuk, abból élnek, hogy közgyűlési képviselők, nyilatkoznak pro és kontra mindenféle pénzügyi és gazdasági kérdésekről és oktatgatják a többieket. Megengedem, hogy némelyik igencsak elaggott MSZP-s, de akárhogy is van, hozzáértők, szakemberek. Nem kritizálgatni, hanem cselekedni kell. A szó nem tett, nem cselekvés. Az ilyentől hideglelést kapok. Azt kell kérdeznem: ez a felszólaló mit tett le a város asztalára, és négy év múlva mit fog maga után hagyni. Hát nem fog semmit. A várospolitika mindig a közembert kell, hogy szolgálja. Nem a fiatalokat, hanem azt a tapasztalatlanságot kritizálom, amely hozzáértéssé tolja föl magát, kárt okozva szinte mindenkinek. A padlóra feszített városzászló fölött kiabálunk át egymásnak. De mit képviselünk, azt mondja meg valaki. A pártjelvényeket a ruhatárban kellene hagyni. Közös jövőnk csak így alakulhat. 

BAKONYI Erzsébet

Ennek a cikknek a nyomtatott változata elolvasható a Kanizsa Újság március 11-én megjelent számában.