„Világító lámpaoszlop volt…” – Halála után egy évvel díszpolgári címet kapott Tarnóczky Attila

A városért végzett kimagasló városvédő tevékenysége elismeréseként - posztumusz - a „Nagykanizsa Megyei Jogú Város Díszpolgára” kitüntető címet adományozott a közgyűlés Tarnóczky Attilának, melyet az elhunyt özvegye, Tarnóczkyné Tajti Zsuzsanna vett át a Város Napja Ünnepi Közgyűlésén. Tarnóczky Attila tanár, Nagykanizsa első szabadon választott országgyűlési képviselője, Nagykanizsa alpolgármestere, Podmaniczky-díjas helytörténész 2020. október 9-én, 75 éves korában hunyt el. Sokoldalú tevékenységével beírta magát városunk történelmébe. A kitüntetése kapcsán két barátja, Czupi Gyula és Farkas Tibor idézte fel emlékét.

– A rendszerváltás környékén ő is, és én is kerestem a kapcsolatokat az akkori forrongó világ csoportjaival – jegyezte meg elöljáróban Czupi Gyula, a Halis István Városi Könyvtár igazgatója.

– Mi a Magyar Demokrata Fórum helyi szervezetében találkoztunk egymással, és már akkor elkezdődött közöttünk a hivatalos kapcsolaton túli társasági lét. Volt egy kis csoport, ahová bármilyen gondolkodású, a fiatal és az idősebb generáció tagjai is csatlakozhattak, itt szabadon beszélgettünk, és kíváncsiak voltunk a másik véleményére is. Egy idő után egyre kevésbé lett politikai jellege az összejöveteleinknek. Egy ideje nem vettünk részt aktívan a politizálásban, inkább a város közéletével, az ország sorsával foglalkoztunk. Ez a csoport ma is működik, Attila halála után, most már Tarnóczky Attila Asztaltársaságként zajlanak az összejöveteleink – kezdte gondolatait Czupi Gyula, majd így folytatta a visszaemlékezést.

– Ahogy ment az idő Attila tevékenysége is megváltozott. 1990 és 1994 között Nagykanizsa és körzete egyéni parlamenti képviselőjeként az országgyűlés önkormányzati bizottságának alelnöke volt. 1998-tól városunk alpolgármesteri posztját töltötte be, és több cikluson át tevékenykedett a megyei és a városi közgyűlésben. Aktívan töltötte el a nyugdíjas éveit is. Egy tisztafejű, szélsőségektől mentes, meggondolt embernek ismertük meg. A politikailag más meggyőződésű emberek is figyeltek rá, mert figyelemre méltó volt a véleménye. A tisztelői vagyunk máig is – hangsúlyozta.

Tarnóczky Attila 2003-ban kezdeményezte a kisméretű, lényegi információkat tartalmazó várostörténeti táblák elhelyezését a nagykanizsai, helytörténeti szempontból fontos épületeken. Kutatómunkája során több mint ötszáz kanizsai épületet, a hozzájuk tartozó történeteket, hajdani személyeket, szervezeteket örökített meg, és tett elérhetővé a Hol, mi? Kanizsai házak és lakói című internetes adatgyűjteményben, mely a Halis István Városi Könyvtár honlapján érhető el.

Legutolsóként, a Tarnóczky-ház falán elhelyezett emléktábla felirata azt jelzi, hogy „Ebben a házban élt és alkotott az a férfiú, aki nevet adott Kanizsa házainak és udvarainak. Töretlen alkotókedvvel formálta meg újra mindazokat a tárgyakat, melyeket eldobott, megsemmisített, múzeumba rejtett a korábbi generációk sora.”

A táblát azok a barátai állították, akikkel régebb óta találkozott hetenként, mint ahogy ebbe a házba költözött. Tarnóczky Attila a város történetét 1945-ig dolgozta fel.

Barátai, ismerősei a neve napján, január 7-én tisztelegtek Tarnóczky Attila emléke és munkássága előtt. Ez alkalomból a Tarnóczky Attila Asztaltársaság tagjai egy patkókból álló motívumot is felszegeztek a Múzeum téren arra a falra, amelynek létrehozása szintén a névadójukhoz köthető.

– Folyamatosan láttuk a terveit, beszélgettünk róluk, elmentünk a táblaavatásokra, ő pedig fáradhatatlanul hozta a híreket a város történetéből. Az utóbbi időben azon gondolkodtunk  – vette vissza a szót Czupi Gyula, hogy miként ismertethetnénk meg a város közönségével Attila tevékenységét, hisz egyik emléktáblán sem jelölte meg, hogy az ő szervezésében, az ő munkája révén valósult meg. Persze igencsak fontos az is, hogy megőrizzük az utókornak ezeket.

Az épületeken látható táblák, jelek, domborművek, a kiskanizsai asszonyság a Vásárcsarnoknál, a gólyalábas figura a Fő utcán, ezek mind-mind olyan figyelemreméltó jelek, amelyektől úgy érezheti egy kanizsai, hogy otthon van.

S hogy folytatódik-e a történeteket mesélő táblák sora, arra a kérdésre Czupi Gyula így válaszolt.

– Még van néhány tábla, amit ő megtervezett, Czupi kiadóként ki is adtam ezeket a táblaterveket. Közöttük még található néhány, amik nem készültek el. Lehetne folytatni, hogyha lenne rá vállalkozó. Ez egy izgalmas kérdés, és része lehetne az ő emléke megőrzésének. Egy-egy tábla elkészítéséhez mindig talált valakit, aki állta a költségeket, melyhez természetesen szükség volt az épület tulajdonosának engedélyére is. Sajnálom, hogy az útburkolatok felújítása során a belvárosi házak udvaraira mutató, nyílszerű jelek eltűntek. Jó lenne, ha visszakerülnének. Nagyon sok épületnek éppen azért tudjuk a nevét, mert Tarnóczky Attila elnevezte a házakat a történetük alapján, és ha valamit megnevezünk, azt lelkileg egy kicsit birtokba is vesszük – fogalmazott a könyvtárigazgató.

Tőle tudjuk azt is, ki, mikor és hol lakott városunkban. Tulajdonképpen a Hol, mi? a maga módján egy világszenzáció – jegyezte meg Czupi Gyula.

– Attilának abból a hajdani képzettségéből is fakadt, hogy térképészetet is tanult. Úgy gondolta, hogy a táblák révén is el lehet mesélni egy épület, egy város történetét. Egy épület építészetileg is érdekes, de még fontosabb az ott élőkre való emlékezés. Hisz ez által egy város ismert alakjáról olvashatunk, megtudjuk róla, hogy hol lakott, hol játszódott az élete, esetleg hova költözött át, vagy kik építették a házat. Egy város krónikája így is kibontakozhat. Épületekhez, utcákhoz kötötte Attila a történeteket, így a kötet különleges abból a szempontból is, hogy a létrejöttétől kezdve leírja magának az utcának is a históriáját.

Mindig szem előtt tartotta, hogy mi a jó a városnak

– Mindannyian az MDF megalakulásakor, 1988-ban ismertük meg Tarnóczky Attilát – emlékezett a másik barát, Farkas Tibor.

– Én viszont abban a helyzetben voltam, hogy helyettesítő tanárként egy ideig tanított engem kémia tantárgyból a gimnáziumban. Én, aki addig nem voltam a kémia professzora - no, akkor sem lettem -, de érdekes módon abban az időszakban stabilizálódott a kémia jegyem. Talán én is másképp álltam hozzá, és érthetőbb volt a magyarázata is. A barátaim hívására részt vettem az MDF megyei ülésén és meghallgatva Csengey Dénest, már ott eldöntöttem, hogy belépek a Magyar Demokrata Fórumba. A helyi szervezet megalakulásakor ismertem meg valójában Attilát. Nekem mindig is egy „világító lámpaoszlop” volt, az ő értékrendjét tartottam a legtisztábbnak, és a leginkább közelállónak hozzám. Amellett, hogy számunkra is fontosak voltak a nemzeti értékek, a magyarság tudatunk, úgy vélekedtünk ugyanakkor, hogy ez csakis európai keretek között működhet. A megalakult asztaltársaság találkozóin kívül a heti MDF fórumokon társadalmi ügyeket vitattunk át, vagy hoztunk döntéseket. Ilyenkor sok mindenről beszélgettünk. Diákként eleinte én is azt hittem, hogy Attila egy mogorva ember, aztán kiderült róla, hogy szórakoztató humora van, jól tud játszani a nyelvvel, nagyon érzékeny a kultúrára, fogékony a humánumra. Egészen más embert fedezhetett fel az, aki közel állt hozzá, vagy többször találkozott vele, mint aki politikusként ismerhette meg – mondta Tibor, majd kiemelte: Sokat zenéltünk nála a Szentgyörgyvári-hegyi birtokán. Nagyon szerette a népzenét, és gyakran torkolltak az estéink emlékezetes közös népdaléneklésbe. Aztán megmutatta a népdalgyűjteményét is nekünk, kedvelte a Muzsikás Együttest, és később az is kiderült róla, hogy a rock és a pop zenét is kedveli. A Kispál és a Borz Zenekar, valamint Oláh Ibolya énekesnő volt a kedvence. Sokáig ódzkodott a számítógép-használattól, de az Oláh Ibolya iránti rajongása idején elkezdte használni az internetet.

– A sziklakertje kialakítása szempontjából is egy csodabogárnak tűnt - folytatta az emlékezést Farkas Tibor -, amilyen alapossággal és körültekintően ápolta, gondozta, és darabonként gyűjtötte össze az ország minden tájáról a köveket, a növényeket. Véleményem szerint nagy űrt hagyott maga után, mert kevés az olyan ember, aki olyan kereknek látta a világot, mint ahogyan ő. Ezt pedig tudta egyenes gerinccel képviselni még akkor is, amikor a közgyűlésben támadták. Én magam sem értettem mindenben egyet vele, de ezt meg szoktuk vitatni. Azzal azonban tisztában voltam, hogy mindig jót akar, racionálisan gondolkodik, valamint azt is tudta, hogy meddig lehet nyújtózkodni, mit lehet megtenni és mit nem felelős vezetőként. Mindig szem előtt tartotta, hogy mi a jó a városnak. Kanizsa ebből sokat is profitált, hisz olyan javaslatai voltak a parlamentben, melyek azóta is meghatározó bevételeket jelentenek a városnak. Politikusként azért is becsültem, mert őt nem lehetett - mint ahogy manapság történik -, feltétel nélkül leláncolni egy párthoz. Egyrészt a nemzeti liberális vonalat tartotta helyesnek, másrészt pedig soha nem lehetett rávenni olyan dologra, ami az ő ízlésének, vagy az erkölcsének nem volt megfelelő. Ezt most is tudnám ajánlani a politikusoknak.

Bakonyi Erzsébet

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Kanizsa Újság 2021. szeptember 17-én megjelent számában olvasható.