Már tíz éve olvasható

A részletekről a kiadó tulajdonosa, Czupi Gyula, a Halis István Városi Könyvtár igazgatója beszélt lapunknak.

– Már 1989. október 23-áról megemlékezés volt a városban. Ma ez nem tűnik különleges kijelentésnek, de abban az időben különleges volt, ugyanis akkor történt a köztársaság kikiáltása is, és először lehetett szabadon ünnepelni. A Magyar Demokrata Fórum helyi szervezete akkor állított kopjafát az addig egyetlen, ismert áldozat, Skerlágh Józsefné emlékére, akit a Sugár és a Rozgonyi utca sarkán lévő épületből – ahol az ÁVÓ, a pártbizottság és a katonaság székelt – egy eltévedt golyó megölt. Korábban mint történelem szakos, nehezen jutottam hiteles olvasnivalóhoz, meg érdekelt az embereknek még az emléke is, hiszen akkor még csak 33 év telt el a forradalom után. Igyekeztem beszélgetni emberekkel akkor tájt, és azt tapasztaltam, nagyon összekeveredett bennük az ok és az okozat. Nem nagyon emlékeztek az 56-os események sorrendjére. Az emberekben mindig a megtorlás ötlött fel. A dicsőséges napokról már kevésbé tudtak. Az én ambícióm az volt ’93-ban, hogy a győztes forradalom napjait mutassam be. A helyi sajtóból összeállítottam egy kronológiát. Ez jelent meg először ’93-ban a Dél- Nyugat című lapban, és 96-ban, a 40 éves évfordulón a Kanizsai Almanach 1996-ról szóló kötetben is.

Akkoriban megpróbáltam összerakni mindazt, amit tudhatunk 56- ról. Elsősorban az volt a célom, hogy az iskolai megemlékezésekhez, ünnepségekhez legyen egy olyan anyag, amiből nemcsak a budapesti eseményekre lehet emlékezni, hanem a nagykanizsaiakra is, hiszen azok a máig élő séták, aminek egyik kezdeményezője voltam, azokat a helyszíneket járták körül, ahol történt valami említésre méltó. Az volt a cél, hogy az embereknek legyen reális képe arról, hogy mi is történt abban a 12 napban. Engem máig az érdekel a legjobban, hogy az emberek hogyan élték meg a forradalom győzelmét. Ma is az egyik legfőbb probléma, hogy a megtorlásról beszélünk csak, de arról, amikor végre felszabadultan fellélegzik az ország, akkor hogyan viselkednek, arról kevésbé. Én igazán azt tartanám fontosnak, hogy tudjunk arról is, hogy ebben a városban is történtek nagyszerű dolgok, és olyan vezetőik voltak, akik nem hagyták, hogy szélsőséges irányba menjenek a dolgok. A Nagykanizsa 1956 című kötet 2010- ben jelent meg, a kötethez kapcsolódó előadások pedig a Mindentudás nagykanizsai egyeteme című sorozatban a www.nagykar.hu honlapján a könyvtárnak. Nagyon sokrétű emlékezés, dokumentum állt össze, viszonylag egységes kép alakulhatott ki arról, hogy mit tudhatunk 1956-ról. Vadlya Alajos pincértől, Pék Páltól, Harkány Lászlótól, Csomor Erzsébettől olvashatunk szövegeket. Számomra most is a legérdekesebb az 56-os kutatásokban a város két vezetőjének, Pajzs Ferencnek és Lékai Gyulának a hiteles alakja. Ehhez a kettőshöz csatlakozik még Orbán Nándor, a Nemzetőrség parancsnoka, akinek már szobra is áll a városban, és még volt a katonai vezetés, Üveges Lajos őrnagy személyében, aki szintén ragyogóan viselkedett, amikor kellett.

A Nagykanizsa 1956 c. kötetből az Erzsébet (akkor Szabadság) téren lakó pincér, Vadlya Alajos emlékezésének részletét közöljük.

Vadlya Alajos: Csillaghullás Nagykanizsán (részlet a kötetből.)

A Maort Üzemek tüntető menete 8-as sorokban vonult az üzemből kiindulva végig a Somogyi Béla utcán, a régebben Király utcán, a Sztálin Útja felé, amit régen Főtérnek neveztek. A tüntető menethez nagyobbrészt munkaruhában, olajosan, kormosan, feketén, ki-ki a beosztása szerinti munkakörben végzett munkájának látható nyomaival ellátva vett részt a felvonulásban. Az élen piros fehér-zöld színű nemzeti zászlókkal felszerelt munkások jöttek. Sem túl lassan, sem gyorsan nem jöttek amúgy kényelmes, rendes menetben. Amint a tüntető menet kígyózva ömlött előre, ütemesen kiáltották, száz és ezer torokból, hogy „Am- nesz-ti-át”, „Am-nesz-ti-át”, „Am-nesz-ti-át”.... Amint a menet kiért a Szabadság tér 4. szám elé, a „Ligaház” elé, egy pár másodpercre megállt az élet és bevárta a menet felzárkózását, majd újra megindultak előre. Ekkor az él, egy vonalba került a Szabadság-téri parkkal, amelynek a közepén állott a Szovjet emlékmű, ahogy Nagykanizsán nevezték, az „Iván szobor”, vagy „Sztálin szobor”. Eddig a felvonulás, ha szabad ezt a kifejezést használni, szép volt... Ettől kezdve azonban mintha kicserélték volna az embereket.... Amint az éle elérte a szoborral való egy vonalat, egyszerre olyan füttykoncert lett hallható, hogy majdnem a füleket kellett befogni és a menet résztvevői valamennyien a szoborra néztek és fütyültek, fütyültek és fütyültek....

Bakonyi Erzsébet

(Fotók: Horváth Zoltán)