„Munkájuk az emberi lét imája…”

Lelket lehelnek a halott anyagba – ezekkel a szavakkal mutatták be közös nagykanizsai kiállításukon Balogh István Pétert és Lénárd Gábort. A veleméri festőművész és a cserszegtomaji szobrászművész alkotásait a Magyar Plakát Házban lehet megnézni, ahol a következő egy hónapban tárlatvezetést is tartanak az érdeklődőknek a Thúry György Múzeum munkatársai.

Két napon át rendezgették a kiállítóteret a művészek, akiknek tavaly már nyílt egy közös tárlatuk. Nagykanizsára más szempontok szerint válogatták össze alkotásaikat: az embert – annak egészen hétköznapi életét és olykor megrendítő sorsát – állították a középpontba, hol humorral, hol mély filozófiával, de minden esetben érzelemgazdagon tálalva. István és Gábor néhány éve, egy alkotótáborban találkozott. Szinte az első pillanattól megkedvelték egymást magánemberként és művészként is. Több olyan alkotásuk is van, amelyek egészen véletlenül ugyanazt a témát dolgozzák fel – ezek közül jó párat a Magyar Plakát Házban is kiállítottak.

Balogh István Pétert a kanizsaiak a kendlimajori művésztelepekről is ismerhetik. A tőle megszokott álom-tájképek helyett ezúttal érdekes és szerethető figurákat ábrázoló festményekkel érkezett a dél-zalai városba. Képein sokféle ember tűnik fel, köztük művészek: komédiások, festők, muzsikusok.

– Soha nem határozom el előre, hogy mit festek, így vázlatot sem használok – avat be a veleméri festőművész. – Ahogy teszem fel a színeket, úgy formálódnak az alakok. A színekből egyszer csak foltok, formák lesznek, amelyek aztán „beszélgetni kezdenek” egymással. Valahogy mindig emberformává válnak. Vagy állattá. A macska például nagy kedvencem.

Merevségében a trónja foglyává vált uralkodó ücsörög a beszédes festmények egyikén. Nem messze a képtől egy másik király szobrozik: Janus-arcát fából faragta Lénárd Gábor. Míg ez a munkája a lélek megtörtségére, repedezettségére utal, egyik-másik szobra csonkaságában válik teljessé: mint a vándor, akinek lába – úttalan útjain – egészen elkopott.

– Ha ezekre a munkáimra nézek, mindig két szó jut eszembe: kíváncsiság és bátorság – vallja. – Évekbe telt, mire eljutottam odáig, hogy amikor egy szobrot befejezettnek nyilvánítok, akkor a fűrésszel ketté merjem vágni. Érdekes, hogy ami nincs vagy nem látható – például a lábnak vagy a szívnek a helye, a hiánya – azonnal magára vonja a figyelmet, felkelti az emberek érdeklődését.

Lénárd Gábor nemcsak fa-, hanem agyagszobrokat is készít, de a legszívesebben kővel dolgozik. Ilyenkor hű alkotótársa a természet, amely zabolátlan erejével kínálja a témát, s a művész kezére játszik.

Az április 11-ig látható tárlatot Lengyák István, a Magyar Kultúra Lovagja ajánlotta az érdeklődők figyelmébe. Mint fogalmazott: a művészek, s így Balogh István Péter és Lénárd Gábor is „áldottak, mert lelket lehelnek a halott anyagba, így dermesztve képpé vagy szoborrá a mért idő múló pillanatait az örökkévalóság számára. A feledés özönvízében ők a révészek, akik átmentik alkotásaikkal a jövő partjára azt, ami megérdemli az életet. Munkájuk az emberi lét imája…”

Nemes Dóra