„Kincsek” a város alatt – miről árulkodnak a csontok?

Új megközelítésből hallottak a város török kori történetéről azok, akik részt vettek a Múzeumi esték legutóbbi előadásán. A Thúry György Múzeum ismeretterjesztő programján Szmodics-Tugya Beáta archeozoológus, az intézmény munkatársa számolt be egy nem mindennapi régészeti megfigyelés eredményeiről.

Fotó: Thúry György Múzeum

Négy évvel ezelőtt nagyszabású rekonstrukciós munkálatok helyszíne volt a Fő út. Az ilyen és ehhez hasonló volumenű felújítások némelyeknek bosszúságot okoznak, másoknak viszont – és különösen azoknak, akik szívesen néznek bele a múlt mélységesen mély kútjába –, arra teremtenek lehetőséget, hogy még többet tudjanak meg lakóhelyük történetéről, az elődök életéről.

A Thúry György Múzeum munkatársai számára izgalmas terepet jelentettek a Fő úti munkálatok, hiszen itt húzódott az egykori erődített városfalon kívül eső árok. Az út felújítását végző szakemberek több méter mélyre leástak, a földből pedig 17. századi csontok kerültek elő nagy mennyiségben. A különleges leletanyagot Szmodics-Tugya Beáta történész-muzeológus, archeozoológus mutatta be az érdeklődőknek a napokban.

– Az ilyen típusú munkák fontos része a hipotézis felállítása, azaz a kutatás kimenetelével kapcsolatos, előzetes feltevések megfogalmazása – magyarázza a szakember. – Nekem is voltak bizonyos elvárásaim: örültem volna például néhány tevecsontnak, de ellentétben más török kori anyagokkal, itt semmi ilyesmire nem bukkantam. Mégsem vagyok elégedetlen, ugyanis a csontokból rekonstruálni tudtam a török kori húsfogyasztási szokásokat.

Hogy sertéscsontokat csak elenyésző mennyiségben találtak, nem okozott meglepetést, tekintve, hogy a törökök – vallási okokból – nem fogyasztottak sertéshúst. A leletanyag nagy részét szarvasmarha- és birkacsont tette ki.

– Ezek voltak a legjellemzőbb háztáji állatok, ám nem értem be ennyivel, szerettem volna megállapítani az egyedszámot is: azt, hogy az adott csontmennyiség körülbelül hány állathoz tartozott. Ez azért nehéz, mert nem épen maradt csontvázakról beszélünk, hanem szórványosan elszórt maradványokról, feltehetően konyhai hulladékról. Végül kiderült: noha sokkal több volt a szarvasmarhacsont, egyedszámban mégis a birkák vezettek.

Szmodics-Tugya Beáta szerint a leletanyag különlegességét igazán az a sok birkaszarvcsap jelenti, amelyet annak idején szintén kidobásra ítélhettek. Abból, hogy ezeket levágták az állatok koponyáiról, valamiféle szarufelhasználásra lehet következtetni, mutat rá.

– Többféle elképzelésem is van erről: lehet, hogy kovácsműhelyek fűtéséhez használták, de az is előfordulhat, hogy kézműves termékeket készítettek belőlük. Bár a szarvasmarhák szarva erre alkalmasabb: szebbek és jobbak is, de sokszor nagy úr a muszáj…

Az állatcsontok között találtak tyúkcsontot is. Amikor a nagykanizsai szakember részt vett a Szigetvár környékén megtalált, 17. századi muszlim zarándoktelepülés feltárásán 2018-ban, az iszapolt anyagban tojáshéjakat fedezett fel, s arra jutott, hogy a helyiek nemcsak ették a tojást, hanem keltették is. Kiscsibéket neveltek, ami azt bizonyította, hogy a település valóban lakott volt. Hasonló mélységű kutatásra, régészeti megfigyelésre – iszapolásra, szitálásra – a Fő út esetében nem volt lehetőség. Az állati maradványok mellett viszont előkerültek emberi csontok, kerámiatöredékek, kisebb fémleletek és cölöpmaradványok is.

– A szigetvári projekt még folyamatban van, évente tartanak ásatásokat, így onnan még jelentős mennyiségű csontra számítok, ami tovább árnyalhatja az eddigi eredményeket. Hasonló a helyzet a Kanizsa-környéki Romlott-várral is: az ott megtalált állatcsontok Budapestről hazatértek Kanizsára. Megtisztítottuk, de a munka, a vizsgálat java még hátravan. A leletanyagnak eddig az egyharmadát dolgoztam fel és publikáltam – kíváncsian várom, milyen újabb fejlemények várhatók még ezen a téren.

Nemes Dóra