„Fontosnak tartom, hogy a szobraim meséljenek…”

Tíz napot töltött el Firenzében, a rangos XII. Florence Biennálén Kovács Lilian nagykanizsai születésű, Németországban élő szobrászművész. A biennálé témája Leonardo da Vinci halálának 500. évfordulója alkalmából elsősorban Leonardo sokoldalú lényére összpontosított. Az olaszországi művészeti eseményre Lilian munkái közül Pasiphae - Minotaurus anyja - szobrát vitte magával.

A biennáléra Lilian Pasiphae szobrát vitte magával

- Úgy tudom, pályázat útján jutottál ki a biennáléra.

­­­- Ez a biennálé magába foglalja az összes művészeti ágat, beleértve a dizájnt, a médiaművészetet és a képzőművészetet. A világ minden tájáról összesen körülbelül 700 alkotó gyűlik össze és állítja ki az alkotásait. A művészeknek a biennálé előtt nagyjából egy évvel kell jelentkeznie, csatolni kell egyebek mellett a szakmai önéletrajzot és egy jó minőségű fotót arról a műalkotásról, amelyet ki szeretne állítani. Ezek után már csak várni kell. Sokat, jó pár hónapot. Amikor megkaptam a pozitív válaszlevelet, magától értetődően örültem a lehetőségnek. Még sosem jártam Firenzében, és meg voltam győződve arról, hogy minden művésznek legalább egyszer el kell oda mennie. Ezt továbbra is így gondolom.

- Családanyaként hogyan tudod megosztani az idődet a művészet és a gyereknevelés között?

- Családanyaként már a jelentkezés leadása előtt alaposan végig kellett gondolnom, hogy belefér-e ez az utazás az időmbe, pontosabban az időnkbe, s hogy a gyakorlatban ez mi mindennel jár. Szerencsére a férjem és a családom mindenben támogat, így annak ellenére is részt tudok venni évente egy-egy nemzetközi, szakmai úton, hogy a hétköznapokban családanya és háziasszony vagyok. Alapos tervezés nélkül bizony nem menne egyszerre a művészet és a gyereknevelés, mivel távol élek a szüleimtől, rokonaimtól, a mindennapokban csak a férjem tud segíteni munka után. Alapvetően már decemberre összeállítjuk havi, de sokszor heti bontásban, hogy mit, mikor csinálok a következő évben. Minden hétköznap reggel fél 9-től délután 1 óráig dolgozom a műhelyemben, a Lilians Atelier-ben. Ha szorít a határidő, hétvégén sem állok le a munkával, és gyakran a környékbeli kiállítások anyagát is szombaton vagy vasárnap rakom fel, és szedem le. Évente 4-5 alkalommal utazom haza Magyarországra, és ilyenkor mindig igyekszem az itthoni barátaimat is felkeresni, nem csak a családomat. A barátaim általában nevetnek a szinte kínosan megtervezett heti, valamint napi órarendemen, de azt hiszem 10 év alatt lassan kezdik megszokni.

- Alkotásaid közül miért éppen Pasiphae szobrát választottad ki?

- Úgy éreztem, ez illik leginkább Firenze szelleméhez, az összes munkám közül. Még akkor is, hogy a Minotaurus legenda elsősorban a görög mondavilághoz tartozik. Engem azonban elsősorban nem maga a félelmetes szörny, a Minotaurus érdekelt, hanem az a fajta emberi sorsfordulat, amit Minotaurus anyjának kellett megélnie. Ennek az asszonynak az anyai lét lehető legszélesebb skálán mozgó érzelmeit és gondolatait kellett átélnie. Gondoljunk csak bele! Egy magas rangú asszony, egy király felesége, egy nimfa lánya a férje hiúságának és kapzsiságának áldozatává válik, ő maga is bűnhődik miatta ártatlanul. Szörnyet szül négy fia és két lánya mellé, akikre egytől egyig büszke lehet. De ez a történet rettenetesen összetett. Benne van az emberi gyarlóság, a büszkeség, szörnyű titkok elrejtése, a látszat megtartása, és még ezernyi más érzelem, emberi vonás. Mindig is fontosnak tartottam, hogy a szobraim meséljenek. Hiszek abban, hogy egy szobornak, műalkotásnak alapvetően azonos a szerepe, mint a tanító-mesemondónak a régi korokban. Minden szobromnak van egy meséje. Alapvetően földből valónak érzem magam, ezért is a kedvenc anyagom az agyag, azonosnak érzem a személyiségemet ezzel az anyaggal. A föld pedig nagyon régi meséket élt át, hiszen maga a föld sem egy fiatal anyag, és számos gyermeket felnevelt már. És a mesék is, amikkel foglalkozom, annyira régiek, hogy már azért sem évülhetnek el és merülhetnek feledésbe, mert olyan alapvető igazságokat és tanulságokat mondanak ki, amik nem változnak a civilizációk eltűnése és feltűnése, illetőleg változása során sem. Ezen kívül hiszek egy nagyobb egységben, amiben minden embernek megvan a helye. Mindenki egy kis csavar a gépezetben. Ha egy embernek van ideje, és nem fél leülni, és szembenézni önmagával, s ha megtalálja azt, amire született, akkor megtalálja a saját belső egyensúlyát, és már semmi - sem siker, sem tragédia - nem zökkentheti ki ebből a bizonyosságból, megnyugvásból, és természetesen egyfajta boldogságból. Szobraim számos jellemvonásával szeretném ezt közvetíteni a többi ember felé.

- Milyen élményeket jelentett számodra a Firenzében eltöltött idő?

- Már maga a város, Firenze is olyan, mint egy hatalmas múzeum. Szinte minden utcán van egy múzeum, és minden téren rengeteg a szobor. Egészen más látni élőben és megtapasztalni a pontos szerkezetét, anyagát, egyáltalán, a karakterét a Santa Maria del Fiore-nak, mint egy könyvben képről látni. A Palazzo Vecchio egy életre meghatározó élmény volt számomra. De bármit is láttam a városban, az a légkör, ami minden kődarabból azt sugározza, hogy a művészet értékes, büszkének lehet rá lenni, és mindenütt ott van, a parfümben, a kabátboltban, a legutolsó kis templomban, ez az érzés olyan erőt adott nekem, hogy amióta visszatértem a műhelyembe, teljes erőbedobással dolgozom.

Számos új barátság született Firenzében

- Mégis hogy képzeljük el, milyen volt maga a biennálé?

- Ez egy nagyszabású rendezvény, ami minden apró részletében megnyilvánult. Egy hatalmas térben, könnyen bejárható és körüljárható módon volt kiállítva a rengeteg alkotás. A belépőjegy azonos árban volt bármely más múzeum belépőjegyével, valamint adtak diákkedvezményt is, így bárki számára könnyen elérhető volt az esemény. A nyitóünnepségen tradicionális ruhákba öltözött felvonulást láthattunk, akrobatikus zászlódobálással, remek dob és harsonakísérettel. Minden egyes nap láthattak a nézők performans előadást, és emellett a performans művészek napi 2-3 órán át interaktívan bevonták az előadásukba az arra járókat. Ezen kívül minden este volt látvány-főzés, rendkívül szép és gusztusos ételek készültek a szemünk láttára. A zárónapon a művészek hivatalosak voltak egy zártkörű gálavacsorára. A vacsorán óránként 6 táncos lebegett keresztül a termen egy operaénekes előadására, amit valódi hárfa dallama kísért.

- Születtek új ismeretségek, esetleg barátságok Firenzében?

- A biennálén rengeteg tehetséges, intelligens művésszel ismerkedtem meg, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot. Alapvetően három nyelven lehetett jól kommunikálni a kiállító térben: angolul, németül és olaszul. Sokat könnyített a kapcsolatteremtésben, hogy ezekből a nyelvekből kettőt beszélek, és a harmadikat némiképp meg is értem, mivel a kiutazásom előtt elvégeztem egy három hónapos olasz nyelvtanfolyamot. Az idei biennálé, illetve a tavalyi londoni Art Fair csak megerősített abban, hogy hasznos a folyamatos nyelvtanulás. Szerintem a mai világban már szinte alapvető, hogy egy ember beszéljen legalább 3 nyelven. Az az ember, aki megtanul az angol nyelven kívül spanyolul és mandarinul is, szinte bárhol a világban megérteti magát. A kultúrák békés keveredése a kiállítótérben szembesített a kézzelfogható különbségekkel is, elsősorban a nonverbális kommunikáció (egyéb, nem nyelvi úton kifejezett információ átadása) terén. Alapvetően megszoktam, hogy egy városban élek megannyi nemzet gyermekével, és a gyermekeim együtt járnak az iskolába, óvodába amerikai, ázsiai, balkáni országok gyermekeivel. Mégis, egy olyan magyar nőnek, mint nekem, kifejezetten zavarba ejtő volt a dél-amerikai országokból jövők határtalan kedvessége. A mi kultúránkhoz képest szélsőséges érzelmi skálát mutattak be, akár pár percen belül is. Nagyon kellemes élményekkel jöttem haza a dán, a svéd és a holland művészekkel való megismerkedés után.

A rendezvényre ellátogatók a kiállító térben minden nap láthattak performans előadásokat

- Mi lesz a következő úticélod?

- Egyelőre Madrid látszik a legközelebbi célállomásnak Antwerpen mellett, és pár művész már felvetette, hogy csinálhatnánk egyikük galériájában egy amolyan „After Florence” kiállítást Athénban. Mindenképpen szeretnék a jövőben részt venni újabb nemzetközi kiállításon valamely északi nép országában. Már van is egy meghívásom Antwerpenbe és Hamburgba, és semmiképpen sem szeretném kihagyni a jövőben Brüsszelt, Koppenhágát és Stockholmot. De ez utóbbiak még kialakulatlan tervek…

Bakonyi Erzsébet